Sok-sok érzés kavarog most bennem. Újak, sosemérzettek. Fura az emberek kedvessége, ráérőssége, és az, hogy a szomszéd kisboltban ahelyett, hogy morózus pillantásokkal, esetleg cinikus megjegyzésekkel illetnék legifjabb fiatalemberünk polcpakolászásait, megmosolyogják, mert gyerek, mert szabad neki. Itt mindenkinek mindenre van ideje. Vagy inkább türelme. Még akkor is, amikor én már azt érzem, hogy izzad a tenyerem és gombóc van a torkomba, mert menni kellene, mert... (hova is? meg minek is ez a nagy sietség?). Megkellszokni, na.  Mint ahogy azt is, hogy nem fulladunk bele a személytelenség tengerébe.

A harapható friss levegőt hamar megszoktuk: a gyerekek mammut eledelnyi mennyiséget tüntetnek el étkezésenként, cserébe hatalmasakat termelnek az alvégen is alszanak, igaz, a miágyunkba, de hála az óriás matracnak, meg se kottyan még az sem, ha Huncmanó keresztbe fekszik. Mert természtesen Minkaleányka is mellettem durmol. Hiába a csudaszép, barifelhő-lámpás gyerekszoba, ott jó játszani napközben, aludni viszont velünk-nálunk-mellettünk. Ezt már megszoktuk.
Még kicsit alvásosdi: sosem gondoltam volna, hogy az én éjfél előtt aligpárszor elalvó kisfiam 7 óra magasságában már nagyokat ásít, alig éber fürdéskor és 8 előtt pár perccel önként dalolva lekapcsolja a villanyokat, pisszeg és bekúszik az ágyba és már alszik is. Remélem, ez a csoda nem csak 3 napig fog tartani.

Mint ahogy az én csodám se, aki világ életében azt vallotta, a lakás van miattunk és nem mi vagyunk miatta. Sokkörmöm bánja, ám mégis elégedetten éjfélig sikamikálom szépséges enyémkonyhámat. (és hajjdesokszor jut eszembe az, amikor még csak vigyorogtam azon, hogy tisztaságmániás barátosnőm, fogkefével sikálja a fugát... nakéremszépen, beálltam a sorba... ). Mert ez most más. Mert ez az enyém, a mienk. Mert ezért kőkeményen megdolgozunk, minden darabkája a mi pénzünkből készül-szépül. Mert így lett értéke és értelme mindennek.

Ma délelőtt lett világhálós kacsolatunk és televíziós kábelünk is. Pedig nem éreztem hiányát. Tényleg nem. Az esti alvások is mentek enélkül.

A világ kerek, a béke is lassan elhatalmasodik bennünk. Pedig nincs ágykeretünk, csak matracunk, nincs csillárunk, csak lóg egy izzó a plafonról, nincsenek szekrényeink, és jelen állás szerint, még hosszú hónapokig zsákokban-dobozokban fogunk élni. Viszont, reggelente a hálóból kinézve ez a mindenért kárpótló kép fogad:

Azt hiszem, szeretni fogom az új életünket, még akkor is, ha elmúlik a kezdetek idealizált lazasága és mindent felvált a mindennapok szürke monotonsága.

Hogy ez is megmaradjon: házasságpróbáló volt ez az ad hoc költözés. Voltak vibráló helyzeteink, melyek mindkettőnk felfokozottságából, vehemens habitusából adódott, olykor úgy tűnt, én mégsem költözöm, nameg a lányom sem, mert felelősségteljes ellátmányozó anyuka vagyok. Aztán ezt is túlélétük, átvészeltük. Már csak mosolygunk rajta.