Hátööö, nem egészen így terveztem, de Pelenkási úrfi rövidre zárta a kezdeti lépéseket, amíg fordultam egyet, Kisminka újabb tapasztalattal gazdagodott gasztronómia terén. Egy omlós buláta olvadt péppé a szájában, melyet végül csak lesben állva néztem, nem mertem közbelépni, nehogy a száj-attrakció  (biobuláta visszaszerzése a szája szétfeszítése árán akár) későbbi étkezési frusztrációkhoz vezessen. Apró fintor, majd lenyel. Különösen nem zökkentette ki a valóságból Buddha lányt a kis intermezzó, békésen rágicsálta tovább a telefonzsinórt. (többedik gyerek szindróma)

Ma délelőtt pedig az almás pitém töltelékéből kapott egy körömdarabnyit, a kis konyhafőnöktől, szintén elégedetten lenyelte még mielőtt visszavonhattam volna.  Fejlődőd képes vagyok, szerintem a pulzusszámom már meg sem emelkedett. Magam megnyugtatásaképpen: legalább bioalma volt a hatodik szomszéd kertjéből, néminemű fahéjjal fűszerezve. (a méz meg csak egy lehelletnyi volt, totálisan elveszett az egy kiló almamennyiségben... és kicsit elfeledkezem arról, hogy két éves kor alatt vastagon tiltólistás termék...)

Az éjszakáink. A fiúk versenyt köhögnek, konkrétan ugatnak. Én már nemtom minek kellene még felszakadnia, de szerény becslésem szerint, már többkilónyi cucc távozott belőlük. Mi jányok, továbbra is emelt fővel vesszük az akadályokat, lepereg rólunk mindenféle mutáns víruskezdemény.