Családunk egészségfelelőse Huncom Nagyija. Valószínűleg tőle örökölhette a Zuram is a bogyóbekapkodásait, bár ő abszolút hektikusan teszi, ha a baj már az ajtón kopogtat, pánikszerűen magábatömi az itthon fellelhető össz vitamin- és táplálékkiegészítőt. És közben látványosan haldoklik. Úgy férfimódon.
Hosszú hónapok (talán már évek is?) óta HuncNagyi gondoskodik Huncos megfelelő vitaminpótlásáról (gondos anyuka imidzs most messzehuss), hol ezzel, (bár ez sajna nem ízlett a fiatalmembernek) és hosszú ideje bizonyos időközönként beállít egy-egy üveg ezüst-kolloiddal. (bővebben a használatáról itt olvasható)

Sajnos elég trehány vagyok, sokszor sok mindent addig odázgatok, míg végül a feledés jótékony ködfátyla örökre belengi. Vagy legalábbis addig, amíg valaki nem figyelmeztet-szembesít a restanciáimmal. Pontosan így vagyok a gyógyszerek-vitaminok -kúrák precíz végrehajtásával is. Mindig elfelejtem. Ezért nincsen pölö hálivudi mosolyom sem. Mert rendszeresen elfelejtettem esténként a fogaimra aplikálni a két hét időtartamú, fogfehérítő csíkjait.

Az ezüst kolloidról számtalan pro- és kontra vélemény található a világhálón. Nem szeretném hosszasan elemzgetni, de az utóbbi hónapokban rákaptam a napindító reggeli kupicára belőle. (csak zárójelben vallom be, annyira felhalmozódott az itthoni készlet, hogy már számomra volt vérciki...) Megérkezett a szokásos 4 hós elmúlt a gyerek hullik a haj szindróma, így pöppet még az adagomon is emeltem. Persze majomkorszakát élő Huncmaci reggelente csatlakozik.

Hogy emiatt-e vagy sem, kitudja?! A család egyik része továbbra is dögrováson, én kis szédelgéssel-émelygéssel úgy tűnik megúszom (kopp-kopp). Ezt is inkább csak az éjszakázásoknak tudom be. Hunor is túl van a nyavalyán, viszonylag kis hőemelkedéssel átvészelte. Csak a  két renitens, ezüst-kolloid-nemfogyasztó szenved cefettül. Zapjuk hangja vetekszik Dártvéderével, ha számkijelzés nélkül telefonál, elsőként valami mániákus suttogóra gondolok, ha beleszól. Minus lázban ég, elég félelmetesen levihetetlenbe. Az orráből dől a cuccos, 5 percenként szivornyázom a  véres, masszív széplányokhoznemillő undormányt.

Azt hiszem, nekünk még nem is voltak igazán betegek a gyerekeink. Anyaszívnyomorgató érzés, hogy érdemben nem is tudok segíteni rajtuk...

(Fél)álmomban már megírtam ezt a bejegyzést egy jó ideje. Arról volt szó benne, -persze sokkal frappánsabb köntösbe bújtatva-, hogy eljött az idő, amikor már valami másra vágyom. Amikor már nem csak a gyermekeimen keresztül látom a világot. Amikor az én gondolataim is teret kell kapjanak valamilyen formában. Amikor már nincs szükségem annyira a magamutogatásra, az önigazolásokra, a bizonyításokra. Talán mert most egy olyan szakaszát éljük az életünknek, amiben ez napi szinten jelen van.

Sokat gondolkodtam, mit is kellene tennem. Abbahagyni nem szeretném. Magam miatt sem. Mert szükségem van erre a fajta kifelé kommunikálásra.
És vannak napok, amikor egy jó könyv, egy kellemes telefonbeszélgetés, egy nemvárt találkozás elgondolkodtat, magával ragad, kiszakít a mindennapi mókuskerékből. És néha ezt is fontos lenne szavakba foglalni. Így szabad kezet adok magamnak és idefolyatom a saját nem-gyerek irányú gondolataimat is olykor-olykor.
Bízom benne, kellemesen megférnek egymás mellett, hisz ezek is belőlem fakadnak.

Most például egy egy nap alatt kiolvasott könyv döbbenetes élménye alatt állok. (vivát éjszakai virrasztás a kicsik mellett!). Az ismertető elolvasása nélkül rendeltem meg az általam kedvelt írónő újabb magyarul megjelent kötetét. A prológuson könnyek között rágtam át magam, többször le kellett tennem hosszú percekre, nem láttam a könnyeimtől.

"Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív. Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője. A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk"

Az írónő alaposan körbejárja a témát, minden szereplő bőrébe bújhatunk egy kicsit. Van-e jogunk ahhoz, hogy vallásos anyaként-szülőként visszafordíthatatlan döntést hozzunk, ha már tudjuk, hogy beteg babát hordunk a szívünk alatt? Kötelességünk-e megfelelni a társadalom által támasztott normatíváknak? Élhet-e teljes életet egy olyan kislány, aki egy rossz mozdulattól akár több helyen is összetörheti magát? és élhet egy szülő, egy család így minőségi életet? Mennyit bírhat el egy házasság? és mennyit bírhat el egy barátság? S ha csalódunk, vajon a barátunkban csalódunk, vagy inkább önmagunkban, önmagunk józan ítélőképességében? Kérdések, melykre nem a könyv ad választ, hanem mi saját magunk.

A betegségről és a magyarországi alapítványról még itt olvasható.