Muszáj írnom az elmúlt napokról, mert oly gyorsan történik oly sok minden, hogy rövidesen már magam sem emlékszem, mit, mikor és hogyan is?

Hunormanó már nem csak jár, hanem fut! Hihetetlen gyorsan kapkodja a még mindig 19-es talpacskáit, ha arról van szó, hogy pelenkázás vagy öltöztetés. Mókásabbnál mókásabb szituációink adódnak abból kifolyólag, ahogy megpróbálunk körülírni egy nemszabadkimondani szót. Ilyen szavaink a cici, a pelenkázás, a csoki és az ételekkel és az evéssel kapcsolatos dolgok. Amint kicsusszan egy-egy Tudjuk Mi szó a szánkon, Gyermekünk vagy menekülőre fogja (pelenkázáskor, leginkább, ha éppen indulnánk valahova), vagy azonnal langymeleg tejet igényel (egyértelműen komfortszopi) vagy néminemű táplálékra tart igényt. (a helyzet komolyságát érzékeltetve: max 2 babakanál ételt hajlandó ilyenkor elfogadni)

Szombaton vacsoravendégeink voltak, régnemlátott barátok. Hunor angyal üzemmódra kapcsolt, 9 körül kb. 5 perc alatt magukhoz rendelték őt az álommanók, akik fogságából csak olyan 4 óra felé szabadult. Pedig a hangulat (és a hangerő) olykor-olykor a tetőfokára hágott, jellemzően az elfogyasztott alkohol-mennyiséggel egyenes arányban. És még reggel is szolidáris volt jóidösszüleivel, reggel 8-kor tett ugyan egy heroikus kísérletet a napunk elindítására, de könnyen rá lehetett beszélni még egy rövidke kétórás szusszanásra.

Délelőtt meglepett egy furcsa dologgal. A Minimaxon volt egy ötperces mondókás műsor, melyben ma éppen a csipp-csipp-csóka volt. De nem a klasszikus mutogatásos mondókázás, hanem gyerekrajzokkal ékesített rövidfilm. És ekkor Hunor megcsípte a jobb kezével a bal kézfején a bőrt és végig vigyorogva rázta a kezecskéit. A dolog pikantériája szimplán annyi, hogy soha egyikünk se mutatta ezt neki! HuncApu nem egy mondókázós fajta, én pedig szívből gyűlölöm nagyon nem kedvelem ezt a versikét. Nem tudom visszavezetni a gyökeréig, hogy miért is, de szerintem a bőr csipkedése váltott ki bennem már kora gyermekkoromban ellenérzést. Talán.

Délután párnacsatáztunk (nem találok jobb szót a dögönyözős-csiklandozós perverzióinkra) HuncApuval, Hunornak eszméletlenül tetszenek az efajta történések. Most is az ágy végéből izgatottan sikkantgatta végig a hüléskedésünket, majd mikor HuncApu már éppen győzedelmeskedni készült felettem testi erejével, segítségül hívtam Magzatomat, eképpen: Hunc, harapd meg Apa lábujját! És a Szememfénye azonnal teljesítette az utasítást nem kis derültséget okozva ezáltal. Ebből számomra többféle konzekvencia is lepottyant: Hunor tényleg mindent ért, valamint tudja ki az az Apa, és tudja mi az a lábujj és pontosan tudja mit jelent harapni! Persze, tudtam (inkább csak sejtettem!) ezidáig is, hogy sok mindent ért, de azért ez mégiscsak döbbenetes, hogy ennyire!

...és annyira imádom a kis komolyodó fejét, nomeg azokat a seprűs szempillákat...