Elromlott. Mentehetetlenül. Az én jósokáig alvó, olykor csak 10-kor ébredő kismackóm, mostanában egyre rémísztőbb és kétségbeesjtőbb időpontokban fújja meg a reggeli harsonákat. Eddig ugye, 7 és 8 között ébresztgetett a nyálas, teliszájú puszijaival, gondoltam az óraátállítás valamelyest dob az ébredésein, az én irányomba, talán kicsit továbbig húzza a lóbőrt. Erre ma 6-fél 7 között kezdett el magyarázni, kaparászni, maga felé fordítani (ami ugye, azt jelenti, hogy tulajdonképpen még korábban, azaz 5! után ébredt). Persze, az aludt órák száma rendben van, hiszen este 9 felé már alszik, napközben is van - újabban- 2 darab másfél órás alvása, az összesen 12 óra.

Csak ezekkel a fránya reggelekkel köllene kezdenünk valamit. Meg azzal, hogy ne azonnal play üzemmódra kapcsoljon, hogy legyen néminemű átmenet, mondjuk legalább addig, amíg megiszom a reggeli első kávémat.

Aztán meg az Alma koncert részünkről elmaradt, díszes femilink szombat délután a szemerkélő esőre és a mélabús időre való tekintettel, mély és komatózus álomba zuhant a puha, meleg hálószobában. És ebben partner volt Hunorvirágszál is.

Vasárnap állatorvos apukák és családjaik eresztődtek össze egy ebéd és a jómóka kedvéért, 6 felnőtt és 6 gyerek vett részt a partin, a legkisebb még pocakban a legnagyobb 4 éves múlt. Hunornak elmagyaráztam a Nagyhal bekapja a kishalat elméletet, valamint megpróbáltam megértetni vele, hogy ő tulajdonképpen egy közepes hal, akinél vannak kisebb halak is, csak nézzen szét maga körül. Persze, nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pedagógiai módszer arra, hogy megnyugtassam gyermekem, ha a nagyobbakkal való harcban, ő kerül ki vesztesként. Az ebéd előtti séta során, enyémgyerek belepottyant egy tócsa kellős közepibe. Ekkor már harisnyára vetkőztetve tipegett közöttünk a lakásban.
Az ebéd alatt pattant ki fejéből az Isteni szikra, ekkor találta meg a módját megtorolni az őt ért sérelmeket, nem hagyta a nagyobbakat enni, a tányérjukba nyúlkálva csente el a jobb falatokat, majd amikor azok otthagyták maradékaikat, Hunor a gyerekszéken állva, győzedelmesen addig tapicskolt kanalával az edényben, mígcsak tetől talpig pörköltszaftban nem úszott.

Az utolsó csepp a pohárban, a plasztikusság kedvéért, az volt, amikor az egyik ölbebaba heves mozdulatával telibeborított egy nagy pohár vörösborral, amitől úgy szaglottam hazáig,  mint egy hídalatt lakó és HuncApu azért imádkozott, csak most ne állítson meg a jard éber őre, mert tuti nem hiszi el, hogy itt senki se fogyasztott alkoholt.

Hazaérkezésünk után beindult Mosó Masa Mosodája, és most minden ruhánk tisztán és illatosan várja az újabb találkozást, valami teljesen odanemillő dologgal.

Hunor legújabb szenvedélye a mindenrefelmászás: lehet az, szék, vagy saját kisasztalka, Dörzsi ketrec, bútorok, a legtenyérizzasztóbb az, amikor a guruló bébitaxiján állva igyekszik felkapaszkodni valamire.

Miután odatolta a széket és feltrónolt az asztalra, győzedelmesen sikkant: (ez a kezdő pálya, engem olyankor tör ki a frász, ha felállva ugrál az asztalon!)

és még mindig ki tud dőlni játék közben, levette az anatómiai atlaszomat, majd belefeküdt (természetesen azóta már a báránybőrén szuszmákol, de ezt a fotós témát nem hagyhattam veszni):

Egy nagyon kedves ismerősöm oldalát szeretném most a figyelmetekbe ajánlani. A Cuccoló egy olyan hasznosdolog szeretne lenni, mely segítene a kismamáknak, friss anyukáknak tájékozódni a bőséges kínálatban, ötleteket, tanácsokat adna a szürke hétköznapokban felmerülő problémákban, valamint beszámolna az éppen zajló akciókról, és azok fellelhetőségeiről.

Személy szerint, jó ötletnek tartom, ha hamarabb találkoztam volna ilyesmivel, talán nem kellett volna, szegény HuncApunak a várandósságom 32. hetében megvásárolnia és összeállítania az etetőszéket... hogy csak egy példát említsek a saját életemből.

Aztán meg, ma volt az első igazán átaludt éjszaka, Hunorvirág este 9 után elaludt  a kiságyában (párhuzamosan mellette én is az enyémben), és csak ma reggel 6-kor ébredt, azaz megvolt az első teljesen külön töltött éjszakánk. Egyelőre nagyon élvezem, hogy annak ellenére, hogy igazán semmire sem kényszerítem (nincs rettegett napirendünk, sem órához igazított étkezéseink, sem kőbe vésett alvásaink), mégis saját maga kialakította a napi rendszerét. Egyetlen állandóságunk van: mégpedig az esti vacsora és a fürdetés, ez minden este közel azonos időpontban zajlik, ugyanazon rítus szerint: közös vacsora után, HuncApu és Hunormanó kádba szállnak, ezalatt én összekapom a szétszedett lakást, helyére teszem a játékokat, megtöltöm az éjszakai ivóedényét vízzel és kikészítem az éjszakai hálóruciját. Aztán kiemelem a Legkisebbet a kádból, játékosan felöltöztetem, majd villany leó és vagy egy jóéjt langymeleget kortyint vagy arra sem tart igényt, csak a közelségünkre. Ilyenkor köztünk elmatat az ágyban, hol hozzám, hol HuncApuhoz bújik, elhalmoz puszikkal, simikkel, majd kis idő múlva elmondjuk neki, hogy most már jöhet a kiságy, meg szép álmokat, nem megyünk sehova, pihenjen. És betesszük az őt megillető rácsosba és általában 10 percen belül már durmol is a báránybőr takaróján.

És végezetül szeretnék megosztani egy számomra nagyon kedves videót, melyben Huncom páratlan empatikus készségéről és jószívűségéről tesz tanúbizonyságot, eképpen eteti  virslijével az éhező macskalányainkat:

Nem titok, hogy fanatikusok lettünk... igen, most már a gyümölcs is lecsúszik Hunor torkán, persze, csak ha saját maga eheti, ilyenkor lekanyarítok neki egy darabkát, szigorúan héjastól, amit ő akkurátusan lecsupaszít, majd jelez és a tenyerembe törli/köpi/csúsztatja... hangulatfüggő.

Node, most nem a gyümölcs-szeretetéről szeretnék írni, hanem arról, hogy szombaton részt veszünk első, igazi Alma koncertünkön, össznépileg, családilag, barátilag. A koncert délután 16 órakkor kezdődik, egy órás és a helyszín a Millenáris Park, ahol minden hónap utolsó szombatján várják a kismazsolákat és szüleiket az Alma klubban.

Egy kis ízelítő az éppenkedvencemből:

Telefonos segítséggel lementettem a fontosakat (képeket, munkámat) a gépről, így gyakorlatilag akár már történhet is a bármi, állok elébe, bár újabban, mintha meggondolná magát, és egyre jobban-gyorsabban teljesítene csodagépünk.

Sok említésreméltó nem történik velünk, rengeteg érzés kavarodik bennem, sok dolog összejött az utóbbi időkben, ezeket rendszerezem a lélektani polcocskáimon. Talán életünket megváltoztató döntéseket is hozunk, kapcsolataink alakulnak át, változnak meg, minősülnek mássá. Tavasz van, megújulás. Érthető a változás.

Volt egy nagyonfelkavaró beszélgetésem is, magam sem gondoltam volna, hogy még ilyen frissek a sebeim. Bár talán ez sosem lesz másmilyen. A felszínen gyógyultnak tűnik, de ha hozzányúlok, bármily finom mozdulattal is teszem, felszakad a heg...

Hunor angyalbőrbe bújt kisördöggé vált: az utcán mézédesen vigyorogva integet mindenkinek, még a legboszorkább öregnénit, és az EMOs kisfiúkislányokat  is megbűbájozza, itthon viszont, visítva csapja magát a földhöz, ha nem értem meg első nyekergésre, hogy mit szeretne, de ugyanígy cselekszik, ha nem az történik, amit ő szeretne. Persze óvatos duhaj, a földhözcsapásos résznél mindig figyel, hogy finoman és puhán landoljon,  főként a feje, ám a hangja, mégis erőteljes és fájdalmas legyen, mely fájdalom ölbevétellel azonnal orvosolható. Gyakorolnom kell a toleranciát... tényleg azokra a hiányosságokra világítanak rá ezek a csöppök, amelyeken dolgoznunk kell.
Aztán meg játszóterezünk, szigorúan családilag, szerencsénkre még nincs annyira jó idő, és viszonylag sok játszótér van a lakókörnyezetünkbe, így egyelőre sikerült kimaradnom a játszóteres anyukák klánjából. Hunc nagyon élvezi a homokozót, az egyedül járást, és szerintem annyira még nem is igényli a hasonló korúak társaságát. Néha belefutunk játszóteres kismanókba, de csak köszöntik egymást és általában mindenki megy a saját dolgára.
Amilyen csapnivaló nappalaink vannak, olyan meseszép éjszakáink, és igen leírom, mert most már rendszeres: átaludt éjszakáink. Tegnap pl. este 7-kor kidőlt a fiatalember és ma reggel fél 8-ig nyomta. Ezen sikereken felbuzdulva, lassacskán megpróbálkozunk a külön szobával is talán.

Hunor Dörzsinket kiszekírozta a világból, így most száműzetésben és aligketrecben (addig ugrált a ketrecen Hunc, amíg az egyik oldala ki nem nyílt) él a majdani gyerekszobában. A macskáinkat is újabban erőteljesebben óhajtja megszeretgetni, ezért ők is menekülőre fogták: Chanel lányunk a rácsos gyerekágyban talál nappali megnyugvást, Natasa a ruhásszekrény aljának a védelme alatt áll.

...mert a meséskönyv az jó. (senkit ne tévesszen meg a fotó, Hunort még csak 20 másodpercig köti le a meseolvasás, ezt sikerült elcsípnem este)

... számisztógép ügyben, ezért csak nagyon óvatosan és nagyon keveset vagyok bekapcsolva. Szerencsére már nem én foglalkozom az üggyel, de érzem, hogy akár még bármi is történhet... (a bármibe még bele sem akarok gondolni, de azért naponta többször beleszoktam...)

Azt viszont le köll vésnem, hogy a megfázásos taknyolódásunk ellenére, (amit én sokkalta nehezebben viselek, mint a fiam),  az éjszakáink zavarmentesek, ébredés nélküliek. Tegnap este, hosszas egyeztetés után eljutottunk így bő másfél év után moziba, HuncNagyi őrködött Hunor fölött, és mire hazaértünk (negyed 10), Hunor már álomföldön kergetőzött, ahonnan éjfélkor egy kis szomjúság visszahívta, majd már futott is vissza a békét adó álommanóihoz.

Amiért egy kicsit a szívem sajog: Hunor úgy tűnik önként és dalolva elmarasztalta a szopizás intézményét: másfél napja nem kérte a langymeleg nedűt. Tegnap is enélkül aludt el, ugyebár, és már több napja észrevehető volt, hogy esténként egyre kevesebbet időz rajtam, reggel pedig egyáltalán nem igényli, inkább a konyha felé mutatva, szilárd táplálékot kér... Tudom, hogy semmi sem történik véletlenül... és hiszek abban, hogy ennek is oka-célja van... és mégis... nagyon jó érzés volt minden összebújásunk, hiányozni fog az egymáskapcsolódó szempillantásunk, amikor minden megszűnt körülöttünk... így kommunikáltunk mi, ezen az ősi nyelven, amely évezredek óta létezik és öröklődik anyáról gyermekére. Ez az a nyelv, mely nem a kimondott szavakra épül, és mégis annyira mélyrőljövően biztosítja a gyermeket az anya végtelen szeretetéről, a gondoskodásáról...

Nagyon szép korszakot zárunk, minden tekintetben... és örülök, hogy ilyen sokáig a mienk lehetett.

Minél jobban öregszem, annál inkább válik kevésbé fontossá a pillanatok lencsevégre kapása és inkább maradnak az érzékszerveim által megörökítve és elraktározva. (vagy talán csak egyszerűen lusták vagyunk előkapni a gépet és így keresek elfogadható indokot rá?!) Így történt ez ezen a hétvégén is, amikor hosszú egyeztetések után lejutottunk Szőlőskislakra, családi barátainkhoz, ahol igazi kényeztetős vendéglátásban volt részünk:

Terv szerint csak vasárnapig maradtunk volna, de olyan csábítónak ígérkeztek a  balatonboglári március 15.-ei programok (nomeg a Hunor-lefoglalásos, libamájas mi kényeztetésünk), hogy ottragadtunk hétfő délelőttig. A művelődési házban a helyi néptáncosok és a helyi kórus lépett fel, ennek sajna a végére estünk be, mert Hunormackó ekkorra időzítette délutáni sziesztáját, de élete első előadásának utolsó morzsáit, hatalmas figyelemmel és érdeklődéssel kísérte végig, akárcsak a Kossuth nótát éneklő közönséget. Az ízletes Kossuth vacsora (töltött káposzta) elfogyasztása után, a Szelence Táncsoport jóvoltából egy nagyon kellemes estében lehetett részünk, együtt ropta fiatal és öreg. Nopersze, ebből már Hunor sem maradhatott ki, -mint rangidős legkisebb, aki állandóan járni/futni akar,- folyamatosan betáncolt a kör közepébe, ahonnan képtelenség volt kivadászni. Hihetetlenül jól érezte magát, pörgött-forgott a népviseletbe bújt leánykák szoknyái között, majd a legényesbe is betáncolt a maga kis koreográfiájával. Annyira érdekes volt látni, hogy szinte én éreztem rosszul magam attól, hogy a fiam zavart okoz az előadásba, míg a szereplők ugyanannyira élvezték Hunor tapsikolós megjelenését, mint ő maga és többen megjegyezték, hogy nem lehet elég korán elkezdeni a néptáncolást. Azt már csak félve említem meg, hogy mint rangidős legkisebbet,  a balatonboglári televízió végigkövetett evés közben-tánc közben-csajozás közben... merthogy igen, Hunor egy soha vissza nem térő pillanatban odaállított elém egy tűzrőlpattant 10 éves menyecskével, bizonyos Eszterkével (ő is tagja a fentebbemlített tánccsoportnak), aki az este folyamán végighurcolászta ölben az állandóan meglépni akaró fiamat. Amikor aggályomat fejeztem ki, hogy ne cigölje Hunort, mert megvan az már 10 kiló is, lazán közölte az ő kutyája több mint 10 kiló és azt is ölben hurcolja. (?!). Hunor kisfiús bája még a nagyfiúkat is levette a lábáról, nagyon furcsa érzés volt látni a népviseltbe bújtatott kisnagyfiúkat, ahogy egymásra licitálva kínálgatják Hunort a kalapjukkal, ropijukkal, a telefonjukat mutogatják neki és puszilgatják. (!). Záróaktusként, borospoharam nosztalgiára késztető ködfátyla mögül, Eszterke hangja rántott vissza: "odavihetem Hunort bemutatni az Anyukámnak?". Khm, khm... azt hittem, az ilyen típusú mondatokra még várnom kell pár évet...

Aztán meg, megtanult önállóan enni, igaz hagy némi kívánnivalót a látvány maga után, (még a szeme sarkába is jutott egy kis csokis puding), de kétségkívűl büszke az eredményre, és nem is igazán hajlandó már elfogadni az én kezem általi etetését, csak ha fondorlatos módon, cseleket vetve be, csusszantok egy-egy falatot a szájába:

És még valami, amit most tett meg legelőször: átaludta az éjszakát, de úgy igazából, nem kis szépítgetéssel, hanem: este fél 10-től reggel 8-ig!!! Ébredés és nyöszörgés nélkül... hogy mi a titok, magam sem tudom. Talán köze van ahhoz, hogy egyre többet jár, (babakocsiban sem akaródzik már megmaradnia), talán, hogy egyre kevesebbet szopizik (esténként 1-2-szer igényli, a reggeli- és nappali szopikat teljesen kiiktatta), talán, hogy ennyire önállóan nagyfiú lett már.

Számítógépes szaktudásom, kis túlzással nevezhető felhasználói szintűnek, (melyet tapasztalati úton szereztem ugyan és mégis az enyim), azaz felhasználóként egész jól ellavírozok a vindóz megabirodalmában. Oly sokszor csodálattal tekintek Huncosra, aki olyan billentyű-kombinációkat hoz létre egyetlen kézmozdulatával, melyek új dimenziókat tárnak elém és ezzel egyidőben megdöbbentenek, mennyi minden kihasználatlanul marad általam.

Tegnap az történt, hogy a napok óta nagyonlassúnak ítélt számisztógépet Cucka rendszergazda rendbe akarta tenni. (akik ismernek, már itt a fejükhöz kaphatnak nyugodtan!) Fentebbemlített T. Rendszergazda úgy ítélte meg, az elavult vírusölő ereszthetett be, a gépre nem illő lényeket, ezért rátelepített az előző ávitosra egy 30 napos teljesen másfajta, ingyenes verzsönt. (persze, az előző öldöklő figyelmeztette főhősnőnket a lehetséges veszélyekre, de bátor amazonunk úgy gondolta, ez csak üzleti fogás a gyártó részéről) A vadászat zsákmány nélkül zárult, mint ahogy kiscsaládunk sem nagyon tudta az este folyamán semmire se használni a gépet, mert nagyonlassúból lefagypercenkéntre váltott. Így tértünk nyugovóra, az éjszaka apró rémálmaival fűszerezve, ugyanis gépünk fentebbemlített karbantartója, elhanyagolva munkáját, a mai napig nem mentette ki az elmúlt 2 évünk összes fotóit, semmilyen más adathordozó eszközre. A ma reggeli többórás önfeláldozó munkáját siker koronázta, új próba öldöklő eltávolítva, gépünk ugyan újra nagyonlassú üzemmódú, de legalább működik. Mindenki örül. Képek párhuzamosan másolódnak dvd-re.
Tanulság: az idősöket tiszteletben kell tartani és nem piszkálni, légyen ez csak egy vírusírtó program... 

Ugyancsak este lefekvéskor derült fény Hunormanó egy újabb apró csínytevésére: a szekrénykéjébe rejtette a cipőjét, benne az én lenémított telefonommal. Szerény számításaim szerint kb 24 órát tölthettünk egymástól elválasztva. A dolog pikantériája, hogy igazán föl sem tűnt, talán csak annyi félgondolat suhant néha át az agyamon, hogy milyen rég nem hívott senki...  Természetesen, volt pár nemfogadott hívásom...
Tanulság: van élet telefon nélkül is.

És hogy kicsit Hunorról is írjak: pár napja rendszeresítjük a délutáni játszóterezéseket. Ez azért megemlítendő momentum, ugyanis mostantól élvezi a játszótereket a szó klasszikus értelmében: szaladgál, esik-kel, nagyokat nevet, felmászik mindenre, óvatlan pillanatban homokot eszik és cirka fél-1 óra aktivitás után, annyira lefárasztja magát, hogy este 8-kor mély és komatózus álomba zuhan. A szokásos egyszeri éjszakai ébredése még megvan, ilyenkor félálomban iszik, mohón és sokat, és alszik is tovább. Node... a koraesti elalvásoknak köszönhetően a reggeli ébredési szokásai, -számomra roppant fájdalmas módon-, megváltoztak. Jobb esetben fél 8-kor kel, de jellemzőbb a reggel 6-fél 7-es ébresztő fújás, ilyenkor kemény munka árán, visszaaltatható legkésőbb 8-ig. Néha azon az áron, hogy én már ébren maradok... így a délelőttjeimet éber kómában élem meg... és nincs az a kávémennyiség, mely képes lenne életet lehelni belém...
Tanulság: élj meg minden pillanatot, mert előbb vagy utóbb visszasírod őket.

Hunor hivatalos születésének a napja ugyan még messze van, én mégsem tudok a március 11.-e mellett talán már sohasem megemlékezés nélkül elmenni, hiszen éppen kettő évvel ezelőtt döntött úgy egy csöppnyi lélek, hogy beköltözik a pocakomba, megadva ezzel nekünk annak a lehetőségét, hogy mi lehessünk a szülei. Kicsit olyan lett ezáltal ez a nap számomra, mintha ma lenne Hunc igazi szülinapja...

"Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat."

(Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek)

"A boldogság, az öröm és a befogadás megtapasztalását választom, ezért behívom a valóságom minden aspektusába. Engedem, hogy az ehhez tartozó energiák beáramoljanak a testembe, és elfogadom, hogy a lehető legrövidebb idő alatt manifesztálódjon fizikai síkon az életemben. "

Kissé más: fogorvosnál jártam, estére ráfanyalodtam a kölök fogzását elősegítő homeós csodabogyóra... talán amúgy is elmúlt volna a fájdalom, mindenesetre tompította mindkettőnkét... HuncApu szerint nemszépdolog megenni a kölök elől a bogyókat... délutánra a fájdalom elnyomta bennem a jólneveltségemet (is).

A fiúk korareggel, kettecskén egymást ébresztgetve kivonultak, engem békén hagyva az álmok mezején nyargalászni még pár álomkört, majd a készülődésszagú sustorgásukra ébredtem. Miközben nyitogattam a szemeimet, két összeesküvős mosolyú, cinkos arcot láttam magam előtt, kezükben egy papírlappal.

Ez lenne az ő közös rajzuk, melyet nekem szántak nőnap alkalmából...  és hogy én mit éreztem? a torkomban a gombóc akkorára duzzadt, alig bírtam visszanyelni... többet ért minden virágcsokornál, szépszónál, amit ezidáig kaptam...

(a rajzon látható ábrák és a mai nap jelentősége közti összefüggést még kutatom, segítséget elfogadok...  kis útmutató: a házikó, a napocska és a felírat+dátum értelemszerűen HuncApu műve, az összes többi grafika Hunoré.)

Nagyon Boldog Nőnapot kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!

Hetekkel ezelőtt hallottam meg az egyik reggeli-ébredéses, háttérzajként funkcionáló rádióműsorban... fülembe mászott, itt maradt az agyamban a karakteresen keserédes hang, egész nap dúdorásztam... aztán teltek a napok és az élményt elfedték a mindennapi történések, hogy aztán tegnap elementáris erővel újra a felszínre törjön és véletlenül ismét meghalljam ezt a Hangot!

Többtucatszor meghallgattuk, Hunc is vigyorogva "csi-csi"-zik már a refrénnél... és most jól beszerkesztem ide is, hogy könnyen megtalálható legyen...

A tegnapi kismamaklub közben már észrevehettem volna a 4 rendbeli macizáskor,  főtt étel elutasításkor (bezzeg a kölesgolyó, az forevör láv), hogy itt ismételten fogproblémák következnek, de valahogy magam sem akartam elhinni. Pedig az éjszaka bizonyítást nyert, hogy valahol, valamerre, valamikor ösmét fogat növeszt Hunormackó, a saját kis ritmusában. Szakaszosan csinálja, kérem szépen. Többször felsírt fájdalmasan, de föl sem ébredt, aludt tovább, szorosan rámtapadva.

Pár napja, Hugómamija ajánlott (örök hála érte!), majd el is küldte nekünk ezt a csodaszert, amiről hallani már hallottam ugyan, de igazából kellően szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Minden tiszteletem és elismerésem a homeopátia előtt, kevesen mondhatják el, hogy olyan precizitással és felkészültséggel szedték a várandósságuk utolsó hónapjában a különböző vérzéscsillapító, méhizomlazító, méhszájrövidítő és felpuhító golyócskákat, mint én, valamint cimkézték föl kórházba menet, hogy HuncApu vajúdás közben, milyen időközönként és mennyit adagolhasson belőle. És mégis: a végkifejlett ismeretes, Hunor császáros baba lett. Persze ezt a döntést, több indokolt eseménysorozat váltotta ki, köztük az is, hogy fizikálisan nem álltam még készen a szülésre és Hunor szívhangja vajúdás közben kritikusan lezuhant, nem volt már jó neki odabent.

Hunorral is próbálkoztunk nemalvásra és fogzásra homeopátiát alkalmazni, sajnos sikertelenül. Nálunk sem a Viburcol, sem a Chamomilla nem használt. Este úgy gondoltam, kipróbálom a golyócskákat, és ha mégsem hatnak, hát elalvás előtt megkapja a szokásos fájdalomcsillapító szirupot. Huncos már nagyfiú, így nem oldogattam a golyócskákat, -amik amúgy is sokkalta apróbbak, mint hazai társaik- kiskanálnyi vízben, inkább a tenyerébe adagoltam, ahonnan Huncmackó akkurátusan fölcsipegette-elszopogatta őket.
Szinte azonnal érezhető volt a változás, megszűntek a fájdalmas felsírások,  a szoros hozzámbújás, de a bizonság kedvéért lefekvés előtt még fölcsipegetettem vele újabb 8 golyócskát, majd ma reggel, ismét.

És valóban működik! Nálunk mindenképpen. A dolog szépséghibája,  a saját infóim szerint, hogy jelen pillanatban Magyarországon nem kapható, legközelebb Bécsben szerezhető be.

Olyan jó lenne, ha:

• mindig tökéletes lenne a frizurám/ruhám/sminkem/alakom
• az arcomon hálivudi mosollyal és a lelkemben örökderűvel tudnám fogadni a váratlan helyzeteket
• szép lennék, boldog és tettrekész, légyen az házastársi hancúr vagy éppen pincetakarítás
• türelmes lennék és nem a hangom kieresztésével igyekezném jobb belátásra bírni környezetemet
• hajnalhasadásig lenne erőm fényesre sikálni a -még az avatott szemek elől is - megbúvó sarkokat
• több energiám lenne a külsőségek fenntartására
• semmiről sem feledkeznék meg, mindehova időben érnék oda és nem mellbedobással esnék be
  
• levelezéseim kipipálva, restanciáim megírva-elküldve-megválaszolva

Néha szeretnék menthetetlenül műanyag lenni... nem gondolkodni, nem érezni, csak robotnak lenni és cselekedni... ha egyszer lenullázhatnám a dolgaimat, soha többé nem hagynám, hogy így a nyakamra nőjjenek a feladatok... legalábbis azt hiszem.

Muszáj írnom az elmúlt napokról, mert oly gyorsan történik oly sok minden, hogy rövidesen már magam sem emlékszem, mit, mikor és hogyan is?

Hunormanó már nem csak jár, hanem fut! Hihetetlen gyorsan kapkodja a még mindig 19-es talpacskáit, ha arról van szó, hogy pelenkázás vagy öltöztetés. Mókásabbnál mókásabb szituációink adódnak abból kifolyólag, ahogy megpróbálunk körülírni egy nemszabadkimondani szót. Ilyen szavaink a cici, a pelenkázás, a csoki és az ételekkel és az evéssel kapcsolatos dolgok. Amint kicsusszan egy-egy Tudjuk Mi szó a szánkon, Gyermekünk vagy menekülőre fogja (pelenkázáskor, leginkább, ha éppen indulnánk valahova), vagy azonnal langymeleg tejet igényel (egyértelműen komfortszopi) vagy néminemű táplálékra tart igényt. (a helyzet komolyságát érzékeltetve: max 2 babakanál ételt hajlandó ilyenkor elfogadni)

Szombaton vacsoravendégeink voltak, régnemlátott barátok. Hunor angyal üzemmódra kapcsolt, 9 körül kb. 5 perc alatt magukhoz rendelték őt az álommanók, akik fogságából csak olyan 4 óra felé szabadult. Pedig a hangulat (és a hangerő) olykor-olykor a tetőfokára hágott, jellemzően az elfogyasztott alkohol-mennyiséggel egyenes arányban. És még reggel is szolidáris volt jóidösszüleivel, reggel 8-kor tett ugyan egy heroikus kísérletet a napunk elindítására, de könnyen rá lehetett beszélni még egy rövidke kétórás szusszanásra.

Délelőtt meglepett egy furcsa dologgal. A Minimaxon volt egy ötperces mondókás műsor, melyben ma éppen a csipp-csipp-csóka volt. De nem a klasszikus mutogatásos mondókázás, hanem gyerekrajzokkal ékesített rövidfilm. És ekkor Hunor megcsípte a jobb kezével a bal kézfején a bőrt és végig vigyorogva rázta a kezecskéit. A dolog pikantériája szimplán annyi, hogy soha egyikünk se mutatta ezt neki! HuncApu nem egy mondókázós fajta, én pedig szívből gyűlölöm nagyon nem kedvelem ezt a versikét. Nem tudom visszavezetni a gyökeréig, hogy miért is, de szerintem a bőr csipkedése váltott ki bennem már kora gyermekkoromban ellenérzést. Talán.

Délután párnacsatáztunk (nem találok jobb szót a dögönyözős-csiklandozós perverzióinkra) HuncApuval, Hunornak eszméletlenül tetszenek az efajta történések. Most is az ágy végéből izgatottan sikkantgatta végig a hüléskedésünket, majd mikor HuncApu már éppen győzedelmeskedni készült felettem testi erejével, segítségül hívtam Magzatomat, eképpen: Hunc, harapd meg Apa lábujját! És a Szememfénye azonnal teljesítette az utasítást nem kis derültséget okozva ezáltal. Ebből számomra többféle konzekvencia is lepottyant: Hunor tényleg mindent ért, valamint tudja ki az az Apa, és tudja mi az a lábujj és pontosan tudja mit jelent harapni! Persze, tudtam (inkább csak sejtettem!) ezidáig is, hogy sok mindent ért, de azért ez mégiscsak döbbenetes, hogy ennyire!

...és annyira imádom a kis komolyodó fejét, nomeg azokat a seprűs szempillákat...