... számisztógép ügyben, ezért csak nagyon óvatosan és nagyon keveset vagyok bekapcsolva. Szerencsére már nem én foglalkozom az üggyel, de érzem, hogy akár még bármi is történhet... (a bármibe még bele sem akarok gondolni, de azért naponta többször beleszoktam...)

Azt viszont le köll vésnem, hogy a megfázásos taknyolódásunk ellenére, (amit én sokkalta nehezebben viselek, mint a fiam),  az éjszakáink zavarmentesek, ébredés nélküliek. Tegnap este, hosszas egyeztetés után eljutottunk így bő másfél év után moziba, HuncNagyi őrködött Hunor fölött, és mire hazaértünk (negyed 10), Hunor már álomföldön kergetőzött, ahonnan éjfélkor egy kis szomjúság visszahívta, majd már futott is vissza a békét adó álommanóihoz.

Amiért egy kicsit a szívem sajog: Hunor úgy tűnik önként és dalolva elmarasztalta a szopizás intézményét: másfél napja nem kérte a langymeleg nedűt. Tegnap is enélkül aludt el, ugyebár, és már több napja észrevehető volt, hogy esténként egyre kevesebbet időz rajtam, reggel pedig egyáltalán nem igényli, inkább a konyha felé mutatva, szilárd táplálékot kér... Tudom, hogy semmi sem történik véletlenül... és hiszek abban, hogy ennek is oka-célja van... és mégis... nagyon jó érzés volt minden összebújásunk, hiányozni fog az egymáskapcsolódó szempillantásunk, amikor minden megszűnt körülöttünk... így kommunikáltunk mi, ezen az ősi nyelven, amely évezredek óta létezik és öröklődik anyáról gyermekére. Ez az a nyelv, mely nem a kimondott szavakra épül, és mégis annyira mélyrőljövően biztosítja a gyermeket az anya végtelen szeretetéről, a gondoskodásáról...

Nagyon szép korszakot zárunk, minden tekintetben... és örülök, hogy ilyen sokáig a mienk lehetett.