Huncos születését nem élhettem meg a szó klasszikus és magávalragadó értelmében... nem volt eget- és földetrengetően csodálatos élmény egy kivilágított műtőben, köröttem rengeteg idegennel, reszkető lélekkel világra hozni elsőszülöttemet... nem hallgathattam a testem jelzéseire, nem vajúdhattam lépésről-lépésre, nem dolgozhattam meg minden egyes előrébbjutásért, nem szoríthattam azonnal magamhoz az én tátogó kiscsomagomat, mint ahogy erre lélekben 9 hónapon át készültem... nem sírhattam örömömben-megkönnyebbülésemben... ő sürgősséggel és császárral érkezett közénk... minden olyan gyorsan, felkészületlenül és hirtelen történt... sokáig arra sem voltam képes, hogy azt kimondjam, szültem...
Most hosszasan boncolgathatnám és hasonlítgathatnám a természetes szülés és a császármetszés előnyeit és hátrányait, de ezt mégsem teszem, mert nem ez a célom... (Akik ugyanazon szkpetikusok csapatát erősítik, mint hajdanán én, azoknak üzenem: nem volt annyira "jóbuli" ez a laza hasi műtét, mint gondolják és nem csak esztétikai szempontból, a vágás mentén egy rövidke résznek a mai napig nem tért vissza az érzékenysége...)

Szeretném, ha most megadatna és KisTesóval másképp csinálhatnám... talán így, ezzel az életszeretettel és vitalitással, az anyaság őserejével...: