Huncos születését nem élhettem meg a szó klasszikus és magávalragadó értelmében... nem volt eget- és földetrengetően csodálatos élmény egy kivilágított műtőben, köröttem rengeteg idegennel, reszkető lélekkel világra hozni elsőszülöttemet... nem hallgathattam a testem jelzéseire, nem vajúdhattam lépésről-lépésre, nem dolgozhattam meg minden egyes előrébbjutásért, nem szoríthattam azonnal magamhoz az én tátogó kiscsomagomat, mint ahogy erre lélekben 9 hónapon át készültem... nem sírhattam örömömben-megkönnyebbülésemben... ő sürgősséggel és császárral érkezett közénk... minden olyan gyorsan, felkészületlenül és hirtelen történt... sokáig arra sem voltam képes, hogy azt kimondjam, szültem...
Most hosszasan boncolgathatnám és hasonlítgathatnám a természetes szülés és a császármetszés előnyeit és hátrányait, de ezt mégsem teszem, mert nem ez a célom... (Akik ugyanazon szkpetikusok csapatát erősítik, mint hajdanán én, azoknak üzenem: nem volt annyira "jóbuli" ez a laza hasi műtét, mint gondolják és nem csak esztétikai szempontból, a vágás mentén egy rövidke résznek a mai napig nem tért vissza az érzékenysége...)

Szeretném, ha most megadatna és KisTesóval másképp csinálhatnám... talán így, ezzel az életszeretettel és vitalitással, az anyaság őserejével...:

Hosszas tanakodás után, fájó szívvel, de meg kellett hoznunk ezt a nehéz döntést: a második kiskrampusznál orvost kényszerülünk váltani. A távolság, mint üveggolyót... nos igen, a fehérvári túra első gyereknél még bevállalható volt, de Huncostól mindenestől már nem. (és arról nem beszélve, hogy időközben Nőgyógyászok Gyöngye még távolabbi városba vándorolt munkálkodni...)

Így hát, az időszerű kombinált teszttel egybekötött ultrahang vizgsálatot, (Down kór szűrést), már egy új Doktorbácsinál végeztettük el. Egyelőre úgy tűnik, a szimpátia kölcsönös, bár nem a bőbeszédűségéről hírös a fiatalember, de úgy gondolom, tulajdonképpen az ember lánya sem csevegni jár a nőgyógyászati rendelőbe. 

A jó hírek, hogy a picurka-mocorka jól van, méreteiben egészen hasonlatos nagy, szép és okos bratyókájára: nagyfejű és nagypocakú, valamint szintúgy kurtalábú. A mostani ultrahang alapján kicsit előrébbjárunk, azaz 13 hét+1 napos Kistesó. (utánaszámolva: ha ez így helyes, december 3.-ára módosul a szülésem dátuma, azaz pont egy nappal Huncos szülinapja után... mondhatni tökéletes az időzítés, bár a skacok valószínűleg nem így fogják gondolni...)
Kicsit számosítva:
NB (orrcsont): látható
CRL (ülőmagassága): 70,3 mm
NT (fejátmérő): 20,0 mm
NT (nyakiredő): 1,7 mm
HC (fejkörfogat): 78,4 mm
AC (haskörfogat): 64,0 mm
FL (combcsonthossz): 9,2 mm

Átlagos magzatvíz mennyiség. Szabályos szívműködés. Placenta helyzete: mellső fali. Ép koponya. Jól telt gyomor és hólyag. Zárt hasfal és mellkas. Normál hasi echogenitás. Négy végtag. FHR (szívhang): 161/min. Eszméletlen zakatolást csapott! (És nem, nem tudott könny szökni a szemembe, mert fektemben éppen azt figyeltem, Hunor hogyan próbálja meg kikapcsolni a frissen megismert doktorbácsi számítógépét... )

És akinek még mindig nem elég, ím egy rövidke film a Legkissebről:

Persze, nem a micsapatunk lett volna, ha a vérvétel eredményére, valamint az ultrahangra várva, Huncos nem rendezett volna kisebbfajta színházi előadást a váróban, elszórakoztatva azt a tucat embert, akik ezen az álmos délelőttön odatévedtek. És ha az sem lett volna elég, hogy szinte mindenkinek osztogatta a svédáruházas játékdobozban megbúvó, szintén svédáruházas pici plüssöket, egy óvatlan pillanatban mindent eldobva kezéből, beszabadult az irodába, ahol felkúszott egy szekrényre és megszerzett egy félméteres csokimikulást. Mindez oly gyorsan történt, hogy mire elkaphattam volna, már le is harapta a csokimiki fejét, nem kis derültséget keltve az ott várakozó pocakosoknak, és nem kis megdöbbenést okozva az ott-tartózkodó anyukáknak... rég volt már ilyen: éreztem, ahogy a pír a nyakamon át az arcomba kúszik... ezek után a biológus hölgy már mosolyogva fogadott, hogy hallotta már a fiam hírét... hmmmm...

Egyszer már írtam a gender-pedagógia lényegéről, a női és férfi szerepek nem kötelező beskatulyázásáról már kora gyermekkorban. Nálunk egyre inkább úgy tűnik, a bármilyen-járművet-meglátok-brümmögök mellett, fontos szerepet kapnak a főzéssel, takarítással kapcsolatos szerepjátékok is. Így pár hete Huncosnak lett egy takarítószettje, felmosóstól, söprüstől, lapátostól. S hogy miért? Mert belefáradtam, hogy a használatban lévő söprűt, lapátot, felmosószettet hurcibálta lakásszerte és kaparintotta meg, ha véletlenül nyitva maradt egy ajtó. Egyszóval ön- és közveszélyessé vált a 80 akárhány centis kisember a közel kétméteres botokkal hadonászva.

A hidegfrontra való tekintettel, reggel elaludt a család, ugyanis nem jelzett a kétlábonjáró vekkerünk, HuncApu negyed 9-kor még azt hitte, nagyon korán lehet, így mindenki kapkodott-idegeskedett, Hunc sem volt hajlandó az asztal mellett elfogyasztania a reggeli utáni muffinját, inkább szétmorzsázta a lakásban. Amikor rászóltam, hogy szedje össze a morzsáit, először eltűnt, majd kis idő elteltével  megjelent a söprűjével, igyekezett ő, de a még kissé kómás állapot nem tette lehetővé, hogy hatékony is lehessen.

Előbb csak fölmérte a terepet:

ezt most komoly?! nézés:

Aztán beburkolózott az én játszóterezős hanorákomba (ami nem látszik, hogy a papucsomba is):

Szemfülesebb képbogarászók fölfedezhetnek valami kis pirosat Hunc alsó és fölső ajkainál. Mondhatnám, hogy a jóság itt ütközött ki, de kivételesen most önhibáján kívül történt a baleset. Tegnap délután lesétáltunk a játszótérre, ahol délelőtt a munkásosztály prominens képviselői fúrtak-ástak (később kiderült, újabb nagyonóccsó kábelszolgáltató érkezik a hátsó alvégen), majd úgy mentek el, hogy a kiásott területet körbezárták ugyan, de a kifeszített zsinórt (igen, homokszínű spárgát emlegetek a kavicsos-homokos úton), mely az ásás haladási irányát hivatott jelezni, bezony ottfelejtették, alig pár centi magasságban. Ebben sikerült a kiskrapeknak megbotlania és jó nagyot zakóznia. Persze, volt sírás-rívás, alsó- és felső szájhasadás.
Azért tovább gondolkodva ezen, mégiscsak az motoszkál bennem, hogy Hunc sebe gyorsan gyógyul, pár nap és nyoma sem marad a bibinek, ellenben, ha egy öregnéni sétafikkant arra, aki szintúgy megbotlik, leesik, és neadjisten combnyaktörődik... olyankor mi van?

Betöltött 12 hetes kismama lettem (időszerű egy pocakfotó is lassan...), azaz elröpült az első, rettegett trimeszter. Félelmetes, hogy a gréfrut méretűvé nőtt méhemben már egy hétcentis, tökéletesen kifejlett kisember úszkálgat. Aki, ha kedve szottyan lubickolgat a magzatvízben, nagyokat kortyolgatva belőle, aki, ha szomorka, sírni is tud már... félelmetes... A statisztikai adatok alapján, mától már igen alacsony a kockázata a vetélésnek, (nem szeretem a statsiztikákat!), a babonásabbak innenstől merik elmondani a külvilágnak, hogy igen, érkezik az új lélek a családba. Sosem értettem ezzel egyet, annak ellenére, hogy volt már vetélésem, mégsem tudtam most sem magambafojtani örömömet, kikívánkozott a nagy hír belőlem, feszítette a mellkasom... Talán mert örök optimista kártyát kaptam születéskor és tudom, ha baj ér, könnyebb úgy feldolgozni, ha a köröttem élők tudják, nem fontos állandóan beszélni róla, elég ha a néma jelenlétükkel biztosítanak a hozzámtartozásukról...
Persze, erről most szó sincs, kirobbanóan jól lennék, ha nem sikerült volna benyalnom valami kis finomat, a nyirokcsomóim duzzadtak, úgy érzem, az agyam is mindenféle váladékokkal teli, de egyelőre még nincs szabad folyás, nem tud távozni belőlem... iszom a teát, nyeldesem a C vitamint és várom a feloldozást. Csak annyira vagyok rossz beteg, akár egy férfi, állandóan temetem magam ilyenkor, ma reggel már arra is gondoltam, ha nem tudnám bizton, hogy átestem kiskamaszként a mumpszon, akkor a Hunor általi oltás mellékhatásaként rajtam most debütálhatna is akár...

A kulináris élvezetek hajhászásról nem vagyok hajlandó továbbra sem lemondani, igaz kettecskén a főzés kicsit bonyolultabb, mint egyedül, de megoldjuk. Igaz, áldozataink vannak, de HuncApu ősi mondása éppen idetalál: ahol háború van, ott halottak is vannak. Naszóval, ritkul a pohár állományunk, bár ettől a micsaládunkban nem tartok, még mindig annyi áll rendelkezésünkre, hogy el sem férnek a szekrényben. A kedvenc egyedi formájú jénai tálam tetejét este sikerült közös erővel a másvilágra küldenünk. Az ijedtség nagyobb volt mint a valódi történet, a tető hangos csatazajjal szétrobbant a konyhakövön beborítva mindent aprócska üvegszilánkokkal. Gyerek eliminálva, porszívó be, majd felmos... nagymamám megelégedettséggel tekintgethet le rám odafentről, éppen úgy csináltam mindent, ahogy azt tanította, főzés előtt és után is alaposan kitisztítottam a konyhát... (délelőtt takarítottam ugyanis)

Aztán volt egy újabb Sudocremes esetünk, miközben porszívóztam, Hunc az ágyról vezényelte a műveletet, Zapja meg a lakás valamely eldugodtabb pontján éppen figyelt rá, egyszer csak arra lettem én figyelmes, hogy Hunc vigyorogva tekintget rám, feje vastagon beborítva a jó kis zsíros krémmel, ösmét nem hibáztathattam, hiszen a sapka-undorítisze miatt előfordul, hogy bekenem a feje búbját napolajjal. Így intézett magának egy soronkívüli fürdést.

Jó fotók már csak álmában készülnek róla, állandó mozgásban van, így a meglesett álmait-álombeli békéjét szoktam megörökíteni. Ez a jobbszája sarkában nyálcsíkos most a kedvencem:

És még becsúsztatok egy mostani Hunckedvencet is, na ezt naponta jósokszor meg kell hallgatni, sőt, ha olyanja van, erre alszik el a karomban is:

Tegnap délelőtt, a kihűlt reggeli kávém elfogyasztása közben, elkalandoztam a világhálón, egyik hírről a másikra kattintva, szinte észre sem véve, hogy hosszú percek óta magával ragadott a virtuális világ. Hunor már reggelizett, egy ideig a lakásban föl-alá vezényelte Kokót... A hirtelen belémhasító csöndre figyeltem föl először, akinek van vagy valaha is volt, minimum egy darab, másfél év körüli gyermeke, az tudja, ez általában sok jót nem jelent. A hálószobába érve az ágyunkon találtam a kisembert, aki békésen gyurmázgatott már ekkor. Aztán felfedeztem a nyitott filctollat a földön, a telerajzolt számológépet (HuncApu gondatlanul az éjjeliszekrényen felejtette ezeket...), a laminált parketta újdonatúj fekete  szálkáit. Szemem ekkor jutott el az ágyunkig, ahol felfedezhettem Hunor meglepi rajzait, hiszen mindkettőnk oldalán ott díszelgett egy-egy személyreszabott műalkotás.

Huncos akkora lelkesedéssel magyarázta rajzait, miközben megrángatta a lepedőnket, hogy sem kedvem, sem lelkierőm nem volt ahhoz, hogy összetörjem buzgalmát. Megpróbáltam megértetni vele, hogy amit rajzolt az csodaszép, de ha lehetne, legközelebb inkább kérjen hozzá egy papírt, és ne barlangrajzozza tele a lakást.

Tulajdonképpen, én nagyon örülök a rajzainak, hiszen már régóta várom a pillanatot, hogy nem parancsszóra, nem kérésre, hanem az ősi belső hangnak engedelmeskedve, megörvendeztessen lelke képeivel. Lelkes rajongója vagyok Molnár V. Józsefnek, aki évtizedeken át kutatta-bújta az óvodások-kisiskolások gyerekrajzait, szerinte:

"A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol; a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi az elveszett paradicsomot s a biztonságot adó „kinti” rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaival, képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak. A kisgyermekben - hasonlóképpen az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek; akaratával, nyiladozó értelmével alig tud beavatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.

(bővebben olvasható itt)

A fölső rajzot kaptam én, szemmel láthatóan lágyabb, gömbölyűbbek a vonalak, afféle kezdetleges fészekrajzok fedezhetőek fel benne, az anya ölelését, féltését jelképezve. Az alsó szálkás, pontozott Apa-rajzban az erő, a férfias dominancia szerepel.

... milyen csodálatos is a világ, ha néha meg tudunk állni pár pillanatra és félre tudjuk tenni az apró bosszúságainkat, majd a dolgok mögé nézve, felfedezzük a rendet, a békét, a harmóniát, a természetességet...

"Fáradni látszol, gyermekem,
ágyadhoz bújok, kedvesem.
Kezemben párnás kezecskéd,
tenyerem ágyán fejecskéd.
Véled lesz szép az estelem,
néhányat pislogsz, meglesem.
Álmosan csillog gyöngyszemed,
párnádra arcod fekteted.
Mesére biztatsz, kedvesen,
mesédet máris megszegem.
Elnézem kis csipet füled,
emitt a formás, csöpp ülep.
Selyemből pelyhek válladon,
mosolygás édes szájadon.
Bámulom csöppnyi lábadat,
aludj csak, őrzöm álmodat."
(Nagy Bandó András)

Tudvalevőleg sosem voltam egy nyugodt, ejjráérünkarramég típusú emberke, így az alábbi eset, jellemem egyik olalát művészi tökéletességgel festi le.

Történt ugyanis, hogy a 6 hetes ultrahang után, legközelebb a 12. hetire kaptam időpontot. A 12. heti ultrahang meg vészesen közeleg (jövő hét péntek), akárcsak az előrevetített rémképeim... Az utóbbi napok meghitt estéi mindegyikére jutott egy kis elalvás előtti csemege HuncApu számára. (üres petezsák... nincs is semmi bajom, ergo mi van ha nem is vagyok várandós?... és mi van, ha baj van a babával?... és mi van ha...? és folytathatnám még sokáig a képtelenebbnél képtelenebb Kasszandra jóslatokkal... )

És eljött az a pillanat, amihez nekünk nőknek őstehetségünk van, hogy a szelíd, felületesen már szuszmákoló Életünk Értelmét egyetlen pillanat alatt bősz vaddá hergeljük... és így sikerült egy soron kívűli félhivatalos ultrahangozást kicsikarnom (ilyenkor is jól jövő szakmájú)  Zuramból. Így tegnap délután sort ejtettünk a rendelőjük félhomályában, egy kis meghitt családi mozizásra. Fotók nem készültek, mert az UH feje nem emberi érzékenységre való volt, (gratulálunk, 4 vagy 5 kicsit látok) így Legkisebbünk paramétereit és részleteit továbbra is homály fedi. Amit láttunk az egy szépen kitaposott méhüreg, benne egy vidáman lubickoló kisemberrel. És ezt is csak töredék ideig, talán éppen addig, hogy lelkem ismét kisimulhasson egy jódarabig...

... már nagyágyban alszanak:

Hetek óta problémát jelentettek, Huncos rácsos ágyból való érdekes landolásai, melyek a fáradtságával egyenes arányban sikeredtek egyre rosszabbra. (kiesett, lengedezett a rácsos ágy tetején, beakadt a rácsokba...). Hetek óta tipródunk, melyik ágy lenne az az áthidaló megoldás, amely egy ideig megoldaná ezt a lehetetlen helyzetet. Ma már tudom, olyan rácsos ágyat kellett volna beszereznünk annak idején, melynek a középső rácsai a gyerek növekedésével, kiszedhetőek, így könnyebbé tehető a közlekedés számukra. Az akkori ágyválasztásnál viszont még nem értettem, miért lehet ez hasznos bárkinek is?!...
Végül erre a heverőre esett a választásunk, melyet Hunor oly nagy szeretettel vett birtokba, és oly lelkesen vette ki részét az összeszerelésében is.
(bár nem potyog le róla, azért első éjszakára, a biztonság kedvéért a lemászókához helyztem egy nehéz tönkönybúza szoptatóspárnát).

Végül, -mint a mellékelt ábra is mutatja- maradt a mi hálónkban a fiatalember, úgy döntöttünk, túl sok lenne a változtatás egyszerre. Hogy így hova kerül KisTesó ágya? Reménykedünk, hogy addigra már sikerül elköltöznünk innen, ahol Huncos azonnal különszobába kerül... KisTesó meg... követi a nálunk megszokottakat: a mi hálónkban kezdi ő is a pályafutását!

Huncmackó többnapi vívódás után úgy döntött, számára befejeződött kettőnk összebújós, újabban igencsak rapszodikus idillje, és testemet immáron teljes mértékben átadja a bennem növekvő KisTesónak. Ma még tettem egy heroikus kísérletet aziránt, hogy mellbedobással felkeltsem az érdeklődést, de csak huncut vigyorgást és néminemű kellemetlen csipkelődést kaptam válaszul.

Pár sorban összefoglalom, mintegy búcsúzásképpen: Hunc 5 és fél hónapig kizárólagosan anyatejes baba volt, ekkor próbáltunk rá először az egyáltalán nembejövős almára. Majd következőnap is, és még pár napig, de nem volt sikeres az akció, így továbbra is maradt az anyatej, mint kizárólagos tápanyagforrás.
Hunc 7 hónapos korában bevezetésre került a főzelék, ez úgy, ahogy elnyerte  főúri tetszését (sütőtök, zöldborsó, krumpli), de ezekből sem volt hajlandó mennyiségeket elfogyasztani, maradt a jóöreg és bevált anyatej továbbra is. Ha számosíthatom, 90-95 %-ban még mindig anyatejes maradt. Sőt pár nap elteltével, már csak tüntetőleg csücsörített, bezárt ajkakkal. Megrekedtünk.
Ekkor léptünk egy merészet és megkóstoltattuk vele a pulykahús-sütőtök kombót. A hús bevezetésével valamelyest fellendült a hozzátáplálásosdi, bár igazán mennyiségeket sosem fogyasztott el Hunor semmiből. Ha nagyritkán lement egy teljes konzervnyi mennyiség (190 gramm körüli érték), hullámozva tisztelegtünk előtte. Aztán volt egy kis mennyiség-csappanás, ekkori forradalmi újításként elkezdtem én főzni neki, így kisideig ismét úgy tűnt, jobban eszik, de vagy a fogak előbukkanásának következményeként vagy kitudja miért, még nagyon sokáig az anyatej maradt a főfogás.
Egy éves kora környékére, már sacc per kb 70 %-ban volt csak anyatejes és a maradék 30%-ban a mi ételeinket fogyasztotta.
A mostani vacakolását pár hete kezdte, lassacskán leállt a jobb oldalról, már csak a balt preferálta, (meggyőződésem, mindennemű politikai célzás nélkül tette mindezt), majd elkezdte átaludni az éjjeleket és csak hajnalban igényelte, ekkor még napi kétszer, mert a délutáni alvás is ezzel működött. Majd elmaradtak a hajnaliak és végül ma megdöbbenésel konstatáltam, hogy vasárnap reggel kérte utoljára, azelőtt meg múlthét szerda délután.

Aggódásra semmi ok, éhen nem fog halni, miként az alábbi, hétvégén készült fotók is bizonyítják (a legújabb, hogy mindent evőeszközmentesen hajlandó csak elfogyasztani, mindenhez a saját ötágú villáját használva...):

és egy mostkedvenc bónusz a fiúkról:

BíborLili hívott most táncba, és tette mindezt egy olyan keringőbe, amelyre azonnali késztetést éreztem, hogy eleget tegyek, így a délutánom diszkrét pityorgással telt, miközben nosztalgikus zenéket kellett hallgatnom... szigorúan válogatás céljából.

1. Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz!
2. A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.
3. 6 embernek dobd tovább a pöttyöst!

Mostani hangulat-ingadozásaimhoz leginkább Ákos dalai passzolnak, aki amúgy is nagykedvenc.

Férfi vagy, vagy nő?

"Most kell élned. Most élned kell. Hited az ős-eredet gyökerén növekszik, ha hagyod. Hagyd hát. A Férfi az Istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit."

Írj magadról!
"Megíratlan könyv vagyok
Sok-sok fehér lappal,
Festhetsz rám tiszta képeket"

Hogyan írnád le az előző kapcsolatodat?

"Annyi mindenről álmodtál,
De idegen ágyakban ébredtél,
Kevés volt amit megtudtál,
Mert alig hitted, ha értettél..."

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?

"Ha százszor születnék, akkor sem lennék boldogabb"

Most hol lennél szívesen?

"az áhítat lassan átitat,
S hogy itt lehetek, most megköszönöm."

Mit gondolsz a szeretetről?

"Nem értem, hogy mi kényszerít, hogy megváltozzunk.
Elfordulunk egymástól és bezárkózunk.
Jó lenne, ha úgy élhetnénk, ahogy gyermekként hittem,
Fájdalmak és örömök összekötnek minket,
A szeretet mindig segít!"

Mit kérnél, ha egy kívánságod volna?
"Csak legyen kenyér és legyen bor,
Legyen békesség köztünk mindenkor"

Továbbgurítanám a lasztit - a teljesség mindennemű igénye nélkül-  jajjdenehézválasztani, szóval MátéAnyu Beának, Eriberinek, Hugomaminak, Mazsolának, Szösszömnek és végül, de nem utolsó sorban Masikának. (és persze, most is örökérvényű a szabály, hogy bátran vegye-vigye, aki csak kedvet kapott hozzá! )

Tegnap délután újabb mérföldkövekkel gazdagodtunk. A jó időre való tekintettel újabb restanciámat pipáltam ki: visszavittük a könyvtárba a nálam lévő könyveket, de a babakocsi tárolóban egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem ültettem be Huncost a verdájába, hanem gyalogosan vágtunk neki a tőlünk pár(száz) méterre lévő létesítménynek. Hunc édesen sikkantgatott, a lámpás kereszteződéseknél, vigyorogva türelmetlenkedett. (persze, nem mondom, hogy a gyomrom nem volt kicsit görcsben és nem koncentráltam minden idegszálammal egy váratlanul jövő kirobbanásra/menekülésre Hunc részéről...)

A könyvtárba érve, ismerősen csattogott végig a sorok között, egészen hátrament a számítógépekhez, mindenkire kedvesen rámosolygott, mindenkihez volt valami odanyögnivalója. A könyvtárosnénink egy Babaolvasó jeggyel jutalmazta aktív jelenlétét,  valamint egy ingyenes tagsággal, mely Hunor 3 éves koráig érvényes. (itthon utánaolvastam: a babaolvasó egy promóció része, "Összefogás a társadalomért" és minden 2007-ben született baba részt vehet benne.)

Ezután könnyes szemekkel kézenfogtam Elsőszülöttemet és átbandukoltunk a túloldalra, ahol a környék legfinomabb fagyiját fogyasztottuk el, kellően megérdemelten, közben sétálgatva. Hunc tölcsért nyamogott elégedetten, én vanília fagyival zártam a sétát.

És olyan mélyrőljövően büszkén dagadt a mellem, ahogy bandukoltunk kettecskén... összeszokottan, harmóniában. És úgy összeszorult a torkom, ahogy belenéztem a huncut szemeibe, amikor kérdőn felnézett rám, ahogy elnéztem az apró, mellettem haladó lépteit... felnőttél, fiam...

A langymeleg napsugaras reggelre való tekintettel (meg talán arra, hogy  így kezelhetőbb leszek...), nomeg HuncApu délutáni-esti műszakjára, eldöntöttük, tegnap kilátogatunk az Állatkertbe. Nekem gyerekkorom óta szívemcsücske hely, HuncApunak ugyibár hivatalból szintén, az öröklődő génekben bízva reméltük, a mai programmal nagyon nem lőhetünk mellé.

Így is történt, és az állatkert már belépésünkor beváltotta a hozzá fűzött reményt. Huncos közel két órán át, megállás nélkül csörtette-sikkantgatta végig az állatok otthonát. Örült a rengeteg szabad területnek, a karnyújtásnyira lévő állatoknak. A legjobban a kafferbivaly ragadta magával, őt meglátva, ujjal mutogatva, csodálkozó szemekkel, csak annyit volt képes többször egymás után kinyögni, hogy "ciccca". Hát igen, nagy szarvas cica, az már tutifix.

Még mindig képtelen megbarátkozni a sapkákkal, lehet az bármilyen trendi és mutatós, amint ideje engedi letépi magáról:

Itt is megtalálta az örökkedvenc csúszdát:

Majd csakegypillanat kellett ahhoz, hogy felfedezze az állatkerti dolgozók egyik gazdátlanul hagyott járművét. (a kép nem beállított fotó, ennyire vonzódik az autókhoz!):

Most már képtelenek vagyunk gátat szabni határtalan édesszájúságának, persze, tudom, minden azon múlik, mi van itthon és ha nem lenne itthon édesség, akkor nyilvánvalóan nem követelné. Ez így van. Meg az is, hogy már az utcáról is felkarolja a kézből kiesett maradékokat. Vagy, ami kínos szituációkban vetekedik az előzővel, hogy kuncsorogva szerez magának. Így inkább kap és igyekszünk viszonylag egészséges nyalánksággal tömni, már amennyire egészséges a Túrórudi, a minélédesebblegyen gyümölcsjoghurt vagy a házi gyümölcslekvárok.

No, és hogy mért minimáldizájner? Mert piszkos mód háklis minden, szerinte odanemvaló dolog miatt. Pl. az etetőszéke tálcáján sosem maradhat ott olyan étel/tárgy/morzsa, amit az elkövetkezendő pár percben bizton nem fog kérni. És ugyanilyen hepciás az ágyában elhelyezett, azt otthonossá tévő tárgyakra is, így már hetek óta nincs sem alvóállatkája (rendszeresen kidobta őket), sem rácsvédője (leszakajtotta őket), sem bárminemű takarója (szintén kidobásra ítéltetett), és mostanában már a lepedőjét is lerángatta és kidobta. Így gyermekünk -maga választotta- aszkéta módon, rácsos ágyban, egyetlen matracon (= priccsen) tölti éjszakáit. (az meg egy külön fejezetet érdemel, hogy ha akar, ki tud mászni/esni ebből az ágyból, így már valóban kezd aktuálissá válni az új ágy prodzsekt...)

"A láncreakció általánosan események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti. Láncreakció bekövetkezhet a természetben, a társadalomban, az atommagok bomlásában (nukleáris láncreakció), de a lelki életben is. A láncreakciót egy ok váltja ki, amely katalizátorként (iniciátorként) viselkedve elindítja a folyamatokat, és több lépcsőben létrehoz egy új állapotot. A láncreakció egyik fajtája a „pillangó effektus”, amely a determinisztikus káosz megnyilvánulási formája. Eszerint, ha például az Amazonas őserdejében egy pillangó a korábbi szokásától eltérően nem kettőt, hanem hármat legyint a szárnyaival, ennek következménye később akár egy tornádó is lehet a Florida félszigeten."
(Wikipédia)

Az ok: gyakorlatilag lehet bármi, a háttérben én mégis azokat az áldott-átkos pörölő hormonyokat érzem, amik a nap 24 órájában gondoskodnak arról, hogy egyetlen percig se nyugodhassak, (naná, hogy megvan már KisTesó kocsiülése... most éppen Hunc új fekhelyére gyúrok és igyekszem mostazonnal megoldást találni Hunor alvóhelyére), hogy kiszekírozzam a világból Életem Társát, aki az utóbbi napokban egyszerűen nem tud nekem tetszőt cselekedni.

A folyamatok: A tüzet okádó sárkány hozzám képest csöndesen szuszogó kisangyal. Ha  HuncApu "A"-t mond, a hátam közepiből, a gerincem mentén, lassan egy vékony csíkban elindul egy apró szikra, mely eljut a koponyámon keresztül az agyam legrejtettebb zugaiba is, ahol azonnali robbanást okoz, mely hangos hisztérikus hullámokban manifesztálódik. (persze, ugyanez érvényesül abban az esetben is, ha HuncApu "B"-t, esetleg "C"-t mond...). A vihar utáni összeomlás tisztaságában, pár percig valósan látom az egész szituációt, nos, olyankor azt sem tudom eldönteni röhögjek vagy inkább sírjak magamon... Ilyenkor a józan eszem legszívesebben jól megrázná hisztérikus énem, hogy hé, helló, azért vagy most otthon nyugiba-békébe, hogy normálisan terelgesd az elsőszülöttet és közben ugyanilyen körülmények között növeszd a pocakodban a másodikat!

Új állapot: 1. jobb esetben estére, de néhanapján már koradélutánra bekeményedett, görcsölgető pocak, amitől, ha lehet még idegesebbé válok... és a kör bezárul.
2. Hunc tökéletesen átszivacsolja magába ezt az állapotomat, jó kis páros vagyunk újabban kettecskén, a rosszidőre való tekintettel, összezárva a lakásban...

Egy újabb tiszta pillanatomban, este, már sírdogáltam HuncApunak, hogy nem nagyon bírok saját magammal mit kezdeni, mert annyira elborít a vörös köd napjában többtucatszor. Nem mellesleg látom rajta, ő sem viseli túl jól mostani énemet, de azzal nyugtatott, hogy pontosan ilyen voltam Huncmesternél is. Ez csekély vigasz ugyan, de biztató, hogy egyszercsak vége lesz és talán újra normális leszek.

Aztán vagynak olyan gondolataim is, hogy Huncost annyira 100 százalékosan vártam, hogy hetekre előre lebontva tudtam, mikor milyen belső szerve képződik, éppen hol tart, hogy érzi magát a pocakomban és hogy én hogyan érzem magam - az internetes szakirodalom szerint. Most csak annyit sejtek, talán már túlvan KisTesó a szervképzésen így a harmadik hónap küszöbét átlépve. És annyit észlelek, hogy máris növekszik a pocakom, behúzhatatlanul. (a mi ágyunkba örök vendég maradt a szoptatóspárna, máris jól esik iccaka rákúszni...). Nem hiszem azt, hogy ettől kevésbé várnám Őt, vagy kevésbé szeretném, inkább csak kevesebb időm jut önmagambagubózva ráhangolódni a Pocaklakóra. (és ilyenkor hálát adok azért, hogy Hunornál megtehettem...)

Aztán vannak megmosolyogtatóan kedves pillanatok, ilyen az a  mostkedvenc kóla reklám, amin már nem csak gombóc képződik a torkomban, hanem folyadék képében  távozik belőlem a feszültség és hosszú percekig képes vagyok sírdogálni. Aztán meg a könnyeimen át szívbőljövően nevetni.
Ez egy ilyen, olykor átkos, és mégis oly áldott állapot. Még akkor is, ha néha olyan érzésem van, mintha örök bérlete lenne a lelkemnek egy hullámvasúton.

Korán elköltöztem a szülői házból, viszont sűrűn jártam haza, hiszen jó volt a nagyvárosból hazatérni, a felelősségteljes és önellátó amazont pár napra levedleni és újra gyereknek lenni... akinek a kedvenc ételeit főzik, akinek lesik minden kimondott és kimondatlan óhaját, aki mellett hajnalhasadástól lábujjhegyen osonnak a szülei, hogy legalább most tudjon pihenni... akinek még véletlenül sem kell semmilyen házimunkát sem megtennie és minden pillanatban simítanak egyet a lelkén... aki hazatér...  nos, ilyen hétvégénk volt most, az Origóban, Hunc keresztszülőkkel, nagycsaládban, szeretetben-melegben...

Az egyetlen apró esőfelhőt, Hunc 2 napos láza okozta, mostanra jött ki az oltás mellékhatása agresszív láz formájában megspékelve egy kis fogzással. Közel 3 napig küszködött a kórral, közben többször gondoltam arra, bárcsak valahogy átvehetném, bárcsak inkább az én szemeim égnének a láztól. Az éjszakáink sírósak-kevés alvással teltek, a nappalok bújósabbak, ölbenalvósak voltak. Talán így fordulhatott elő az a megtévesztés is, amely éppen anyák napi ajándékként ért tegnap. Hunor amint hazaértünk, bevonult a hálóba, beült az ágyba és rendkívül komoly és befordulós fejjel pillogott ki ránk onnan, mi meg csak csöndben sajnálgattuk elgyötört kis betegünket. Ez egészen addig tartott, ameddig Huncmester befejezettnek nem érezte művét és ki nem jött a konyhába, megmutatva miként lehet egész ruházatát és testét alaposan bekenni egy tégelynyi Sudocrem-mel. A hálószobába érve ért az igazi meglepetés, nem csak önmagát, hanem megszerezvén mindkét távirányítót, azokat is puhává krémezte, az ágyneműkkel egyetemben. Haragudni, persze most sem tudtunk igazán rá. HuncApu sikálta a távirányítókat, én a mosogépet indítottam be folyamatosra.

Közben átléptünk egy újabb hófordulót, Huncos az eddig begyakorolt készségeit fejleszti tökéletesre, a mi általunk használt beszéd, még várat magára, az eddig használt "nem", "anya-anya", "apa" mellett, szókincse újabbakkal nem bővült, viszont egész nap babanyelven dumál, vannak visszatérő maga alkotta szavai (most persze egy sem jut eszembe, de pótolom időben...). Fut, mindent eszik, partner a mindennapokban, barátságos, vígkedélyű kisember. 86-os ruhákat hord, naciból bővenjórá a 74-80-as. Súlya 10 kiló körül lehet, szerintem most megint kicsit a bűvös tízes alatt lehet.

És akkor az elmaradhatatlan fotók következzenek:

A vidám vasárnapról a keresztszülők gondoskodtak:

Éljen május elseje, a Muzsikás együttes koncertjén:

...és ismerkedés a helyiekkel: