A hidegek beköszöntével egyre kevesebb kispajtást találunk a játszótéren. Számomra ez csöpp örömet is jelent, hiszen, ha kettecskén megyünk le, és magányos harcosként rongyol a téren, én pocakot pihentetve ücsöröghetek a padon és belátható távolságon belülről figyelhetem a kiskrampi ügyködését. (merugye ha többen vannak, életkori sajátosságukból fakadóan, állandóan ugrásra készen kell állni, mert bármi lehet...)

Tegnap a langymelegben betértünk a játszótérre, ahová pár perc elteltével egy mosolygós, kb fél évvel idősebb kislány érkezett az apukájával. Hunorvirág akut gyerektársaság-hiányban szenved újabban (még a  gyógyszertári 5 perces betérő alatt is gyerekekkel ismerkedik...), így szinte azonnal odavigyorogta magát a leányzó mellé, előbb csak a mellette lévő hintába csüccsent be, majd amikor a kislány kimászott belőle, azonnal követte. A kislány első reakciója az volt, hogy továbbra is mosolyogva, ám egy marék homokkal borítva be, fogadta Hunor közeledését. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka, és mivel azt láttam, hogy Hunor is tele szájjal nevet, úgy éreztem, nem kellene igazán ebbe belefolynom, meg különben is az Apuka már porolgatta Huncról a homokot és fegyelmezgette is zavarodottan a leánykáját, aki arcán továbbra is ott ragyogott az a mézédes mosoly. Fiam közben csúszdázott egy párat, majd megunva botot ragadott és körbe-körbe futkosott, mint egy szabadoneresztett kölyökkutya. Ekkor érte egy váratlan történés: ugyanis a kislány követte őt, majd erőteljesen ki akarta ragadni kezéből a botot. Kis idő múlva sikerült is neki, hiszen nagyobb is volt, erősebb is. Hunc belement a játékba, kergetőzni kezdtek. Aztán valahogy apuka visszaszerezte a botot a lányától, visszaadta Huncosnak, ő bemenekült a házba (azaz hozzám) vele. Ekkor a mosolygós leányka, aki továbbra is mosolygott rendületlenül,  már többször megdobálta homokkal (Hunc is igyekezett azért ezen a vonalon tartani a tempót...) és elég durván meg is rángatta Huncost a hanorákja kapucnijánál fogva. Miközben apuka izzadva elnézést kért a lánya viselkedéséért, megütötte a fülemet egy többször ismétlődő dorgáló mondat, bezzeg tegnap egész este sírtál, hogy mennyire fáj a kezed, most meg... Próbáltam tompítani a helyzetet, mondtam, nincs semmi gond, vannak a gyerekek életében is rosszabb napok és egyéb közhelyek felsorakoztatásával, ám a kisördög csak kibuggyantotta belőlem a kérdést: mi történt a kislány karjával? A válasz nyers őszintesége és zavarbaejtő plasztikussága belém rekesztett mindent: ööö, a feleségem kicsit ideges lett este rá, és felrántotta a földről, aztán nem tudom, hogy a hiszti miatt-e, de egész este nem használta meg most se nagyon használja a bal karját... És nézve a tétován szaladgáló kislányt már én is láttam, hogy mintha kicsit valóban furcsán tartaná a bal karját...

Nem tudtam, mit mondani... csak ültem a padon és minden kavargott bennem... emlékek, érzetek, szituációk... ha valaki időben közbelépettvolna....szerettem volna segíteni, de úgy igazán, és közben egyre hangosabban tombolt tompán a bensőmben valaki, hogy nincs jogom beleszólni! És tehetetlennek és szaralaknak érzem azóta is magam... mert az erőszak csíráját sem bírom elviselni, mert éppen azért fordulhat elő a családokon belül annyi, olykor tragédiába fulladó agresszió, mert ilyen emberek között élünk,  akik szintén úgy érzik, hogy nincs joguk beleszólni, mert könnyebb homokba dugni a fejünket, és nem venni tudomást a dolgokról, mint lépni, mint kézenfogni, mint lehetőséget felajánlani...

Tudom, ez most paradoxul hangozhat, hiszen  alig egy napja írtam arról, hogy Huncos megkapta élete első pelenkapacsiját, most meg az agresszióval szembeni fenenagy érzékeny lelkemről papolok... ám úgy érzem, ez mégis más. Más, mert ezt a  fajta fenyítést én vállalom, akár most, akár 15-20 év múlva is, ha a fiam kérdez rá, mert féltésből történt, mert kiszaladt a sötét parkolóba a kocsik közzé... mert meg kellett húznunk egy határt... a móka és a valódi életveszély között... sosem lennék képes idegességből ilyet tenni... bár azt is tudom, az agresszió és az erőszak semmilyen formája nem megengedett, családon belül meg főként nem... vannak napok, amikor a feszültség mérhető arányokban fellelhető nálunk is, mi sem vagyunk tökéletes műanyagok, ekkor a hangom messze száll, apjuk pedig elviszi pár órára a gyereket... mert én is ember vagyok, véges energiatartalékokkal...

Valamit másképp kellett volna valamikor.

Délelőtt túlestünk a 3. ctg-ken is. Hunormanó mindeközben HuncNagyinak igyekezett még emlékezetesebb születésnapot okozni. Jófej volt, reggel minimális tiltakozás után, utamra bocsátott, pár cuppanóst is dobált utánam, melyeket igyekeztem elkapdosni  még az ajtó bezáródása előtt.

Minkaleányka legaktívabb napszaka a délelőtt, egész pontosan a 10 és 11 óra közti időszak, (majd van egy délutáni edzése is, ezt olyan 6-7 órára időzíti), éppen ezalatt az idő alatt sikerült gépre kerülnünk. Az első 5 perc masszív csuklását, tappancs lerugdalás követte, szinte végig 180-as pulzussal kattogott, majd az uccsó 5 percben egész egyszerűen elaludt, így a pulzusa is normalizálódott. A legintenzívebb mozgolódása alatt is gépszerinti alig 60-as fájásokat produkáltam, így úgy érzem a világrajövetel prodzsekt valóban halasztva a hétfőn érkező hidegfrontig. Ez a langymeleg roppant jó hatással van a lelkemre is meg a fizikumomra is.

Kedden vár egy újabb ctg-vel egybekötött uhu. Reményeim szerint az utolsó lesz, és reményeim szerint megvárjuk még egyben, bár a szülésznő úgy búcsúzott, ha bármi van (értsd rendszeres 5 perces fájások vagy magzatvízcsordoga), azonnal hívjam, ha lehet már a kocsiból, a kórház felé menet.