Napok óta sejthető volt az, ami ma délután végül is bekövetkezett. Kényszerpihenőre ítélt minket a Duna. Leghamarabb csütörtökön oldják fel a zárlatot. Az utak lezárva, a következő faluig egyelőre járható az út. A másik irányba csak sejthető, a víz alatti részen haladna:

a messzi távolban a rév, ez a partszakasz kedvelt szalonnasütő-hely (itt ugrálóvárazott pár napja, gyereknapon Huncimaci) :

Az emberek nyugodtak, elfogadóak. Lassacskán ránk is átragad ez a fajta beletörődés és megadás egy sokkalta nagyobb erőnek. Félelemetes érzés, hogy miközben azt hisszük magunkról, hogy a világ urai vagyunk, időről időre szemünkberöhögve közli a természet, hogy maximum a saját cselekedeteink urai lehetünk...

A víz felért a kertünkbe, kutyáink legnagyobb örömére. Wellnesszelnek. A mai kánikulában egymást harapdálva taszajtották bele magukat a vízbe. Vidám kölyökkutyák.
Mi osztunk-szorzunk és reménykedünk, hogy a tyúkok a helyükön maradhatnak. A veteményest valószínűleg eléri, és dejó, hogy ilyen restasszony vagyok, a paradicsom-paprika palánták még csak a gondolataimba vertek gyökeret, a kertünkbe nem.

A világ megálljt parancsolt. Mi hallgatunk rá.