Most már tuti, hogy Hunor éjszakánként olvassa a blogomat, vagy beszél valakivel, aki olvassa azt... Csak így történhetett, hogy a hozzá eljutott infót (mely szerint ő nem egy kifejezetten könyvszerető egyén) pár nap alatt feldolgozta és ma látványosan könyvlapozgatott és meseolvasott a délutáni sziesztája után:

Lelkem bizakodó. Lassacskán örülnék pár kimondott szónak is, mert addig naponta többször akaratlanul (megnyugtatásként?)  ez motoszkál a fejemben.

Az életünk tele van egyesekkel, meg kettesekkel. És a belőlük származtatható -olykor-  előforduló hármasokkal.

11. hó 11.-én kötöttünk házasságot, 02. 22.-én született az anyám, 3. hó 11.-én fogant Hunor (Minyoné nem pontosítható, csak behatárolható...) , 11. hó 22.-én rántotta ki a  Nagy Játékmester a lábaim alól a talajt,  egy nyári 12.-én gabalyodtunk egymásba gyermekeim apjával, 12. hó 2.-án született Hunor, 12. 12.-én Minka, 22.-én írtuk alá az otthonunk adásvételi szerződését, egy másik hónap 11.-én a hitelkérelmünket, és a családi örökségem is egy téli 22.-én cserélt gazdát. Évfordulók, dátumok, születés- és névnapok, emlékek és emlékezések. Az életünk miniatür képkockái. Akár egy kirakós elemei hevernek körülöttünk szanaszét.

11.-e van. Ismét egy fordulóponthoz érkeztünk. Egy újabb lépés, egy újabb -stílusosan- gátszakadás. Este röhögve konstatáltuk. Megerősítő véletlen. Talán mégiscsak jó az út...