Előre bocsátom, nem vagyok focidrukker. Megboldogult lánykoromban többször is megpróbáltam szerelemből rápróbálva bizonyítani, hogy tulajdonképpen én képes vagyok megszeretni, nézni, drukkolni, érteni a szabályokat. Csillogó-pillogó tágranyílt szemekkel csodálkozva hallgatni olyan mondatokat, amiből az agyamig vajmi kevés számomra használható információ jutott el a kötőszavakon kívül. Pedig igyekeztem.
Cserébe viszont bármikor hajlandó vagyok (körömrágásig  menően) végigizgulni kézilabda- vagy kosár-meccseket.

Az a jó a házasságban, hogy már lehet nemszeretni dolgokat. És már nem kell másfél értékes órát azzal töltenem, hogy idegesítő és vakarászásra késztető darázsdöngésre, szemmel kövessek egy pindurka labdát, amit huszonkét színesruhás ember hajkurász. És hótziher, hogy éppen azalatt a kettő perc alatt történik valami, amíg leveszem a szemem a képernyőről. (ezalatt én inkább sokkal hasznosabban töltöm az időt, mint például habfürdőben olvasok, körmöt reszelek és nem kérdezek hülyeségeket,  vagy csak egészen egyszerűen alszom...)

Huncorgó viszont szereti, esténként összekucorodva nézik az apjával (ágyő, este nyolc nulla-nullakori villanylekapcsolás), és ugyan szerintem még nincs teljes mértékben tisztában a szabályokkal, annyira már kódolt genetikalilag, hogy ha elkövetem azt a hibát, hogy megállok a tévé és közte, egy laza csuklómozdulattal tovább haladásra intsen.