... avagy egy történet arról, hogy bár (nekem még) kicsi és még mindig nembeszél, azért már mindent ért és tud nagyon is felelős döntéseket hozni

Vasárnap, amikor nálunk tetőzött a Duna, és már bizonyossá vált, hogy eléri a veteményest, és a tyúkjaink is lábat moshatnak, a környék rutinrókáit megkérdeztük,  mit tegyünk. Ők azt ajánlották, mentsük a menthetőt, azaz ami termény beért, ássuk ki. Húztuk-halogattuk, valamifajta csodában bízva, talán mégsem... hiszen ez volt az első évünk itt, az első kétkezi munkánk látható eredménye... (és akkor mit érezhettek azok, akiknek életük munkáját vitte most el a víz?!...)

Estig halogatta a másikfelem a munkát, szürkület volt már, Hunor hullafáradt, esett-kelt, nyüsszögött és már semmise volt jó. Ekkor megkértük, döntse el mit szeretne: kimenni kiásni a hagymáinkat-retkeinket ("katykaty"), de akkor ez most nem játék, hanem komoly munka és nem lehet közben rinyálni, vagy meggondolni magunkat,  menteni kell a menthetőt, vagy pedig bejön velem vacsorázni, fürdeni, mesét nézni? Az apja mellett döntött. Besötétedett mire végeztek. A fiúk sárosan, maszatosan, szúnyogok által bőven összecsípve érkeztek.  Hunor igazi férfi módjára lehajtott egy nagy pohár bodzaszörpöt, és kb 5 perc múlva elaludt fürdés és vacsora nélkül. Ennyire fáradt volt.
Aztán az apja mesélte, hogy felelőssége teljes tudatában húzkodta a retkeket és pakolgatta a motorhoz kötött kisdömperre a terményt és cipelte a házig. Egyetlen szó nélkül. Keményen dolgozott. Akár egy férfi.

(Ez itt a kert! a kutya-málnabokor mögött van a veteményesünk)

És azoknak, akiknek nem sikerült ennyivel megúszniuk most segítség kell. Minden fórumon érkezik a segélykérés, érkeznek a döbbenetes és torokszorító képkockák-videók. Aki megteheti, keresse meg a módját és meggyőződése, hite szerint választva tegyen értük. Mert most szükség van minden segítő kézre, minden telefonhívásra, minden támogatásra.

1752 Nemzeti Segélyvonal

1749 Vöröskereszt adományvonal

Duna Tv az árvízkárosultakért

Magyar Református Szeretetszolgálat

Két és fél év távlatából be kell látnom, hogy Elsőszülöttem maximálisan az apjára hajaz, már ami az olvasás szeretetét illeti. Meg úgy általában is.
Báááár, elkiabálni nem akarom, de úgy tűnik a soktucat könyv közül mégiscsak akad egy, ami igazán leköti és esténként kér egy (2, 3 vagy 4) történetet belőle. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy azért teszi, mert valóban kedves és önmagára ismerő mesék vannak benne, vagy csak egyszerűen rájött arra, hogy így kicsikarhat még jó pár percet az esti alvás előtt. Rafkós Róka, így bármi előfordulhat. Anyai szívem, ettől függetlenül diszkréten olvadoz...

Minden reménységem ebbe a csöpplányba szorult, és bíztam benne, ha majd eljön az ideje, kicsivel több érdeklődést fog mutatni a könyvek irányába. Azt azért magam sem gondoltam, hogy ennyire hamar eljön az ideje. Kisvirágszál ugyanis nem válogat: jöhet könyvtári Szabó Magda (jájjjj), vagy heti kötelező bulvársajtó, de megelégszik a havonta érkező állatorvosi szaklappal is (ezt ehónapban Iratmegsemmisítő Kiskirálylány olvasta ki a maga sajátos módján) , érdeklődési köre nem behatárolható, szabadlelkületű művész, egyelőre keresi önmagát.

Tegnap még megijedtem a pelusban talált "valamitől", amit gondosan megtisztítottam folyó víz alatt, aztán már csak röhögtem, amikor előbukkantak rajta a betűk...  a mait már nem tisztogattam, és inkább abban bízom, sikerül mindennemű olvashatót jómagasba elhelyezni előle egy időre.