Írnék szépeket, szipogósokat az utókor számára, de ma nem megy...

Talán, ha nem a többedik éjszakámat kellene szétett lábakkal kifeszítve átaludnom, mert az a legújabb heppje a kölyökkutyámnak, hogy lábközött alszik.
Talán, ha nem egész nap kellene hallgatnom a beszédét helyettesítő nyögdösését és ha nem lenne ennyire kényszeresen a szokások rabja. (reggel elsődolgok között van a mosogatógép kipakolása. ha én nem teszem meg, akkor odacitálja az apját... mert ezt így kell... )
Talán, ha lenne naponta átlag egy szabad percnél többem, és nem kommunálisan szívnák a vérem lógnának rajtam. A legutóbbi állatkerti sétánk során már szolidaritást vállaltam az orangután-mamával, ugyanolyan rezignáltan viselem az egész napos szétcincálásomat, mint ő. (és esküszöm nem csak képzeltem a szemébe a részvétet)
Talán, ha miközben próbálom ünnepi hangulatba hozni a lelkem, nem okád nyakba egy túlzabbantott Buncilány. Persze csöpögő szájzugában már ott a megkönnyebbült örökmosoly.

Szeretem őket. A csibészesen kócos kétésfélévest és az öröknyugalmú mindjárt félévest. Általuk váltam azzá, ami mindig is szerettem volna lenni. (és nem, most nem az idegroncs és karikásszemű htb-re gondolok...)