Azt hiszem, semmi másra nem volt szükségem az elmúlt időszakban, mint egy kis cirógató-melegítő tavaszi napsugárra.

A mai nap címszavakban:

-terasz-sikamika, miközben Hunor hadakozik Göncöllel a lábonmaradásért, Dédi és Minka napsütést élvezve pihen. Nyálasan idilli, belátom.

- Teljes stábbal átlibbennünk a szomszédközértbe, ahol Hunor ottragad. Nem és nem akar hazajönni, a közérteslánnyal aszfaltrajzol, meg polc szervizeskedik, megérkezett árut pakol ki, ottebédel (vajaskenyeret paradicsommal),  meg ropizik és katyikat (=kavicsokat) dobál, és minden belépő vásárlót öleléssel vagy nadrághozbújással fogad. A végén még a közérteslány autójába is bepattanhat, és mindezeket bűntetlenül teheti. Minka a teraszon brümmög és bubinyálakat fúj, néha Göncöl megcsócsálja a lábát, vagy ringat egyet a hintáján. Én a  konyhaablakból lesem az idillt, miközben készül a túrógombóc. Ez aztán már tocsog a nyáltól, valóban.

- és ezen felül megemlíteném, hogy a nap folyamán, sikerült a barátnőim keménymagjával is beszélnem telefonon. Ha olvasnám valahol, el sem hinném.

Pedig de. Az élet szép és kerek. De nagyon.

Napsütéstől megborult elmém akkor csúcsosodott ki igazán, amikor felhívtam a ház urát felvázolni az idillt és mintegy mellérebegtem meghatottságtól elcsukló hangon, hogy én életemben nem voltam még ilyen boldog és hogy én még sok-sok gyereket szeretnék, mert ez a legjobb dolog a világon. (ezt a rossznapokra írtam be ide)