Hunor a kiköltözésünkkel egyidőben varázsütésre rendbe szedte estéit. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt önmagától tette. Legkésőbb 7-kor vacsorázik, fürdik, aztán 8-kor már pizsiben, pár percet tévézik, majd jelzi, hogy indulandusz a hálóba. Lassacskán még a mesére is megérik.

Pár napja gondoltam először arra, mi lenne, ha rápróbálnánk a külön szobás alvásra, semminemű kötelezettség és erőszak bevetése nélkül. Aztán teltek a napok (hetek?), és nem volt erőm, kedvem a teszteléshez. Ma délután megpendítettem a legénynek, hogy este különszobába alszik... különösebb reakciót nem váltott ki belőle a szónoklatom, én mégis megvetettem az ezeréve nem használt ágyat, amíg Hunorvirágszál a kádban áztatta habtestét.
Fürdés után következett a szokásos bepillantás a kereskedelmi tévék által sztárrá avanzsált egyének magánéletébe, majd kisfiam mutatta, elérkezett a lefekvés ideje. Eléggé egyértelműen teszi: villany leó, tévé kikapcs. ...és egyetlen rápróbálás nélkül, a gyerekszobába vette az irányt, felmászott az ágyára, lefeküdt és megpaskolva  a mellette lévő helyet, közölte, hogy csücs. Melléfeküdtem, ő szorosan hozzámbújt, adott egy puszit és nem egészen 5 perc alatt már álomföldön vadmotorozott. Fölöttébb giccses szitu.

Tejtől és mindenféle érzésektől dagadó mellel jöttem ki a szobájából, és lelkesen hívtam a kicsik apját, hogy jelentem, nyóc óra és mindenki a helyén durmol. Apjuk, meg fancsali hangon csak ennyit mondott, nekem úgy fog hiányozni Mancika...
Amúgy meg nekem is, hiszen közel 2 éven át aludt velünk-mellettünk-köztünk.

Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy innenstől soha többet nem jöhet a miágyunkba, sőt. Inkább csak azt érzem, hogy megintcsak nem csaptak be az ösztöneink, amikor azt éreztük, ha eljön az ideje, lesz külön szobája, külön ágya.
Felnőttél, picibabám...

A másik történelmi pillanat, az tegnap volt. Kimenő napunk volt a ház urával, adtunk a kulturának, ránk fért. Hosszú hónapok óta nem jártunk már kettesben sehol. Hunor indulásunk pillanatában úgy döntött, mégiscsak inkább velünk tartana, nehezen volt lebeszélhető róla, még a gumicsimmáját is magára kapta, úgy igyekezett. Persze, volt sírás-rívás, hiába no: ritkán mozdulunk ki nélküle, bár állítólag percekkel később teljesen megvígasztalódva dögönyöztette magát agyon a kutya által.
A nagyobbik bibi Minkaleányka volt. Ugyanis én úgy gondoltam, jól feltankolom, meg hagyok is itthon egy nagyadagnyit, becummedlizheti kedvére. A leányka mégis inkább az éhségsztrájkot választotta, nem volt hajlandó elfogadni a műcickót, helyette hosszasan skálázott. Őszintén: meg sem fordult a fejemben, hogy ebből baj lehet, bár Minka sosem cumizott, és így utólag belegondolva, cumisüvegből sem fogyasztott.
Mondjuk, van aranytartaléka rossz napokra, mégis éjjel kettőkor soron kívűl rámcsatlakozott.

Ma megejtettük a hathetes csípőszűrést is. Negatív a leányka csípeje, dottore bácsinak egy maroknyi macicsapattal jattolt a vizsgálatért. Hálás beteg.