Amilyen tökéletesre sikeredett az első különalvós éjszakánk, olyan ellentmondásosra a következő.

Korábban írtam már a józsarú-rossz-zsaru házi felállásunkról. Amióta ketten vannak a kölökök, egyre inkább szükség van határokra, melyeket ugyebár a htb mivoltom miatt, nekem kell meghúznom. A másik lehetőség a mindennapok túlélésére, egy saját tulajdonú kendermag-ültetvény lehetne. Mivel ilyenünk nincs a kertvégibe, maradnak a limitek.
Az első különtöltött éjszakánk sikerén felbuzdulva és mindenkinek eldicsekedve, izgatottan és magabiztosan vártam a következő esténket. Nem számoltam viszont a nehezítő tényezővel, a ház urával, akinek jelenlétekor miden csúszik-borul. Így történt tegnap is, csúszott a vacsoraidő, a fürdés, az alvás is 9 órára tolódott ki, és háperszehogy -édesgyermek kihasználva Zapjuk gyöngeségét- a miágyunkba.

Új szabály született: ha a fádör itthon van, együtt alszunk, ha nincs, akkor szó nélkül a saját szobájába veszi az irányt. Mint ahogy ma este is tette. Na, ezt nevezik minálunk kompromisszumképes következetességnek.