Minden reggel úgy ébredek, hogy előttem egy hosszú nap, ezer tervem van, amit szeretnék abba a bizonyosba besuvasztani. Persze a tervezetek általában átcsusszannak a következő napra (majd a következőre, aztán a következőre...). Az utóbbi időben valahogy sosincs időm unatkozni.
Minkesz egyre hosszabb időt hajlandó ébren tölteni és egyre több időt tölt el a köreinkben. Például már napok óta tudok pár perceket olvasni mellettük a gyerekszobába: Huncmackó legózik, Minka pillangókat kapkod a játszószőnyegen. Idill van itt, kéremszépen.

Mióta lett egy háziDédink, igyekszünk hozzávetőlegesen azonos időpontokban reggelizni-ebédelni (nem rossz dolog ez a rendszeresség...), koradélután a kicsik nagyjából ugyanazon időben alszanak... ööö, és én is rákaptam a délutáni szunyára velük egyetemben. A délelőtt hamar elszalad, kis takarítás, kis ebédfőzés, Hunor lelkes segítőtárs mindenben, egész használható munkaerőnek bizonyul újabban, apróbb feladatokat lelkesen teljesít, kicsiHugi meg beéri azzal, hogy ücsörög mellettünk és telítődik belőlünk. Aztán hipp-hopp már délután 2 óra, dolgoznom kell, közben Hunor mellettem engem imitálva teszi ugyanezt, Minka szintén pihenő állásban issza a látványt. Van mit.

Még kicsi legózás, vacsora, és máris azon kapom magam, hogy már eresztem a fürdővizüket. Bár az esetek túlnyomó részében egyedül bonyolítom az estéket, elégedett vagyok magammal, egész jól összehozom és csak nagyritkán marad kint a fürdőköppenyük és talán ha egyszer felejtettem Huncost bent a kádban.

Hunor okos kis fejében összeállt a dolog, ha nincs itthon a ház ura, ellenkezés nélkül a gyerekszoba felé veszi az irányt, egyedül alszik el... ha itthon a papa, képtelenség egymásról levakarni őket. Öööööm, hogy is van ez? engem azzal áltattak, hogy a fiúgyerekek anyásak... háááát, minálunk nem ez a jellemző.

Mindent összevetve állítom: két gyerekkel valahogy könnyebbek-gördülékenyebbek (egyelőre) a mindennapok. De komolyan. (a miértekre még keresem a választ, magam sem értem, de tényleg így van, becsszóra!).
Meg azt is állítom: sok fölösleges időm (mondjuk magamra) nem is akad.