Pár napja kaptam egy videót. Az azt készítő marketingesek tökéletes munkáját dícséri, hogy ugyan eléggé sarkított, mégis kellően elgondolkodtatóra sikeredett.

Nem titok, mióta kiköltöztünk, nagyon sok mindenben megváltoztunk, megváltozott a gyerekeinkre fordított idő mennyisége és milyensége is. És nem feltétlenül előnyünkre. Beforogtunk, elkapott a gépszíj, nincs hétvége, nincs ünnepnap, minden mindig fontosabb, mint megnézni a frissen sütött legókockáit, megkóstolni az építőkockában felszolgált levesét, vagy akár Hunor mellé ülve játszani. Már nem miatta megyünk el sétálni-motorozni, sokkal inkább összekötjük a hasznossal, meglátogatjuk a gazdikat, elintézzük a postát. És türelmetlenek vagyunk, ha metakommunikálva jelzi, (mindkét kezét fülére tapasztva, fejcsóválva), hogy ne beszélgessünk már mással, inkább vele foglalkozzunk, általában idegesen letorkolljuk, legyen toleráns még egy kicsit. És még egy kicsit, amíg én is befejezem a munkám. És aztán még egy kicsit ezért... és aztán még egy kicsit azért... 

Este nagyot beszélgettünk, hogyan is kellene változtatni ezen... ma reggel pedig semmi sem ment a szokásos mederben. Ma gyereknap van, pizsamában maradtunk mindannyian, nem volt nagyrohanás, nem kellett időre idegbetegen indítani a napot, a skacok órák óta a gyerekszobában játszanak, javarészt a nevetésük hallatszik ki. És párszor kiszalad Hunc Nányi, hamma! felkiáltással és megkóstoltat velem valami általakészítettet.

Néha meg kell tudnunk állni pár pillanatra, forogjon csak tovább a jóöreg föld a mi hathatós segítségünk nélkül tovább.

(És az én hitös uram egy áldott jó embör, hát nem beállított este egy újabb tönkreteendő fotóapparátussal?! Nem variálta túl a dolgokat, kaptam egy majdnemugyanolyant, mint az előző, hiszen még annak sem voltam tisztában a használatával. És erre vigyázunk mindannyian. És ezt akár írásba is hajlandóak vagyunk adni. A macska is.)