Azt mondják, csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Amíg emlékszünk rá, beszélünk róla, addig velünk van, vigyáz ránk. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy ő most fizikailag ugyan nagyon messze vannak tőlem, ám valamilyen más formában mégis sokkalta közelebb, mint bármikor máskor. Hiszen velem maradt: bennem él tovább. Ha figyelmes vagyok, a gyermekeim mozdulatában, a szemük pillantásában elkaphatok még valamicskét belőle.

Nevelt. A legjobb tudása szerint tette. Erősnek. Patriarchálisan, spártaian, az érzelmek legminimálisabb kifejezése nélkül. Ha sírni látott, sajátosan vígasztalt: kifigurázott, degradálta érzéseimet. Ma már tudom, tehetetlenségében tette, sosem tanította őt senki érzelem-nyilvánításra. Más világban született... Istenem, mennyire hiányoznak azok a sohakinemmondottszavak.
Egy idő után kifejlesztettem a védőpajzsomat, már csak befelé sírtam. Aztán felnőttem. És ítéletet mondtam. És visszafordíthatatlan döntést hoztam.

A pajzsom sok mindentől megvédett az évek alatt. Keménynek látszom tőle. Megtanultam hálásnak lenni ezért is. Mint ahogy megtanultam észrevenni az apadó életerőt. Igaz, későn és saját bőrön tapasztalva, fájdalmasan. Mert ha a remény meghal, a lélek is hamarosan követi őt. Lélek nélkül pedig a test sem húzhatja sokáig.

Egy ideig elfordult az Istenétől, ám amikor pár hetesen élet-halál között lebegtem, sírva imádkozott a négy fal között napokon át, hogy ne vegyen el tőle...  A születésnapomra minden évben kardvirágot kaptam, azért, mert erős voltam. Mert életben maradtam. Mindig annyi szálat, ahanyadikat éppen töltöttem.

Már nem emlékszem az érintésére. Ritkán ölelt meg, olyankor is inkább darabos mozdulatokkal tette, hatalmas tenyereivel lapogatott. Idegen volt számára ez a gesztus. Ebből is tanultam. Az érintés fontosságát, a simogatás mélységét, az ölelés erejét, az átkulcsoló karok melegét. Ha  önmagamban nézve, keresem az alkalmat, az utolsó találkozásunk jut eszembe. Kiterítve feküdt, szépruhába öltöztetve. Az utolsó útjára  az ünnepi öltönyét választottam. Nem oda illő gondolat hasított akkor belém,  sehogyan sem illett az ingéhez az a nyakkendő.
Sosem láttam őt annyira békésnek, mint akkor. És nem mertem megérinteni a kezét. Féltem, a jéghideg érzettől, hogy megzavarom az örökbékéjében. Hogy akkor valósággá válik a felfoghatatlan. És talán féltem attól is, hogy kinyitja a szemeit, és számonkéri az elmúlt éveket.

Úgy alakult, hogy egyik unokáját sem ismerhette meg. És a lányát sem láthatta révbe érni. Ma lenne 64 éves.