Pár napja furcsa érzés kerít hatalmába, és általában mindig akkor, amikor egy-egy fárasztó nap után ágyba bújok, olvasgatnék és végre kinyújtóztatnám elfáradt testemet. Sokan pillangószárny-verdesésként jellemzik ezt az érzést, már Huncnál is ezért bizonytalankodtam az elején, amikor nagyon korán (14. héten) először megéreztem -finom mozdulatai helyett- a fölöttébb profán, bélmozgásszerű érzetet.
És most újra itt van, múlthéten még valóban azt hittem, csak az érzékeim játszanak velem, (nomeg a vacsira elfogyasztott bableves) de ma olyan határozott, semmivel össze nem hasonlítható összerándulást produkált a Kettes számú versenyzőnk, hogy könny szökött a szemembe!

Talán érzi, és ezért is teszi, mert a lehető legjobbkor jelentkezik most be, hiszen a többnapja tartó nátha-láz-takonykór mára már az agyamat is cseppfolyósította és egész nap azon nyüsszögtem, hogy szegény Pindúrpandúr biztosan ő is szenved, (mer az anyja is), én meg nem tudok már mit csinálni, annak érdekében, hogy helyre jöjjek. Bevetettem mindennemű segéderőt: homeopátiát, gyógyfőzeteket, népi kuruzst, sárkány ellen sárkányfüvet is vételeztem, de eredménytelenül. Sőt, most már engedtem Huncapu presszúrájának is, belémcitálhatta az aszpirin C-jét is, meg a lóadagnyi extra C vitaminját, amitől -szerintem- nagyobb hatást várt el. Így a holnapi vérvétel eltolva pár nappal, sajna sokkal nem lehet, mert ez az a bizonyos 16. heti AFP, amire még cirka 3 napom van.

Minden elcseppfolyósodásomat és könnybelábadó szemeimet félretéve, csodanapokat tudhatok magam mögött, Mickaleányka megvillámlátogatott, lélekmorzsolgattunk-töltődgettünk. Volt pár inverz dezsavüm is (bár szerinte ez nem is az), egy kellemes találkozásom, belenézhettem egy nagyonmelegbarna és nagyonmélyenbölcs kisember nyugodt szemeibe... és még mindig jó, mert még mindig képes vagyok a berögzült dogmáimat darabokra törni és belátni azt, hogy tévedtem...

Ámerikából érkező ünnep ez a mai, kishazánkban még nem igazán ékelődött be a köztudatba, pedig Apáink nélkül igencsak nehezek lennének mindennapjaink. Hiszen ők azok, akik -jobb esetben- velünk kelnek, ha erre van szükség, pár órára megszabadítanak rajtunklógó kismajmunktól, akikre olyan-de-olyan rajongással tekint gyermekünk, ahogy senki másra. Mert bármilyen érzékenyen is érint ez minket, anyákat, sajna ez a kőkemény valóság: ha Apa nyitja az ajtót, gyermekünk szeme egészen más fényben ragyog onnanstól. És enyémgyerek ugyan még csak babanyelven kommunikál, mégis pillanatok alatt elmagyarázza HuncApunak, hogy mi is történt azóta, mióta nem találkoztak. És tárt karjaival csimpaszkodik a nagy erős Tátyba, akinek még arra is alig marad ideje, hogy levegye a cipőjét, mielőtt Huncos belefúrja kis fejét a vállába és úgy öleli és úgy bújik hozzá, mintha ezer éve nem látta volna, még akkor is, ha csak a sarki közértig futott le Táty egy kiló lisztért... szerelem volt az övék, első pillantásra, első érintésre...

... és ez a szerelem egyre csak erősödik a közös sétákkal, játékokkal, bírkózással, nevetéssel, mókázással, amik nélkül mindhárman sokkalta szegényebbek lennénk:

Bár hivatalosan csak ez a nap az ő napjuk, én mégis azt gondolom, nem csak ma kell ünnepelni őket, mint ahogy az anyák tiszteletét sem szabad csupáncsak egyetlen napra korlátozni. Hiszen az anyák és az apák közös érdeme és felelőssége a jövő nemzedék, a gyermekeink élete, egészséges és boldog gyermekkorának biztosítása. (no, ez amolyan 80-as évekbeli népbuzdítósra sikeredett, de remélem, azért értitek a megfogalmazni kívánt lényeget...)

Boldog Apáknapját a mi HuncApunknak (is)!