Az én édes tündérbogyó, füligmosoly Bogaranytú Bélám az utóbbi napokban, -szülői megfigyelés szerint- általában fáradtságával egyenesen arányban növekvő agressziót fejt ki. Sokszor csak egyszerűen kézzel csíp, karmol, püföl, máskor segédeszközöket is bevet (felmosó mopja, söprűje, építőkockája, mikor mije), olykor-olykor harap, mint egy kölyökkutya. Az első alkalmakkor még csak bárgyún megmerevedtünk, és tévedésként kezeltük, talán még azt a hibát is elkövettük, hogy megmosolyogtuk pajkosságát. Ám rá kellett döbbennünk, hogy ennek fele sem tréfa, egyre erősebb ütéseket mér a macsekokra, rám, az apjára, így hát valami megoldást kellett kieszelnünk, de izibe. (főként, hogy tegnap már a játszótéren is lökdösődött-erőszakoskodott nálánál sokkal idősebb fiúkkal... tudom, nemszépdolog, de titkon kicsit bíztam abban, hogy valamelyikőjük helyrerakja, de ez nem történt meg... igen, olykor könnyebb másokra lőcsölni a piszkos munkát... maradt a dorgálás, mely szerintem egyik fülén be, a másikon ki.) Amit még hozzáfűznék, hogy nem hinném, hogy rosszindulatból tenné, inkább csak erőfitogtatás, tólig határ tologatás, néha meg egészen egyszerűen azt hiszem, játékból teszi, hiszen nevet közben teleszájjal. Valahogy nincs tisztában az erejével. (vagy csak szeretném ezt hinni?!)

A legkézenfekvőbbet, a visszakézből odacsap-ot a modern nevelési elvekre hivatkozva elvetettük, bár előfordul, hogy elszámolok nagyonsokáig, hogy türtőztessem magam a hirtelen ért fájdalom miatt.
A következő kipróbálásra ítélt dolog a büntetés lett. Tegnap délután nevetve csapkodott arcon, próbáltam nagyon higgadt maradni, miközben lefogtam a kezeit és normális hangot megütve elmagyarázni, hogy ez nagyon fájt és ha nem hagyja abba, meg fogom büntetni. Naná, hogy nem hagyta abba, bár ekkor még  a büntetés üveggolyóként lebegett felettünk, fogalmam sem volt, mi is lesz az. Hirtelen ötlettől vezérelve, kimentem a szobából, és közben azt mondtam a fiatalembernek, most 10 percre egyedül hagyom, gondolja végig, hogy valóban helyesen cselekedett-e. (vagy valami efajta bölcsességek hagyták el a számat). Az első pár percben Hunc reklamálva ácsingózott az üvegajtó túloldalán, majd elkezdett egyre kétségbeesett hangokat megütni, végül -kb 10 perc elteltével- építőkockával gyötörni kezdte az üvegajtót. Ekkor beléptem, ő ott állt előttem bűnbánó pofival, én legugoltam mellé és megkérdeztem, megértette-e, hogy bántott, hogy fájdalmat okozott nekem és ezáltal szomorúvá tett? A reakciójától -természetesen- elolvadtam: átölelte a nyakamat és csak szorított erősen magához. Visszaszorítottam és biztosítottam róla, hogy mennyire szeretem.

Tegnap óta nem bántott. Azaz egyetlen heroikus kísérlete volt, a délutáni alvása előtt: ekkor elég volt csak annyit kérdeznem, szeretne megint egyedül maradni a szobában gondolkodni? És már mosolyogva bújt hozzám, fúrta a kis fejét és ölelt.

Szeretném hinni, hogy itt a pont a történet végén, de valahogy inkább úgy érzem, csak egy vessző került ide.
Egyelőre ötletem sincs a játszóteres lökdösődéseit, ütögetéseit, hogyan tudnám kordában tartani. Mert ott, szabadtéren nem zárhatom be a babakocsijába, nem hagyhatom magára "gondolkodni", mire hazaérünk, addigra pedig már régesrég elfelejtené minek is kapná a büntetést. (ötleteket köszönettel fogadok most is!)

Az úgy kezdődött, hogy Huncosom nemzőapja hajnali 1-kor kívül-belül ázott veréb módján, egy sorozatgyilkost meghazudtoló méretű és stílusú esőkabátban, hazatalált (aszongya a stadionba esett, itt egy szem eső sem, rejtély), szerinte abszolút tisztafejjel (szerintem annyira nem), szerinte nem is evett meg egy fél bödön milánóit (szerintem láttam, de), szerinte közepes koncert volt (szerintem nemtudom), szerinte már rég aludnom kellett volna ekkor (szerintem is, de nem megy, míg nem tudom a családom minden tagját házon belül). Ekkor én már sejtettem, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp, ő csak legyintett, túlreagálom. Hajnal 3-ig olvastam, mert nem tudtam elaludni, szerintem egyre idegesebb lettem ettől a ténytől. Ők békésen durmoltak köröttem, szerintem ez is idegesített (meg a reggeli vérvétel stressze, nem szeretem, ha engem szurkálnak, jusztse).

A reggeli zuhany-kávé kombó után, (enélkül a metróig se jutottam volna el), fél 7 után pár perccel igyekeztem óvatosan kilopózni a lakásból, de amint kezem a bejárati ajtó kilincséhez ért, elsőszülöttem szirénaszerű vijjogással próbálta meg jelezni, hogy róla biza megfeledkeztem. Ekkor még szaporábban nyitottam és csuktam az ajtót, tudtam, ha kijön, nincs visszaút, ma is elmarad a reggeli bökés. (meg különben is, ott a zapja, höhöhö)
A kórházi protokoll és szokások értelmezéséhez asszem még most sem vagyok kellően kipihent, dolgoztam már pár kórházi laborban, de itt valami extra módon bizar szokások uralkodnak, szerintem az is sokat elárul a menetéről, hogy cucka doktornő elrendelte magának a reggeli vérvétel vizsgálatait, ugyanis beküldőpapír és bárminemű orvosi pöcsét nélkül is műxik a dolog. És a HbsAg kérőlapját is kitölthettem magamnak. Nomindegy. Még szerencse, hogy tudom, milyen vizsgálatokra van ilyenkor szükség. (vérkép, süllyedés, kisrutin, vércsoport, AFP és HbsAg).
A vérvétel helyszíne is kellően illúzióromboló: egy alagsori, szellőzőnyílás-mentes helyiség, két oldalt kb 6-8 ülőhellyel, sűrűn telezsúfolva álldogáló, különböző méretű pocakokat cipelő kismamákkal. Nem vagyok egy kimondottan ájuldozós fajta, de azért mantrázgatnom kellett bőszen, hogy vesz levegőt, kap levegőt, nem ájul el, mert egyedül van.
A dolgozók hozzáállása is hagy sok-sok kivánnivalót maga után, nem részletezem, valószínűleg a hormonoknak köszönhetően érzékenyebb lelkületű is vagyok az utóbbi időben, de azért az egyik szöszke asszisztencia szavai ütősen kiverték szememből az álmot, amikor a 12. heti ultrahang vizsgálatom eredménye után érdeklődve (én naivan azt gondoltam a kicsi tarkóredő mérete érdekli, ezt sajna nem tudom fejből), azt találtam mondani, hogy ugyan nincs nálam a lelet, de szívesen visszatelefonálok és bediktálom, ezt sikerült kipréselnie magából: maga milyen kismama, hogy azt se tudja hány hetes terhes? Cserben hagyott a csípőből tüzelő nagypofám. Úgy látszik, elszoktam a nagy itthonülésben az emberek ilyetén viselkedésétől. És ilyenkor érzem, hogy ez mennyire nem is baj.

A tökéletes bökés viszont kárpótolt mindenért, megvan a következő uh időpontja is, a 19. héten ejtjük meg, azaz július 15.-én, addig, ha nagyon nem bírom, kikuncsorgok egy bónuszkukucskát a Zuramnál.
Közben, 8 után pár perccel már hívott is HuncApu, hogy mikor végzek, (nem kis elégtétellel töltött el a hangjából áradó elgyötörtség, pedig alig egy órácskát voltak kettecskén...), lazán válaszoltam, hogy igyekszem. Útban hazafelé még megkávéztam egy közeli pékségben. Mert megérdemlem.

KisTesó egyre egyértelműbben jelzi, hogy itt van, ma a tenyeremet a hasamon tartva valami kidomborodott alatta, én meg már annyira elszoktam ettől az érzettől, hogy szinte megijedtem!
Szóval, minden jó, ha a vége jó. Utolértem magam, van már jókedv is, lesz AFP leletem is, így lassacskán már rendes tagja leszek a kismama-társadalomnak. Csak semmi deviancia. Már csak a kismama-vitaminok szedését kellene napi rendszerűvé tenni valahogy.