Nagyon illene boldognak lennem ma, ehelyett csalódottság mardos. Olyan, mint amikor valamiért éveken át küzdesz, aztán utoléred és ekkor döbbensz rá, mennyire üres és értelmetlenné vált ezáltal a folytatás, mennyire fontosságát-vesztetté vált a dolog az évek során. Hiszen, pontosan az a valaki maradsz, aki ezidáig is voltál, ugyanazon emberi értékekkel- értékrendszerrel- tulajdonságokkal, ugyanazok maradnak a szeretteid, és ugyanazok az irigyeid. (hopsz, erről majd valamikor bővebben is szeretnék írni...) Kicsit a karácsonyi pompa utáni üresség érzés lengedez most be, amikor az uccsó csomagolópapír is kidobásra ítéltetik, a fa apránként hullajtja tüskéit,  a naptár szerinti szeretet-napok tovaszálltak, mi pedig mentehetetlenül hétköznapiak maradtunk továbbra is. Talán erős hasonlat, de Jack Kerouac szavai keringenek most bennem: úton lenni: boldogság, megérkezni: halál. Asszem, ez lehet az, amikor az út értékesebb, mint maga a cél.
Ilyenkor kellenek az új célok, kell valami, ami tovább lendít, de most nem is igazán vágyom elérhetetlen csillagok felé. Jó ez a puhaság, ez a stabilitás, ez a kényelem. Néha jó megállni egy kisidőre. És örülni. Örülni az elért céloknak. Mert sikerült. Mert hosszú és rögös volt az út. Mert ma már csak mosolyogva emlegtünk kiragadott epizódokat az elmúlt évek tüzes jelenetei közül.

Nobezzeg HuncApu az ünnepel, még a szülinapjára megelőlegeztem neki egyik kedvencének a koncertjére jegyet, már ott tombol. (aztán majd holnap hajnalhasadáskor is fog tombolni, bár ekkor inkább Huncos a fején, mer ugyibár mellbedobással, uccsó napon, beesem holnap reggel 7-re vérvételre... áááá...)