Szombat koradélután, miután HuncApu befejezte rendelését egy régi vágyunkat teljesítette: összepakolta kiscsaládját és levitte a magyar tengerre, Huncorgót megismertetni a nagyvízzel. (első dokumentált Balatonos fürdőzés!). Megérkezvén, először csak a partról figyelték a fiúk az eseményeket:

Aztán felbátorodva Hunor Balatonnak szóló mosolyain, HuncApu besétált vele... és itt -ciki, nem ciki- kisfiam kicsit megijedt (úgy reszketett, mint a nyárfalevél), így nekem is be kellett mennem a vízbe, és hármasban eljátszadozva lassacskán merítettük bele. Hamar rájött, hogy ez pont olyan, mint az otthoni fürdés, csak sokkal nagyobb kádban!

Végül már a parton szárítkozott, magyarázott és játszott minden olyan dologgal, ami kimondottan felnőttjáték, (úgy mint telefonzsinór, fényképezőgép madzag, napolaj) és semmi olyant nem volt hajlandó kézbevenni, amit kutatók fejlesztettek ki 21. századi biztonságos gyermekjátékká. (strandlabda, kislabda, rágóka).

Az éjszakát Szőlőskislakon, barátoknál töltöttük, ahol egy újabb első dologgal szembesült Huncosom: mivel a királyi lakosztályt kaptuk meg (a fölső szintet), Hunc különszobát kapott. Aggályaim megint alaptalannak bizonyúltak, Hunor meseszépen átaludta az éjszakát nélkülünk, egyetlen ébresztéssel fél 3-kor, aztán 6-kor, de akkor már kibulizta, hogy közénk kerüljön és velünk durmolt fél 10-ig. És magamnak is nehéz bevallani, de sokkal pihentetőbben aludtam így, hogy nem volt velünk egy szobában...

Fogzunk -vagy micsinálunk már magam sem tudom- gőzerővel, mindent a szájába tömköd és azokkal nyomorgatja a fogínyét. Az összes erre specializált rágókát félredobja, viszont tökéletesen megfelel a célnak a kanál, vagy fürdéskor a kád pereme, vagy a kiságy rácsa.

Hunor egyre sajátosabban oldja meg ezt a hozzátáplálósdit: ebédre a 180-200 gramm húsos főzelék (most már bátran mondhatom: mindenevő lett, csak legyen benne hús és ne tartalmazzon almát!), mellé hozzácsap 50 milli vizet, majd zárja a sort kb ugyanennyi tejcsivel. Gömbölyödik is rendesen...bár  a napi többórás fitnessz tréningeihez kell is az energia!

Pár napja emlegettem Hunor négykézlábas tudományát. Mára oly tökélyre fejlesztette, hogy addig-addig lóbálta magát, míg hason-négykézlábazva felült! Reggel 5-kor pedig rötyögve ébresztett, ugyancsak ezzel a játékkal.
Ma délelőtt végre sikerült lencsevégre is kapnom, miközben keményen edzett: 

Azt leszámítva, hogy pár éve örök hűséget fogadtam Isten- ember és állam előtt HuncApunak, az ember lánya még esetenként elcsábulhat pár órára...

Velem is megesett a minap (egészen pontosan tegnap este), amikor is kulturális élményben volt részünk HuncApuval. Utoljára még nagypocakosan jutottunk el színházba, de akkor nem én választottam a darabot, most viszont -itt külön hála Pocakos Macsek jegyfeláldozásának, HuncNagyi Huncvigyázásának, a csillagok ilyetén állásának és még sorolhatnám, köszönöm-köszönöm ezúton is mindenkinek!!!- sikerült rábeszélnem HuncAput egy musicalre, mégpedig az Operett Színházban, az Elisabethre.  A színházak nekem még mindig apró csodák, imádom a varázslatot, az illatot, minél régebbi és pompázatosabb egy színház, annál nagyobb révületbe vagyok képes esni az előadás alatt. A szereposztás káprázatos volt (leszámítva szegény kereskedelmi tévén befutott (?) énekesünket, akinek mondhatni elveszett a hangja a tisztán érces és képzett hangok között), no itt estem én szerelembe, amikor  a színpadra lépett a Halál maga... ha hallottatok még karonszőrborzoló- szemkönnybelábasztó hangot... hááát, az övé ilyen... újsütetű liblingem oly átéléssel végezte a dolgát, hogy az utolsó dalánál sikerált beledörgölnie sminkjét a szemébe, elbazseválnia a fejmikrofonját is (kézire váltott), ezért a vastaps alatt már csak Konjunktivitiszes Kaszásként emlegettük... Apropó átélés: oké, azt még bevettem, hogy ez egy eléggé nőcis darab, a közönség 85 százaléka a gyengébb nemből került ki, nadehogy a mögöttem ülő betonpillangó végigdalolta a közel 3 órát, majd a taps alatt sikoltva hujjogott és a számára sem közömbös Halál megjelenésekor extázisban skandálta a valódi nevét, mint egy rock-koncerten, na ezt már nekem sem vette be a bélésem... engem még úgy neveltek, hogyha egy darab/színész tetszik, akkor azt meg lehet tapsolni, vastapsolni, felállva méltatni, esetleg egy-egy bravót is be lehet kiáltani, de sikoltozni és jujjogni meg fütyürészni... nekem valahogy ez nagyon nem fér bele, éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint amit az illető szeretne... vagy csak én lennék ennyire maradi??!

A darab után (és még szigorúan a hatása alatt), szerelmesen hazasétáltunk. (hajrá magassarkú, iszonyatosan kényelmes kiscipőcske: röpke 8 különböző méretű vízhólyagocska ékesíti a lábam leglehetetlenebb pontjait is). Muzikális Hunorunk mindeközben Nagyizott, azonbelül evett, ivott, lezavart egy Baby Mozartot, és mire mi hazaértünk, már békésen kiterülve aludt az ágyikójában... de pár itthon töltött perc után felébredt, igaz csak rövid időre, mosolyokkal üdvözölt minket, majd aludt is egészen a nagy éjszakai viharig, amire már mi is felébredtünk...

...ahogy hajnalanta gügyögve, harsányan sikkantgatós nevetéssel ébreszt
...ahogy az ágyban közénkfurakszik, majd idővel szép szabályosan kitúr a helyemről
...ahogy a meleg teste hozzám ér, szelíd légzését, babaillatát, álommozdulatait
...ahogy nyújtózkodva felnőttes ásítással ébredezik
...ahogy mellettem fekszik, cinkosul rámnevet, kezével kitapogatja az arcom, a mimikám
...a reggeleket, amik meghitt nyugalommal töltenek el, életünk legkülönlegesebb időszaka ez, igyekszem kincsként magambaszívni és megőrizni mindörökre, mert nem csak neki van szüksége a közelségünkre, mi is igényeljük az éjjeli nyöszörgéseit, szuszogásait

Most kell átadnom azt az érzést, hogy mi mindig együtt maradunk... hiszen, nem lehetek mindig mellette, ha szomorú, ha csalódott, nem törölhetem le a könnyeit, nem ölelhetem át és nem puszilgathatom addig, amíg gurgulázva fel nem nevet. A szívem is belesajdul, ha arra gondolok, hogy egyszer majd valaki neki is mondhat egy bántót, odabökhet egy fájó megjegyzést és én nem védhetem meg, nem törölhetem ki a szívéből egyetlen mozdulattal, nem téphetem ki a tüskét, önmaga kell megtanulja, a másik ember bántása, csak durva pokrócok mögé álcázott, saját bizonytalansága...

"De tudd, hogy sosem leszel egyedül, én mindig ott leszek neked. Amikor szükséged van rám, és fizikailag nem lehetek ott, irányítsd a figyelmed a szívedre, és érezni fogod a jelenlétemet. Akkor emlékezni fogsz. Érezni fogod az ölelésem melegét, hallani fogod a hangom dalát, és tudni fogod, hogy szeretlek."

A kötelék közöttünk örökre szól... meg kell tanítsam, hogy megértsd...

Még mielőtt az örök feledés homályába merülne, szóvá kell tennem elmúlt napjaink élményekben gazdag mivoltát.

Tegnap a 30 fokos átlaghőmérsékletet a lakásban egyre kevésbé tűrtem és ennek igencsak éles hangot is adtam, majd már csak rezignáltan válaszolgattam telefonon HuncApu érdeklődő kérdéseire, hogy mit is csinálunk délelőtt, míg ő dolgozóba van?! (szétolvadunk, csak két pacát talál, mire hazajön, esetleg összeragadunk, ha itthonmaradunk, UV sugárzásnak teszem ki mindkettőnket, ha kimozdulunk...) Aztán, mégiscsak használt az öntözés, HuncApu kiadta a vezényszót: készüljünk el, mire hazaér, lemegyünk a Velencei tóra. Repestem, kapkodtam, dolgoztam, késve indultunk, egy órás kitérő volt, mire kiértünk csúcsidőben a városból, de aztán már sinen voltunk. Útközben nyári röpkeviharos felhők gyülekeztek, de engem még a jégeső se tántorított volna el attól, hogy elhagyjam a klimatizált autómobilunkat! Éppen annyi időnk maradt, hogy HuncApu és kicsifia megmártózzanak a langymeleg tóban (persze a fényképezőgépet itthon felejtettem, ezért mindenki képzeletére bízom úszónacis hurkás Hunor első megmártózását a Velencei tóban), megszáradtak, aztán meg is érkezett a tomboló vihar. Első gondolatunk az volt, hogy lent éjszakázunk, aztán ma még pihizünk egy kicsit, végül úgy döntöttünk, mégis inkább hazajövünk, hiszen akkor meghiúsult volna  a mai programunk.

Ma a szokásos csajos napunkat ültük, Ficánka Helénával és csodaszép anyujával. Egy ilyen nap és rájövök: Hunor még annyira kismazsola Helénához képest... Heléna már csattogva követ a konyhába, rámol, rágcsál, mászik, járkál, feláll, leül, eldől, rendezkedik, mindenen és mindenkin keresztülgázol, beszél (no, ezt inkább majd az anyja mesélje el), Hunor meg csak arcára fagyott mosollyal igyekszik szemmel követni a rakétalédit! Igazi kaszkadőrlány, akire minden percben figyelni kell. Édesek voltak nagyon együtt, bár a pancsolós prodzsektünket bojkottálták a percre pontosan egymást váltó alvásukkal, de így se bántam, nagyon jót beszélgettünk...

Igazi kincsekre bukkantam este letöltve HuncApu telefonjáról a fotókat... Nem gondoltam volna, hogy a fiam így is tud nézni (azóta is azon gondolkodom, miket mondhatott ekkor neki az apja?!):

A melegre való tekintettel képtelen vagyok épkézláb gondolkodásra, életfunkcióim lecsökkentek, mint egy vizilónak (csak a tópart hiányzik hozzá). Hunor ragacsbaba, hihetetlen módon izzad és erőlködik. Erőlködik, mert szeretne megindulni mászni, egész nap négykézlábaz, (térdel és előre-hátra imbolyog, a fejével szigorúan kitámasztva a földet) majd lefotózom, (videózom), hihetetlenül aranyosan igyekszik felülkerekedni a gravitáción (meg a nehéz fején).
Reggel megkérdezte gyermekem apja, hogy ugye milyen kipihenten aludtunk, most, hogy megérkezett a hidegfront? Igyekeztem apránként megemészteni minden szavát és elgondolkodni azon, hogy én mért emlékszem arra, hogy fél 2 és fél 6 között négyszer (vagy hatszor?) voltam fent és, hogy ha valóban jól aludtam, az rám mért nincs ilyen hatással, és én mért nem így emlékszem? de hangosan nem mondtam semmit, csak pislogtam ki az ágyból, oldalamon az örökmozgó négykézlábazóval. Aztán vetett egy pillantást az ablakraszerelt hőmérőnkre és konstatálta, hogy ahhoz képest, hogy még csak 8 óra, már 28 fok van... továbbra is értetlenül pisloghattam, mert megjegyezte, talán mégsem érkezett hidegfront ma éjjel... rosszalló tekintetemtől kísérve pillanatok alatt távozott dolgozóba, otthagyva a magyarázó aligcsipással és az ébredéses kusza gondolataimmal (álmodtam? vagy tényleg ezt mondta volna?)... arra jutottam, talán meg(s)üthette a nap Életem Értelmét...

Hétvégén megkezdődött Hunor űrhajós kiképzése, melyet nagy örömmel fogadott:

Több helyen találkoztam már ezzel az asszociációs játékkal, ezeddig kihagytam, mert nem voltam ráhangolódva, ma viszont finomabb mechanizmussal működöm, érzékenyebbek a csápjaim az ilyesmi felé... Szóval a játék lényege, az ABC betűít végigpörgetve a betűről hirtelen eszünkbe jutó szót (szavakat) véssük le. Érdekes dolgok sülhetnek ki belőle....

A: anya, apa, alvás, ajándék
Á: ágy, árnyék, álom
B: betegség, baba, barát, beszéd, bumm
C: címer
Cs: csalás, csalódás, család
D: dráma
E: elefánt, energia
F: fedd back
G: gond, gondolat
Gy: gyerek, gyógyszer
H: híd, háló, hang
I: ima
Í: írás
J: játék, jóindulat
K: kulcs, katalizátor, kontaktus
L: ló, lépés
M: majom, munka, meleg, mese
N: nagy, nehéz
Ny: nyuszidoki
O: operál, orvos
Ó: óriás
Ö: önt, ölelés
Ő: őriz
P: pár, pallos
R: ruha, ránc
S: sólyom, sablon
Sz: szem, szép, szomorú, szabadon
T: társ, támogat, távolság, tekintet
U: unalom, undor
Ú: út, úr
Ü: üres, ütem, üzenet
Ű: űr
V: válasz, vádlott, vélemény
Z: zár, zaj
Zs: zsindely, zsupsz

Ennek kapcsán, én sem dobnám tovább a labdát senkinek, akinek van kedve, és olyan hangulatban is van, engedje a fantáziáját szabadon és játsza tovább!

Forró nyári hónapok szülötte vagyok, minden évben alig várom (bár most már inkább múlt időben kellene írnom) ezeket a hónapokat, amikor is aligruhácskákban koktélt szürcsölgetve lubickolhatok a tomboló nyárban. Tavaly viszont valami megpattant bennem, ezidőtájt már pocakos voltam és az egyre nagyobb kánikulai melegeket nagyon nehezen viseltem. Várandósságom útóhatásaként megmaradt ez a fajta fóbiám, tudom, hogy lesz még melegebb nyár is, de már most alig élünk. Lakásban lenni nem jó (jelen pillanatban 29,5 fok van a szobában), az utcán lenni nem jó (éget a nap, szélcsend van és a babakocsit tolva pillanatok alatt ragaccsá változom, nem beszélve izzadós kisfiam hasonló ragacsosságáról). Leginkább úszóhártyákat növesztenék és egy tóban üldögélve várnám, hogy elmúljon ez a forróság.

Hétvégén sikerült apránként kimenekülnünk a betonrengetegből, szombaton shoppingolósas svéd áruházasas (ott legalább volt klíma), Csillagbabás-Baybees-ismerkedés volt. Valószínűleg türelmetlenségemnek és fáradtságomnak is köszönhető, de elég negatív intróval indult a nap.

Vasárnap délelőtt "Irány, Horány!" felkiálltással meglátogattuk egy kedves volt kolléganőnket, aki szintén babát vár. A hűs, lombos fák alatt Huncos igazán jól érezte magát, Boci kutyával örök barátásgot kötött: Hunc vakargatta, Boci cserébe nyalogatta Hunc talpát:

Dajcslandos barátosnémmal Duna partoztunk, finom sült hekkek társaságában, melyet szívesen dokumentálnék fotókkal is, de olyan egyértelmű tiltást kaptam, melyet, ha megszegnék, akár barátságunkat kockáztatnám... :)))) (nem a legelőnyösebb arccal szerepelünk a fotókon, legyen ennyi elég).

Mára pedig időpontunk volt a Szemklinikán. Hunor eszméletlenül jól viselte a maceratúrát, a doktoronénink nagyon alaposan megvizsgálta, majd megfestette a szemét (ugyan nem értem, mért nem lehet ehhez szemcseppet használni, mért kell egy indikátor papírszerűséget beleerőszakolni egy csecsemő szemébe ?!), 2-szer 5 perc elteltével leellenőrizték, hogy járható-e a könnycsatorna (egy vattapálca segítségével belenyúltak az orrába), és mivel bizonyítottan ismét eltömődött, jött az átfecskendezés. Idáig én tartottam fogtam le, de innen átvette egy fiatal, kedves doktornő, aki Huncosnak nagyon tetszett, azt se bánta, ha közben csöndesen elhagytam a süllyedő hajót... Sajna, mindent hallottunk a folyósón, az egészbe a legbosszantóbb az emberi kiváncsiság volt: a tömött folyóson sokan az arcombabámulva figyelték miként reagálok a kisded üvöltésére... (nem, nem téptem fel az ajtót és nem rohantam be őrjöngve kimenekíteni a fiamat!). Az átfecskendezés talán most sikeres volt, ugyan tovább kell csöpögtetünk ismét antibiotikumos szemcseppel, viszont szemmel látható a javulás! (hiszek az írott szó erejében: ez volt az utolsó ilyenirányú beavatkozása Hunornak! ) 

A leglúdbőrösítőbb egy beteg gyerek látványa, és tulajdonképpen most Hunor nem is volt beteg, csak fenemód kiszolgáltatott és védtelen... már előre rettegek, az első megfázástól, bármitől...

Jártamban-keltemben akadtam rá Kahlil Dzsibrán (Gibran) libanoni keresztény költő filozófiai tartalmú műveire, verseire, akit azóta is nagy tisztelettel idézek, olvasok.

Neve azzal vált ismertté, hogy -mivel Amerikában élt-,  igyekezett gyökereit nem megtagadva megismertetni az amerikai néppel az arab kultúrát, fordulatos népi közmondásait. Műveinek, mély vallásossága, szentimentalizmusa és szülőföldszeretete szolgált alapul.

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok
el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná
tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket
minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan."

(Kahlil Gibran)