...ahogy hajnalanta gügyögve, harsányan sikkantgatós nevetéssel ébreszt
...ahogy az ágyban közénkfurakszik, majd idővel szép szabályosan kitúr a helyemről
...ahogy a meleg teste hozzám ér, szelíd légzését, babaillatát, álommozdulatait
...ahogy nyújtózkodva felnőttes ásítással ébredezik
...ahogy mellettem fekszik, cinkosul rámnevet, kezével kitapogatja az arcom, a mimikám
...a reggeleket, amik meghitt nyugalommal töltenek el, életünk legkülönlegesebb időszaka ez, igyekszem kincsként magambaszívni és megőrizni mindörökre, mert nem csak neki van szüksége a közelségünkre, mi is igényeljük az éjjeli nyöszörgéseit, szuszogásait

Most kell átadnom azt az érzést, hogy mi mindig együtt maradunk... hiszen, nem lehetek mindig mellette, ha szomorú, ha csalódott, nem törölhetem le a könnyeit, nem ölelhetem át és nem puszilgathatom addig, amíg gurgulázva fel nem nevet. A szívem is belesajdul, ha arra gondolok, hogy egyszer majd valaki neki is mondhat egy bántót, odabökhet egy fájó megjegyzést és én nem védhetem meg, nem törölhetem ki a szívéből egyetlen mozdulattal, nem téphetem ki a tüskét, önmaga kell megtanulja, a másik ember bántása, csak durva pokrócok mögé álcázott, saját bizonytalansága...

"De tudd, hogy sosem leszel egyedül, én mindig ott leszek neked. Amikor szükséged van rám, és fizikailag nem lehetek ott, irányítsd a figyelmed a szívedre, és érezni fogod a jelenlétemet. Akkor emlékezni fogsz. Érezni fogod az ölelésem melegét, hallani fogod a hangom dalát, és tudni fogod, hogy szeretlek."

A kötelék közöttünk örökre szól... meg kell tanítsam, hogy megértsd...