2008.06.05. 12:52
Lelki kommunikáció
Nem mondhatom, hogy nehéz életem van, a szó klasszikus értelmében, és azt sem, hogy mióta itthon vagyok felemészt a stressz vagy a napi 10-12 órai iroda munka. Nem kell értetlen emberkéknek értelmesnek tűnő utasításokat adnom nap mint nap, nem kell elégedetlen ügyfeleket szőkenős bűbájjal leszerelnem és türelemre intenem... Persze tudom, helyette van egy napi alig 24 órás ügyeleti szolgálatom, immáron fél éve. Mégis: valahogy mindig volt. Néha kicsit fáradtabban, néha kicsit több öniróniával, de vettem, veszem az akadályokat, hiszen az volt a vágyam, hosszú-hosszú éveken át, hogy családom legyen, gyereke(i)m legyen(ek).
Most viszont a múltheti nemalvásos éjszakákkal (amikről később, egy tiszta pillanatomban összeállt a kép: éppen egy fejlődési ugrásnak - 3., 6. hónap környékén van ilyen, plusz-mínusz pár nap- lehettünk éjszaka is éber tanúi: a szoptatott babák ilyenkor akár óránként is cicire kéredzkedhetnek, mintegy ezzel is megváltoztatva a tej mennyiségét és milyenségét, azóta amúgy helyreállt az éjszakai rend), úgy megdobott Magzatom, hogy azóta is képtelen vagyok magamhoz térni. A nap leglehetetlenebb időpontjában képes vagyok elaludni, hogy aztán éjjel egykor a másnapi teendőkön, programokon kattogjon az agyam, egészen addig, amíg át nem sugallom ezt valamiképpen Hunorba is, és föl nem ébred ő is. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a lelki köldökzsinórunkat, de félelmetes, hogy mennyire működik köztünk még mindig ez a valami. Egy egyszerű példa: az utóbbi időben minden egyes bevásárlás vagy séta alkalmával nénik/bácsik igyekeznek kontaktusba lépni Hunorral. A (nekem! sem) nemtetsző emberekre kétféleképpen szokott reagálni: 1. igyekszik tudomást sem venni a tőle 10 centire lévő gügyörésző arcról, 2. lefittyedő-HuncApus ajakbiggyesztéssel szemrevételezi az illető produkcióját (szinte már nekem kínos ez a porig alázó pillantás), majd, ha még ebből se ért az illető homlokráncolós panaszkodós nyekergésbe kezd, miközben felveszi velem a szemkontaktust, hogy szabadítsam már onnan ki.
Hunc kicsi szíve még oly tiszta és ártatlan, ő mindenki felé nagy-nagy szeretettel és barátsággal nyit. Sok esetben pl. sorban állás közben ő maga kezd el kokettálni a mögöttem állókkal (akiket, ha szemrevételezek, általában nekem is tetsző egyének!), és ilyenkor nagyon nehéz úgy manővereznem a babakocsival, hogy kiküszöbölhessem fiam megérintését. Nem, nem arról van szó, hogy Steril Anyuka vagyok, sőt hagyom is, hogy a megfelelő kosz- és bacimennyiséget csöppöm magába tömhesse, imigyen (is) szerezve immunitást, de az idegen kezek simogatásától mégis igyekszem megóvni őt, minél kevesebb konfrontációval. (ezért tolom "véletlenül" éppen csak annyival odébb a babakocsit, hogy éppcsakhogyne érhessék el...)
Ugyanilyen kapocs van köztünk akkor is, ha én idegesebb/ingerültebb/türelmetlenebb vagyok. Olyankor pillanatok alatt rá is átragad, szinte görcsösen figyelnem kell és kiűznöm magamból a rossz gondolatokat, a negatív érzéseket, több-kevesebb sikerrel.
Még mindig tombol a közel 30 fok a lakásunkban. Izzadós Hunorunk betakarására az apja találta ki a tökéletes megoldást, a mi egyik nagypárnahuzatunk formájában (olyan hatalmasnak látom és mégis milyen pici még... és ugyanúgy alszik, akárcsak az apja, hason, egyik láb kikandikálva a takaró alól, egyik kéz pocak magasságban begyűrve maga alá):
Most viszont a múltheti nemalvásos éjszakákkal (amikről később, egy tiszta pillanatomban összeállt a kép: éppen egy fejlődési ugrásnak - 3., 6. hónap környékén van ilyen, plusz-mínusz pár nap- lehettünk éjszaka is éber tanúi: a szoptatott babák ilyenkor akár óránként is cicire kéredzkedhetnek, mintegy ezzel is megváltoztatva a tej mennyiségét és milyenségét, azóta amúgy helyreállt az éjszakai rend), úgy megdobott Magzatom, hogy azóta is képtelen vagyok magamhoz térni. A nap leglehetetlenebb időpontjában képes vagyok elaludni, hogy aztán éjjel egykor a másnapi teendőkön, programokon kattogjon az agyam, egészen addig, amíg át nem sugallom ezt valamiképpen Hunorba is, és föl nem ébred ő is. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a lelki köldökzsinórunkat, de félelmetes, hogy mennyire működik köztünk még mindig ez a valami. Egy egyszerű példa: az utóbbi időben minden egyes bevásárlás vagy séta alkalmával nénik/bácsik igyekeznek kontaktusba lépni Hunorral. A (nekem! sem) nemtetsző emberekre kétféleképpen szokott reagálni: 1. igyekszik tudomást sem venni a tőle 10 centire lévő gügyörésző arcról, 2. lefittyedő-HuncApus ajakbiggyesztéssel szemrevételezi az illető produkcióját (szinte már nekem kínos ez a porig alázó pillantás), majd, ha még ebből se ért az illető homlokráncolós panaszkodós nyekergésbe kezd, miközben felveszi velem a szemkontaktust, hogy szabadítsam már onnan ki.
Hunc kicsi szíve még oly tiszta és ártatlan, ő mindenki felé nagy-nagy szeretettel és barátsággal nyit. Sok esetben pl. sorban állás közben ő maga kezd el kokettálni a mögöttem állókkal (akiket, ha szemrevételezek, általában nekem is tetsző egyének!), és ilyenkor nagyon nehéz úgy manővereznem a babakocsival, hogy kiküszöbölhessem fiam megérintését. Nem, nem arról van szó, hogy Steril Anyuka vagyok, sőt hagyom is, hogy a megfelelő kosz- és bacimennyiséget csöppöm magába tömhesse, imigyen (is) szerezve immunitást, de az idegen kezek simogatásától mégis igyekszem megóvni őt, minél kevesebb konfrontációval. (ezért tolom "véletlenül" éppen csak annyival odébb a babakocsit, hogy éppcsakhogyne érhessék el...)
Ugyanilyen kapocs van köztünk akkor is, ha én idegesebb/ingerültebb/türelmetlenebb vagyok. Olyankor pillanatok alatt rá is átragad, szinte görcsösen figyelnem kell és kiűznöm magamból a rossz gondolatokat, a negatív érzéseket, több-kevesebb sikerrel.
Még mindig tombol a közel 30 fok a lakásunkban. Izzadós Hunorunk betakarására az apja találta ki a tökéletes megoldást, a mi egyik nagypárnahuzatunk formájában (olyan hatalmasnak látom és mégis milyen pici még... és ugyanúgy alszik, akárcsak az apja, hason, egyik láb kikandikálva a takaró alól, egyik kéz pocak magasságban begyűrve maga alá):
Hozzászólások: