És eljött az a pillanat, amikor azt érzem, beterítenek a hullámok. Seholse tartunk, térdig retekben élünk, játékok és játékalkatrészek mindenfelé (vajh, amikor még azt gondoltam, naívan és gyerekmentesen, hogy én aztán arra fogom tanítani gyermekeimet, hogy használat után mindig a helyére kerüljenek a játékok... ehhez képest, sítlusosan, van négy kutyatápos dobozunk, amibe zanzásítva élnek a játékok... bár az első 2 dobozig egészen ura voltam a helyzetnek)

Másodszülöttünk épphogycsak a mivilágunkra érkezett, és bármily furcsa, máris rendelkezik saját játékokkal... döbbenet... ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, karitatív óvodát nyitok vagy ruhaboltot... vagy mecénása leszek egy gyerekotthonnak...

Szóval az őrület határán táncolunk, időközben felrémlenek valahonnan mélyről gyermekkorom hasonszőrű emlékei: apám művi rezignáltsága, anyám mindentmegoldó rendezkedése, miközben tűzdeljük a bébipulykákat és töltögetjük az ünnepi káposztánakvalót, mindezt szigorúan gyerekaltatás után, éjszakai műszakban. A nappali menet alatt legyártódott (így, szépmagyarosan), egy újabb raklapnyi mézeskalács (szokás-e a mézekalácsot féldióval dekorálni?! és ez nem csak költői kérdés, egy adott pillanatban vérremenő jelentősségű volt...) és egy bödön húsleves.

Fánk is lesz, talán ma, ismét éjszakai műszakban díszítjük. Huncmackó is részt vesz a rendrakásban a maga megvesztegethető módján, ugyanis a Jézuska csak akkor hoz a fa alá sok-sok ajándékot, ha tisztaság és rend fogadja. Brusztol kőkeményen.

Fénybenéző (főállásban) kézzel varázsló (mellékállásban) Hugi továbbra is gyökkettő módban üzemel, nagyokat eszik-nagyokat alszik, alig merem leírni, mert félek elromlik, de: éjjel továbbra is egyszer ébred. Ekkora mákunk nem lehet. Vagy a lányokkal tényleg ennyivel könnyebb lenne?

Huncmaci meg őrkutya. Imád Hugi mellett üldögélni, pattogatott kukoricázni és karácsonyi meséket nézni. Néha ráhajol, rápuszil, hozzádörgölőzik. Szereti. Én meg őket.