Vasárnap délutánnal -HuncApu munkábamenetelével véletlenül éppen egyidőre esik- véget ért ez a többnapos puha melegség, amit hármacskán itthon töltöttünk. Még a számítógépet se kapcsoltuk be napokig, érzékeltetném ezzel is, hogy nagyon jól elvoltunk mindenfajta külső elem nélkül is. (sőt, sokszor azt se tudtam, hol is leledzik a telefonom!) Sok minden másképp alakult, mint ahogy elterveztük, de alapjaiban egy nagyon békés és meghitt, családias ünnepet tudhatunk magunk mögött. Nasakkor sorjában:

23.-ára a lakás csillogott-villogott (najó, itt ez sosem fog olyat csinálni, megelégszem azzal, hogy nem kellett lavírozni a játékok között, nem lepett el mindent a macskaszőr és a vasalni-, illetve mosnivaló). Aznap már rotyogott a gázon a töltöttkáposzta és sült az Ingrid-féle isteni kuglóf a sütőben, pulyka megtűzködve-bepácolva várta a másnapi tűzpróbáját. Nopersze idén kimaradt a házi készítésű szaloncukor és beigli, nodemajd jövőre!

24.-én már koradélután lázas aggódásnak adtam hangot, mely szerint mindig mindenben elcsúszúnk, nem lesz időre se vacsink, de fánk... csakis így történhetett, hogy Huncorgó jelenlétében (a nappaliban leledző etetőszékében trónolva), saját magam ékesítettem a fánkat már koradélután (3 óra magasságában) karácsonyi dallamokra, miközben HuncApu  a pulyka-körüli teendőket látta el, valamiint közelebbről is megismerkedett a hentes-mészáros szomszédunkkal. A közelebbi barátság érdekében feláldozásra került pár kupica pálinka és pár pohárka fehérbor, cserébe viszont énhősöm kolbászfélékkel és kocsonyával tért fel az alattunk elhelyezkedő tárolóból, (pedig, csak gyereksétáltatni indult!), amit szomszéd -mint utóbb megtudtam- konyhává alakított át. Hm. A bevonzás, kérem szépen.

(a fa élőben sokkal szebb/formásabb/sűrűbb... és mindketten tudunk értelmesebben is nézni... de komolyan!)

25.-én családi ebéden jártunk, miszter H. fenemód elemében volt, egy szemvillanásnyi idő alatt átrendezett egy ékszeres fiókot és ezzel egyidőben számítógépes alapismereteit is bizonyította. Kikapcsolta az éppen akkor nemhasznált műszaki cikket.

A 26.-27.-e a békés punnyadás jegyében telt. Imádom, hogy a Ded, (aki már nem is Ded, merhogy csak egyéves koráig illeti Őt meg ez a jelző), teljesen rá tud hangolódni a mi ritmusunkra: ha sokáig köll aludni- ebben is partner, ha sokat kell enni- no, ebben is helytáll.

A hajnalba nyúló maratoni olvasásaimnak köszönhetően, melyeket (minő perverzió?)  a fürdőszobaszőnyegen lapulva ejtek meg, komatózus és eseményekben gazdag álmaim voltak... node az milyen már, amikor azt álmodod, hogy az expasi, aki sosem volt a szavak embere, gyermekdalok kiadásából kíván útiköltségre szert tenni, hogy kijuthasson az ígéret földjére?! és akkor már szót sem ejtek az érett petesejtjeim félálmomban vizionált misztikus táncáról... egy valamirevaló pszichomókus tenyerét összecsapkodva lelkesülne mesélnivalóimtól...

Tegnap óta vizesésszerűen ránkzúdult a munka. Minden azonnal és rögtön köll, necces esetek és még necesebb ügyfelekhez van szerencsénk. Hunc meg nemes egyszerűséggel, ha úgy ítéli meg, hogy sok időt töltünk a gép előtt,  lazán kikapcsolja. Párhuzamosan készülnek a szilveszteri étkek, és igyekszünk ráhangolódni, hogy ma este már buli van, pár óra és indulunk, de valahogy még nem tökéletes a harmónia, főként úgy, hogy éppen kétrét görnyedek az azonnali és nagyon sürgős munkáktól, valamint Hunc is hipernyűg. (tudom, hidegfront).

Akivel nem beszélnék, annak kívánok egy olyan új évet, amilyent szeretne, minden titkos álma megvalósulásával, lelki békéje megtalálásával!

BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!

Ezúton is szeretnénk Minden Kedves Rendszeres és Rendszertelen Olvasónknak Vidám és Meghitt Ünnepeket kívánni!

Kb. 3 hete kezdődött el az a folyamat, amelyben Hunor -ezeddig jólmegbújó- pakolási és rámolási tehetségét igyekszik tökélyre fejleszteni. Az első napokban még nem rendelkeztünk kellő mennyiségű rutinnal és nem gondoltuk, hogy az állandó rendezgetésnek áldozatai is lehetnek. Kezdetnek eltűnt a drágapénzen vett kedvenc kiscipője, majd követte őt az enyém kiskedvenc téli rénszarvasos sapekja, de ugyanezen az úton indult meg több lábáról-szárítótól levett félpár zoknija is, az asztalsarkán tárolt toll, papír, bármi, ami még akár fel sem tűnt ezidáig.

Aztán rájöttem, Hunc továbbra is minket másolva, a kicsit a nagyobba elv alapján rendszerez, így találtam meg a C vitamint a kukába (r)ejtve, a kisautót a mosógép dobjába, a fürdőcápáját a sminkesdobozomba, a zenélő-pörgő bocit a csizmámba, a popsitörlőit a cipősszekrényben és még sorolhatnám a furcsa párosításokat. Amit azonban hiába kerestem, nem kis bosszúságomra, a fentemlített kiscipő és a rénszarvasos sapek. Tegnap délután az ágyról figyelve monoton rámolgatásait (mert a Zapjától kapott egy cipősdobozt, benne sok használhatatlan töltővel és kábellel és zsinórokkal, azóta ezek a kedvencek), azt vettem észre, hogy kinyítja a ruhásszekrényemet és mintakiténylegtudatosancsinálja, kivette belőle a kiscipőjét. Volt nagy öröm, móka és kacagás, még a szemem is könnybelábadt, hogy milyen eszös is a gyermök, egészen addig a pillanatig, míg rá nem jöttem, ez a 3 hét éppen arra volt elég, hogy Huncorgó lába akkorát nőjjön, hogy maximum zokni nélkül, itthoni viseletnek felelhet meg a kiscipő.

A téli sapek még mindig nincs meg... utolsó ismert tartózkodási helye a ruhaszárító volt...

Közeleg a karácsony, és nem hiszem, hogy csak én érzem  úgy, hogy kezdenek felszaporodni a támogatásokért protestáló alapítványok. Úgy gondolom, ilyentájt mindenki szíve csordultig telik, bőkezűbb lesz, kicsit befelé néz és megpróbál hálát adni a békés, puha estékért, a tüzhely melegéért, az összetartozás szeretetteljes hálójáért, az asztalon a főtt ételért és mindközül a legértékesebbért - a családunk egészségéért.

Hunornak pedig igyekszem átadni ezt az érzést... igyekszem megtanítani arra, hogy a szerető cselekedetek egész életre szólnak.

Idén már Hunorral (nomeg drága barátainkkal, akikkel tavaly nem sikerült összehangolnunk egy Andrássy úti sétát...) látogatunk ki a Mikulásgyárba. Idén majd Ő adja át a Mikulás(lány)oknak az összekészített csomagot... és szeretném hinni,  hogy valakinek szenteste ezzel mi is egy mosolyt csalunk az arcára... hogy valakinek igazán örömet okozhatunk, apró odafigyeléssel, törődéssel... csak annyival, amennyiről valójában kellene szólnia az ünnepnek...

Megvettem, mert megtetszett és mert mindig is ilyenre vágytam, mert gondoltam, ez egy kedves ajándék lehet egy Hunorforma gyerkőc számára. Itthon izgatottan bontottam ki, ki kellett bontanom, hogy megnézzem, megvan-e minden tartozéka...  aztán fel kellett húznom, és ki kellett próbálnom... csak egyetlen egyszer... azonnali szerelem lett mindkettőnk számára... a mágneses-zenére-táncoló bocik velünk maradtak... Hunor pedig odacövekelődik hosszú percekre és bűvölten nézi a pöttyös tehenek körkörös táncát, valamint rakosgatja föl-le őket fáradhatatlan lelkesedéssel... és így mindketten elvarázsolódunk egy kicsit...

Az egy kiló lisztből készült mézeskalács prototípusok a végét járják, annyira jól sikerültek, hogy még arra sem volt időm, hogy tojáshabbal feldíszítsem őket. Így ezek maradtak házi használatra, jövő hét elején meg összehozom a díszítésre-ajándékozásra szántakat.

Sütés előtt:

A mai maradékok:

És az elégedett tesztpilótám:

Huncorgó úgy igyekszik minél több figyelmet magára irányítani, hogy sajátosan vicces dolgokkal örvendeztet meg minket.

Arra már csak cinkosan összenézünk a gyermek apjával, ha Hunc fejjel megy a falnak, vagy ha belenyúl az arcunk valamely nyílásába, de az esti produkcióján hangosan röhögtünk. Van nekem ugyanis egy kis narancssárga műanyag tálacskám, amely arra hivatott, hogy a frissen mosott ruhák szárítóig való eljutását segítse elő.  (imádom a cikorványos körmondataimat...) Hunc pár napja rendszeresen előszedi a tálacskát, megpróbál beleülni, maga mellé vesz még egy-két játékot is... bohóckodik - nekünk. Tegnapelőtt este felpörgetett állapotában ki-be ugrált a tálból, sikkantgatott, folyamatos mozgásban volt. Anyu szavai kavarogtak a fejemben ("sírás lesz a vége!"), és szinte láttam magam előtt az azonos szituációt, a szilaj csikóként ugrabugráló kiscuckát, aki a játék hevében valóban figyelmetlenül leesett, beütötte magát, és valóban sírás lett a vége. Kicsit talán meg is könnyebbültem, hogy Hunc, megunván a játékot, mégis inkább odabújt hozzánk és igyekezett a földön fekvőtámaszozó apját lebírkózni. Kistál helyére került.

Tegnap délelőtt kipihenten újra kihozta a kedvenc tálját, majd ártatlan mosollyal az arcán ismét beleült. (az alábbi képen is szépen kivehető, hogy csak a glória hiányzik a fejéről...). ...annyi időm sem volt, hogy letegyem a kezemből a fényképezőgépet, Hunor ugyanis egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően, feltérdelt és előrebukott, lassított felvételszerűen láttuk, szinte ő maga sem hitte el, hogy arcra esik és így még a kezeit sem tette ki maga elé. Tátott szájával a fogaira esett, volt nagy sírás, közepes vérzés, nagy bújás anyához... szerencsére a nehezen növesztett fogai nem törtek ki, nem is lötyögnek, délután nem nagyon használta rágásra őket, de mára még a sebe is begyógyult. Hiába no, gyorsan regenerálódnak ezek a csöppök...

Ezenkívűl jópár napja szörcsög is a kiskrapek. Nem lázas (néha talán volt egy kis hőemelkedése, de ugye ezt általában a fogzásnak tudtuk be...), nem köhög, csak orrszívóznunk kell az orrában felhalmozódott trutyit. Olyan édes, mára már teljesen megszokta a maceratúrát, alig zsörtölődik, egyáltalán nem sír, eltűri az orrszívózást. Mivel hetek óta tart ez az állapot, hol rosszabb, hol szinte nem is érzékelhető, ma felhívtam a gyerekorvosunkat. Első lépésben párásítót ajánl, és csöpögtetést tengervízes sóoldattal, mert szerinte a távfűtés átka a megduzzadt nyálkahártya. (a zapja is ilyen, meg allergiás-fajta is...). Aztán, ha mégsem javul, két ünnep között kijön, ránéz Huncmacira.

Azon kívül, hogy lelkem egyre magasabb szintekre emelkedik és napról-napra felkészültebben várja a karácsony közeledtét, lassacskán testileg is készülni kezdtem az ünnepre.

A ma nagyonjógyerek kisfiam délelőtt elengedett vásárolni, sőt oly mértékben jófej volt, hogy mielőtt elindultam elaludt és mire hazaértem még mindig aludt. Megkockáztatom, ennyire jól még sosem álltunk karácsonyi ajándékok terén, már csak pár apró kiegészítő beszerzésére van szükségünk. (bár ismerve magunkat, tuti valami banánhéjon úgyis elcsúszunk a finisben...) . Az is eszünkbe jutott a csomag-mennyiségek láttán, hogy jövőre már rafkósan köll majd becsempészni a dobozokat a lakásba, megőrizvén ezzel Hunc számára a várakozás és meglepetés varázsát.
Az egyik boltban kedvenc barátnőmnek választottam össze egy apróbb ajándékcsomagot, a kasszánál ülő fiatal lány fizetéskor megjegyezte, nagyon szerethetem azt a valakit, aki ezt kapja... kívül-belül boldog mosollyal jöttem ki, mert talán ez a mondat is nyomatékosította bennem, hogy igen, tényleg nagyon belopta a szívembe magát ez a Valaki az elmúlt hónapok alatt...

Délutánunk pedig a mézeskalács-gyártással telik. (majd referálok meg fotózok). Hunc ösmételten türelmes és érdeklődő üzemmódban lesi a rögtönzött látványkonyhánkat. Engem meg meleg bizsergéssel tölt el, hogy jövőre már talán együtt gyúrjuk a mézeskalácsot, együtt vélünk felfedezni a tésztában sok-sok apró csodás képet... talán neki is lesz önállóan fabrikált sütije, melyet büszkén mutogat majd... boldogságos-várakozásos narancs-gyömbér illatú időszak ez most az életünkben...

Hétfőn beszabadultam Huncostól-barátnőstől a legnagyobb bevásárlóközpontba, amibe sokszorosan megfogadtam, hogy soha be nem teszem a lábam, mert kedvenc lovardánk eldózerolt helyére épült, elfeledtetve ezzel a "legnagyobb magyar" reformjainak egyik alappillérét.

Mégis bementem, mert elcsábultam kedvenc boltjaim felsorakoztatása közben... mondjuk vidám a ruhapróba egy egyévesnél alig nagyobbal, aki már nem akar a babakocsiban maradni, lészen bármilyen trendi is az, inkább próbafülkéről próbafülkére négykézlábaz, néhol megörül annak a sok gyereknek, aki a körbetükrözött helyiségből szintén ránevet, kicsit megtapicskolja a csillogóvá sikált tükörképeket, esetleg odanyújt nekik egy vállfát-fölsőt-akármit... elnézték nekünk, talán sokan voltak, talán már karácsonyias a hangulat, mégsem morgolódott senki, inkább csak megmosolyogták a huncut nevetőt.

Kedvenc boltomban mindig akad valami rámvaló... itt általában sikoltoznak utánam a fölsők, a kiegészítők, a kabátok, a sálak... persze, most is lett szerelem, automatice kaptam le a 40-es nacit, meg az L-es fölsőt és a fülkében döbbenten tapasztaltam, hogy minden lötyög rajtam, bőven elég volt a 38-as naci, meg az M-es fölső... (és most nehogy nekem valaki azt kommentelje, hogy naja, az Orsiban nagyobbak a méretek, léci hagyjatok meg kellemesen bódult örömömben, miszerint újra bombázó vagyok...) Mondjuk a kitágított Hunc-lakkal illene még kezdenem valamit... de ezeket a negatívokat most félresöpröm magamtól és örülök a 38-asnak, meg az M-esnek...

Hihetetlen, hogy egy évembe telt, hogy véletlenül rájöjjek, mért ébred a gyerek óránként, másfélóránként éjszaka. (nopersze, nem azt mondom, hogy ez innenstől mindig így is marad, viszont második éjszakája csak egyszer ébreszt).

Józan paraszti eszemmel igyekeztem úgy berendezni Hunor kiságyát,  életterét, ahogy az nekem tetszene, ahogy az számomra kényelmes lenne és csöppet sem vettem figyelembe azt az apró tényt, hogy Hunc nagyon sok mindenben az apjára hajaz, nem kis mértékben.  (aki közelebbi kontaktban áll velünk az tudhassa, heteken át szemellenzőt kerestem számára, hogy miközben este én még olvasok, ő békésen tudjon szenderegni...) Szóval, hazaérkezésünktől fogva, éjszakára egy halovány sólámpa fényével világítottam meg hálószobánkat, így kényelmesen láthattam kisfiamat, és -gondoltam én-, neki is biztonságot nyújt, ha láthat minket. Tegnap előtt este vagy kiégett vagy egészen egyszerűen elfelejtettük fölkapcsolni, mindenestre Hunc pár perc alatt elaludt  fél 10-kor és tette mindezt hajnal fél 5-ig. (igaz, én háromnegyed 3-kor kétségbeesetten kitapogattam, hogy minden rendben van-e vele...). Tegnap éjjel megismételtem az altatási rítust, Hunor pár perc alatt ugyancsak fél 10-kor elaludt és ismét hajnal 4-kor riasztott. Mindkét éjszaka csak egyszer kelt... és ilyet ő még az egy éve alatt sose csinált... 

Másrészt meg, megértettem, Anyu mért szerette a vasárnapi csirkehúslevesből a csirke püspökfalatját, míg én mindig a csirke mellehúsát kaptam, Apu meg a combokat... Hunc az ünneplések alkalmával rengeteg narancsot és mandarint kapott, mivel ezidáig nem preferálta a gyümölcsöket, gondoltam megeszem én őket, ne dobjuk ki. Az első mandarin megpucolásakor Hunc már a térdemnél ácsingózott és kikövetelt egy gerezdet. Belekóstolt, megrázkódott, de nem adta fel, hamar megbarátkozott az ízével és 2 egész mandarint eltüntetett a pocakjába. És hogy mért fontos ez? mert előkóstoltam a mandarinokat és csak azokat adtam neki, amik valóban mézédesek voltak... nekem jutottak az enyhén szottyadtak, a kissé erjedtek... mert én meg azokat szeretem....

Hunor vezérünk egy éves szülinapját egy... azaz inkább kettő házibulival koronáztuk meg. (2 torta, 2 társaság, 1 napon... igen, ezek a ránk oly jellemző dolgaink egyike... ) Kellemeset a hasznossal, -bár a nap kiválasztásánal, ezt nem tekintettük szempontnak-, a szülinapi zsúr, éppen a Nagyszakállú kéménybevetődésének napjára esett.

Az ünnepelt előző délutántól tanúja volt lázas készülődésünknek, a közel hat órán át tartó konyhai munkálatok alatt, türelmesen ücsörgött etetőszékében, csak néha-néha szólt bele a történésekbe, részint akkor, ha valamely étel ízösszetételére volt éppen kíváncsi. Arra a megállapításra jutottunk, gyermekünk pontosan tisztában van azzal, hol van az a határ, amit bizonyos esetekben nem illik átlépni... ebben a bizonyos esetben, ha elviselhetetlenül-nyűgös üzemmódba kapcsolt volna, nem csak, hogy az ételekkel sem készültünk volna el, hanem egy idegbeteg szülőpárt tudhatott volna magáénak, ez meg ugyebár nem perspektíva még egy egyévesnek sem...

Szombat reggel, míg HuncApu a lakás utolsó simitásait végezte, szokásos köreink egyikét ejtettük meg, a közeli pékségben ittam egy habosvarázst, míg Huncos, az eladónőket varázsolta el legbájosabb mosolyával, így kunyerálva el a mindennapi frissensült pogácsáját.

Az egész napos dzsemborit, a rengeteg ajándékot, a sok embert Huncos oly természetességgel fogadta, hogy még a délutáni alvásáról is megfeledkezett. Este 6-kor, ugyan kis ráhatással, Hunc kidőlt a sorból (én ekkor még szent meggyőződéssel hittem, hogy ez az állapot reggelig fog tartani... de legalábbis hajnal 3-ig), ehelyett egy kurta órácska múlva frissen, fiatalosan ébredt és éjfélig abba se hagyta a mulatozást.

És akkor az elmaradhatatlan fotók (bízom benne, hogy másoknak jobb fotóik lettek),

Délelőtti torta:

Egy egész szelet málnakockás tortát tüntetett el  Dedem, csöndben és halkan, melynek egyenásgú következménye lett a tejszínhabtól a megállíthatatlanul mindenen áttörő macicsalád... úgy, mint régen:

Az esti torta:

Miután már csak a keresztszülők és mi maradtunk, előkerült a fiúkkedvence zenék egyike, amikor is Hunc már nagyon álmos, de jól kivehetően afterpartizik.

Mindenkinek köszönjük az ittlétet, a velünkünneplést!

Az úúúgy volt, hogy a Hunc szülinapjára Béjb varrt nekünk egy új blogruhát, de a fránya ízlésemnek köszönhetően, elsőre nem felelt meg, nomeg addigra már kellemesen megfertőződtem a karácsony körüli pezsgéssel, ahhoz, hogy én is ünnepi blog-gúnyáért kuncsorogjak.

Estére el is készült, de Huncorgó Mici oly nehézkesen aludt el, és mire elaludt, oly rosszakat álmodott, hogy megkockáztatom az egy évünk alatt, talán ez volt a leghorrorisztikusabb éjszakánk. Először csak óránként ébredt fájdalmas, vígasztalhatatlan sírással, majd negyed-fél. A családi kupaktanács ekkor úgy döntött, ennek nyomósabb oka lehet (valamije fájhat), mert ilyet Őkicsikirályfisága nem szok csinálni. Bevetettük a nehéztüzérséget (kapott Nurofent), ekkor aludt 3 órácskát egyhosszában, majd egy órán át sírt, majd elaludt, majd hajlnalhasdásig félóránként ébredgetett. Most alszik, komatózusan, pedig próbálgattam kivételesen most én őt kiverni az ágyból, de fordítva persze ez sosem megy.

Valami pozitív bejegyzéssel szerettem volna ezt az ünnepit prezentálni, de összpozitívumom jelen esetben a skacok összebújós, esti tévézéses Hunc-megnyugtatása:

A mai sétánkból hazatérve egy vastag boríték fogadott az asztalon, melyet HuncApu felhozott ugyan a postaládából, de mégsem bontott fel, mert címzettként Hunorunk volt feltűntetve. Kibontva egy nagyon kedves ajándékot találtunk benne, amin én könnyekig hatódtam, Minimacsónk meg csak vigyorgott... majd ráadtam és büszkén feszített benne. Most már emlék is marad arról, hogy kicsinek ő volt a mi Minimacsónk...

Köszönjük Ercsi!

"A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük... A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem Őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek, hazamegyek. "

Mi már nagyon várunk haza!

Egy csodálatos év röppent el... megmutattunk sok mindent egymásnak,  Hunor megtanított arra, hogy alvás nélkül is lehet élni és, hogy föl lehet ébredni éppen kettő perccel az Ő ébredése előtt is. Tanultam türelmet, szépséget látni, minden nap valami apró csodával ajándékozott meg... megtanultam önzetlenül és feltételek nélkül szeretni... anyává érlelt ez az egy év... Ő pedig kisfiúvá nőtte ki magát... csibész és huncut kisember vált belőle. A saját bőrömön tanultam meg, hogy az anyaság nem tennivalók listája, nem lehet pontról pontra könyvből megtanulva jóanyának lenni. Az anyaság egy végtelen szeretetfelhő, gondoskodás, odafigyelés és törődés, figyelmesség, ami körbeöleli a kicsi kibontakozásait...  Megtanulni magunkbaszívni és becsben tartani minden olyan értékes pillanatot, amikor hozzánkbújik, átölel, ránk nevet... amikor még mi jelentjük nekik a mindent... azt jelenti, hogy igazán velük vagyunk testben és lélekben... azt jelenti, hogy igazán elégedettek vagyunk azzal, akik vagyunk, hogy ők is büszkeségtől, elégedettségtől és magabiztosságtól ragyoghassanak...

Köszönöm, hogy minket választottál, Kisfiam!