Az elmúlt napok hanyag szimbiózisban telnek. Lusta vagyok és kedvetlen ilyen időben céltalan köröket róni a házak körül, inkább önmagamba fordulok és pokrócos olvasásokat tartok és Született feleségeket nézek őrületes tempóban. Hunor mellettem ücsörögve játszik, vagy a földön tologatja a kocsikat, néha odakéredzkedik egy-egy ölelésért-pusziért, hogy aztán futhasson tovább... Kicsit olyan most minden, mint a Hunor előtti időkben... mintha valahogy visszakaptam volna magamból egy kicsiny részecskét...

A fiam tökéletes partner mindenben, a számítógéphez való kapcsolatom kivételével. Olvashatok, vasalhatok, ebédet főzhetek és mostanában már moshatok, teregethetek és porszívózhatok is, lett egy tökéletes (és alapos!) segítségem a házimunkában. A nedves ruhákat kérésre kézbe adogatja (néha szofterhibás lesz, ilyenkor le- és föl pakolássza ugyanazon zoknikat a szárítón), kis presszúrával összeszedi a széthajigált játékait (hogy aztán egy óvatlan pillanatban újra szétdobhassa őket nagy vigyorogva), a konyhában a földön ülve ő is kavargat fakanállal egy edényben, akárcsak én, és már nem kell etetőszékbe korlátoznom, szabadon garázdálkodik lábalatt.

Pár napja megtanult pohárból inni: itthon most már igyekszem pohárból itatni, persze éjszakai cimbinek a vízzel töltött csőrös itatópohár kerül mellé az ágyba. Ha ebédidőben rákérdezek, hogy éhes-e, bólogat és mutatja a kezével az utat a konyha felé. Ugyancsak  határozottan és felelőssége teljes tudatában bólogat akkor is, ha messziről szaglik és megkérdezem, hogy van-e valami a pelusban? Persze, ez csak költői kérdés, a lakás másik pontjáról is pontosan érezhető, hogy van benne valami...

Néha olyan megnemérdemelten könnyűnek érzem az életem az elmúlt egy évhez képest... minden nap várom, hogy valahol beüssön a krach: még az éjszakáink is -részemről- túl tökéletesek, ez az egy ébredés már egészen hiányozna, ha végleg megszűnne.

... még mindig nem merek fellélegezni...