Világunkban megszaporodtak a zseniképzők, szinte már természetessé vált a csecsemők (!) idegennyelvre való oktatása, a képességfejlesztő játszóházak gyakori látogatása. Valahogy könnyű belecsúszni ezekbe a trendi dolgokba és sodródni az árral. Képességfejlesztő játszóházba mi is járunk, (bár Hunor képességei egyáltalán nem szorulnak fejlesztésre, sőt!), és bevallom, én éreztem szükségét annak, hogy heti egyszer részt vegyünk valamilyen babás-mamás elfoglaltságon, és mivel a közvetlen környezetünkben nem találtam baba-mama klubot, ezt választottam. És azt hiszem, ezáltal meg is fogalmaztam az egyik oldal aspektusát: nekem, mint itthonülő anyukának volt szükségem a kimozdulásra, beszélgetésre, hasonló élethelyzetben élő, kortárs anyukák társaságára, és talán csak másodsorban gondoltam gyermekem fejlesztésére.
Aztán van egy olyan oldal is, akik szinte már presztizs-kérdést csinálnak abból, hogy csecsemőkorú gyermekük már mennyiféle elfoglaltságra jár (!). Van egy ismerősünk, az ő alighathónapos kisfia babausziba jár heti egyszer, babaangolra heti kétszer és képességfejlesztő játszóházba, szintén heti egyszer. Ehhez különösebben nem fűznék hozzá semmit... ezzel a fajta gondolkodással nem tudok és nem is szeretnék azonosulni... ilyen esetekben mindig egy kicsit azt érzem, a szülő önmaga elvesztett lehetőségeit igyekszik gyermekébe tuszkolni, valamint a saját elszenvedett frusztrációit kompenzálja eképpen...
Véleményem szerint, ahhoz, hogy gyermeink képesek legyenek befogadni idegen kultúrák, idegen nyelvek ismeretét, meg kell ismerniük és meg kell szeretniük saját anyanyelvüket, népük és nemzetük történetét, saját gyökereiket. Hiszen gyökerek nélkül, bármilyen szépen is pompázhat ideig-óráig, mégis elpusztul a növény...   Az emberek sem élhetnek  a múltjuk és a hozott értékeik, azaz gyökereik nélkül. Ezért, mi szülők vagyunk a felelősek, hogy mit adunk tovább és, hogy hogyan is tesszük mindezt. Hogy mennyire fontos azokat a dolgokat, amiket mi is hoztunk otthonról, felülvizsgálni és átértékelni, jókat-rosszakat egyaránt, mert oly sokszor ezek okozzák napi szinten felmerülő gondjainkat, problémáinkat... a megoldás nagyon sokszor szinte karnyújtásnyira, az orrunk előtt lebeg, csak sokkal könnyebb önmagunk kivesézése helyett, másokat kinevezni bűnbaknak... Abban az esetben tudunk saját gyermekünkkel egy jólműködő, erős kötelékekkel teli kapcsolatot kialakítani, amennyiben felülkerekedünk önmagunkon és feldolgozzuk saját vélt- vagy valós lelki sérelmeinket és önnön problémáinknak reális, világos, élő konfliktusoktól mentes magyarázatát tudjuk adni.

Néha le kell tudnunk tenni vállunkról a súlyt és nagyon őszintén önmagunkbanézve le kell meztelenítenünk a lelkünket ahhoz, hogy tovább tudjunk élni... nekem Hunor adott erőt ehhez, hogy szembenézzek a saját démonjaimmal, hogy megvívjam lelkem sötét bugyrával a csatákat és hogy átértékeljem (és olykor megértsem!) szüleim tetteit, gyermekkorom "traumáit"... mióta szülővé váltam, értettem meg a miérteket, a hogyanokat, azóta tanultam meg megbocsátani... mert mindannyian útravalót hozunk otthonról magunkkal: gyökereket és szárnyakat...

Az elmúlt napok hanyag szimbiózisban telnek. Lusta vagyok és kedvetlen ilyen időben céltalan köröket róni a házak körül, inkább önmagamba fordulok és pokrócos olvasásokat tartok és Született feleségeket nézek őrületes tempóban. Hunor mellettem ücsörögve játszik, vagy a földön tologatja a kocsikat, néha odakéredzkedik egy-egy ölelésért-pusziért, hogy aztán futhasson tovább... Kicsit olyan most minden, mint a Hunor előtti időkben... mintha valahogy visszakaptam volna magamból egy kicsiny részecskét...

A fiam tökéletes partner mindenben, a számítógéphez való kapcsolatom kivételével. Olvashatok, vasalhatok, ebédet főzhetek és mostanában már moshatok, teregethetek és porszívózhatok is, lett egy tökéletes (és alapos!) segítségem a házimunkában. A nedves ruhákat kérésre kézbe adogatja (néha szofterhibás lesz, ilyenkor le- és föl pakolássza ugyanazon zoknikat a szárítón), kis presszúrával összeszedi a széthajigált játékait (hogy aztán egy óvatlan pillanatban újra szétdobhassa őket nagy vigyorogva), a konyhában a földön ülve ő is kavargat fakanállal egy edényben, akárcsak én, és már nem kell etetőszékbe korlátoznom, szabadon garázdálkodik lábalatt.

Pár napja megtanult pohárból inni: itthon most már igyekszem pohárból itatni, persze éjszakai cimbinek a vízzel töltött csőrös itatópohár kerül mellé az ágyba. Ha ebédidőben rákérdezek, hogy éhes-e, bólogat és mutatja a kezével az utat a konyha felé. Ugyancsak  határozottan és felelőssége teljes tudatában bólogat akkor is, ha messziről szaglik és megkérdezem, hogy van-e valami a pelusban? Persze, ez csak költői kérdés, a lakás másik pontjáról is pontosan érezhető, hogy van benne valami...

Néha olyan megnemérdemelten könnyűnek érzem az életem az elmúlt egy évhez képest... minden nap várom, hogy valahol beüssön a krach: még az éjszakáink is -részemről- túl tökéletesek, ez az egy ébredés már egészen hiányozna, ha végleg megszűnne.

... még mindig nem merek fellélegezni...

... fékeveszetten. Tegnap délelőttig még csak azt hittem, a jobb alsó örlő készül napfényre kerülni, aztán dél körül egy nyüsszögéses Huncos-testmegfeszítéskor észrevettem, hogy a jobb alsó rágójánál is duzzadt és fehér az ínye. Sőt, szinte az egész fogínye ilyen! Klasszikusan fogzó tünetei is vannak: tulipiros rózsás arcok, ugyanilyen színű alvég is, nyüssz, nyálzás, hőemelkedés. Újra ölbebaba lett, bújik és nyüsszög, és 3. napja nem hajlandó szilárd ételt magához venni, helyette komfort cickós időszaka van újra, naponta n+1-szer, valamint az 5 hónaposoknak való kedvenc borsópürés csirkéből vesz magához pár falatot. Nomeg egy-egy gyerek joghurtot legyűr a torkán hosszas bohóckodásos etetés mellett. (pedig azt még anno megfogadtam, ilyenre nálunk sosem fog sor kerülni...). Attól nem tartok, hogy éhenhal a gyermek, és mégis, a lelkem megnyugtatása végett muszáj bejuttatnom valami tápanyagot a pocakjába. (Aggódos Anyuka szindróma felszínre bukott)

Mostani fogzásunk elhasznált tárgyai: több műanyag tányér cafatokká rágása, egy rágóka foggal való kilukasztása éa a benne lévő folyadék nagy részének elfogyasztása (édeskés trutyi, én is megkóstoltam, egyelőre egyikünknek se lett baja tőle), valamint egy régi kismamaújságból származó polifoam tehén puzzle szisztematikus elfogyasztása/rágcsálása. És vajh, hol van még a vég?!

Éjszaka: átverhetetlen, még oda sem engedett ki, ahová a király is gyalog jár. Amikor hajnaltájban egy óvatlan pillanatban kislisszoltam mellőle, hangos panaszáradattal nehezményezte azt.

Pedig már olyan jól megvoltunk, és tulképpen Hunor teljes életet tudott élni, ezzel a 8 foggal is... kösszépen, neki ennyi elég is lett volna, kedves Fogtündér néni!

Hogy véletlen egybeesés lenne? néha már magam sem tudom, minek is nevezhető ez a talán több emberöltőn átívelő kapcsolat... mintha mindig is lett volna, mintha mindig is ismertem volna, mintha mindig is a részem lett volna... barát ő, társ, testvér és olykor anya, anyós és a többszáz kilóméter távolság ellenére, mégis olyan, mintha minden elkezdett mozdulatban, minden kimondott és kimondhatatlan gondolatban benne lenne, mintha itt lenne velünk a másik szobában...

Drága Micim: ez itten a Te Napod! Isten éltessen még nagyon sokáig ezen a csodálatos, ha jól emlékszem, 18. szülinapodon! Ha lehet ilyet kérni az Égiektől, azt kérném, hogy sose vegye el tőled azt a mélyrőljövően klasszikus, burjánzó Dalmisnevetést, amit, ha hallok, tudom, hogy minden rendben van Veled-Benned, a nehézségek ellenére is. (esküszöm megtalálom a módját és levédetem ezt a gurgulászó  nevetést valahogy!)

Holnap reggel 8-9 óra között kéretik meghallgatni egy velem (is) készült interjút, mely betekintést nyújt a babablogok világába, megtudhatunk egyet s mást a motivációkról, a babablogok íróiról, ezen blogok jelentőségéről és szociális szerepéről. (no para, semmi mélységek korareggel éhgyomorra, inkábbcsak habkönnyű kávémelletti csevej).

A rádió az alábbi linkre kattintva bármikor hallható... még kicsi reklám helye: jó zenék is megynek rajta!

És természetesen következzen akkor az ilyenkor szokásos: ez az interjú nem jöhetett volna létre, ha nincs itthon HuncApu, aki leköti pár percre éppenakkor Huncost, ha nincs Huncos és ha Micka barátosném, jó marketinges gondolkodásához illően, éppen nem babablogkról szerkesztene rövidperceseket.

Mielőtt még a feledés olykor jótékony ködfátyla belengené elmúlt napjainkat, kihasználom Hunor délutáni szusszanását (nomeg azt, hogy  tegnap előre főztem és takarítottam, hogy a plasztikusabb oldalról is említést tegyek...), hogy pár sorban összefoglaljam pár napos pihenésünket és Hunor átalakulási folyamatát.

Ha pár szóban kellene jellemeznem elsőszülöttemet, akkor az alábbi jelzőkkel illetném: nyitott, könnyen barátkozó, (egyes szituációkban akár már extrovertáltnak is nevezhetném), örökmosolygó, vidám, gyors észjárású, bájosan engedékeny kismackó (ezt megmagyarázom: bárki bármit könnyedén elvehet tőle, kivehet akár még a kezéből is, Helenka barátnője többször keresztül mászott rajta, ő meg csak csodálkozón pillogott enyhén mosolyogva...)

A svédcsavar, legnagyobb döbbenetemre, az elmúlt egy hétben következett be... Hunor okozott pár olyan pillanatot, mely egyaránt megingatott nevelési elveimben és problémamegoldó készségemben is.

Nyitott: kissé tágította a szó értelmének határait, ugyanis a Bébipancsolónak nevezett medencében Hunor oly könnyedén kötött emlékezetes barátságokat, hogy voltak pillanatok amikor én inkább a föld alá süllyedtem volna... felmérvén a terepet és az ott tartozkodókat, Hunor kiválasztotta a célszemélyt (azaz inkább a céleszközt), majd becserkészte az objektumot és nyers erővel megszerezte azt. Nyomában sikoltó gyerekek és összeráncoltszemű anyukák maradtak. Igyekeztem a rutintalanok gyakorlottságával visszajuttatni a Hunor által elkobzott játékokat, melyre Mézédes Csöppöm dühkitöréssel reagált: visított, földhözcsapta magát, torkaszakadtából üvöltött vagy pedig engem ütött meg... Számomra döbbenetes volt a szituáció, jóformán alig tudtam kezelni, hiszen ezidáig ilyen még nem volt, abszolút felkészületlenül ért... higgadt HuncApu átvette tőlem Hunort, aki kb. 1 perc alatt visszaváltozott ugyanazzá a bújó-mosolygó tündérgombóccá, aki azelőtt volt...

Könnyen barátkozó: helyszín Sárvár, étterem. Tudvalevőleg az egy főre eső német turista kishazánkban nagyjából itt a legmagasabb. Hunor bűbáj, mindenkire mosolyog, türelmesen szemlélődik etetőszékéből, lassacskán legurul a szívemről az a nehéz kő: nyugalomban fogunk vacsorázni.  Lassacskán mindenkinek elterelődik arról az aranyos kisfiúról a figyelme, aki mindenkire mosolyog és mindenfelé integet. És ekkor Huncos ránkparancsol félre nem érthetően, hogy addidde! Eztán kipécéz egy-egy embert magának és addig sikkant-visít, amíg az illető rá nem néz és nem kezd el foglalkozni vele: lehet az kukucs-játék, vagy integetés vagy egyszerű mosolygásos kapcsolatfelvétel. (és ekkor újra magambazuhanok: a nap 24 órájában együtt vagyunk, azt gondoltam, ismerem a fiamat, egy harmonikusan működő kapcsolatunk van, és azzal kell szembesülnöm, hogy mégsincs kellő mértékben foglalkozva vele?! hogy is van akkor ez??)

Bájosan engedékeny: a mostani rövidke hetünk alatt nagyon sok Hunor korabeli baba nyaralt Sárváron a szüleivel. Az egyik kisfiúval -Bence- talán a csekély korkülönbség miatt elég szoros együttjátszós kapcsolatot alakítottak ki. Bence 15 hónapos múlt, régóta magabiztosan jár, játszi könnyedséggel mászott ki a medence partjára, annyira nem ragaszkodott a játékaihoz sem, látszólagosan pillanatok alatt összeszokott párost alkottak Hunorral, aki a medencében állva követte Bence megmozdulásait. Egy óvatlan pillanatban, minden bevezető nélkül Huncos nyakon teremtette Bencét és tette ezt még sokszor egymásután, -talán túldimenziálom a dolgokat-, de általában mindig akkor, amikor az éber szülő-pár éppen nem nézett rájuk...

Bevallom, a hétvégém annak fényében telt, hogy próbáltam megkeresni, hogy hol rontottam el, hogyan lehet ezeket a hisztiket, dühkitöréseket, tól-ig határ szárnypróbálgatásokat kezelni, de okosabb nem lettem. Rengeteg szakirodalmon rágtam túl magam, jelen pillanatban a türelem és a figyelemelterelés az adott szituációról párosát alkalmazom, valamint igyekszem nyugodt hangon elmagyarázni Csöppömnek, hogy ne üssön, mert az nekem fáj...

Ennek fényében, kicsit összeszorult gyomorral várom a tavaszi játszóterezéseket...

Megérkeztünk a hételejétől tartó tavaszváró hosszúhétvégénkről. Valószínűleg pihentebbnek illene lennünk, szellemileg mindenképpen azok vagyunk, fizikailag már annál kevésbé. Hol van már az a régi jóöreg láblógatós pihenés, amikor éppenhogycsak odaértünk a reggelire, melyet hosszasan elnyújtottunk, aztán kis termálbanázás következett, aztán felmentünk a csöndespihenőbe aludni-olvasni, majd ebéd, újabb brüggölés, esetleg kis séta vagy szabadon választott alvás-olvasás-masszázs, termálbanázás, kellemesen elköltött vacsora és hatalmas egészéjszakán átívelő alvás... napközben hatalmas beszélgetések-szerelmetes összebújások...

És mi maradt belőle? bekapkodott étkezések, jól agyonmegszervezett pancsikolások és a Valentin napi éjszakán tovább nyitvatartó fürdőben, kettecskén eltöltött lopott órácskák, miközben Hunorvirágszál az igazak álmát aludta... amikor is, jóformán mindenről mindkettőnknek Huncos jutott eszébe... és nagyondenagyon öregnek (ááá, nem szeretem ezt a szót, inkább nevezném sokmindent megélt-nek) éreztük magunkat a javarészt tizenéves szerelmesen összebújó fiatalok között...

Megállíthatatlanul és vissazfordíthatatlanul megindult, Csöppöm ma reggel óta leginkább már csak kétlábon hajlandó közlekedni. Az ekkora mozgáshoz hatalmas energia-mennyiségre lehet szüksége, ugyanis ma annyit evett, mint egy kisebbtermetű mamutbébi és ezzel egyenes arányban lévő mennyiségű macik is távoztak belőle... azaz nem is egy mamutbébinyi, hanem inkább mamutcsordányi maci...

Már nem nehéz videózni a lépteit, büszkén-vigyorogva dülöngél felém, miközben bőgeti a hétvégén idegenbőlzsákmányolt Mekis zenélő kütyüt, ami most abszolút favorit lett:

Van az úgy, hogy az ember vágyakozik valami után, ami nem lehet az övé, de titkon reméli, hogy talán majd egyszer, évek múlva elérhetővé válik...
Nyílt titok, hogy álmaink netovábbja egy csodaházikó, sok szobával (a gyerkőceinknek és a nálunk vendégeskedőknek), kerttel, veteményessel, gyümölcsössel, hozzátartozó kis épületekkel, háziállatokkal... tornáccal, kemencével, télen gomolygó füsttel a kéményben, nyáron  grillezés illattal árasztva el a környéket... valahol a Pilis fészkében...

Egy ideje nyüstölöm HuncAput, hogy kezdjük el keresgélni álomházikónkat, csatangoljuk be a falvacskákat, mert hiszem, hogy így fogjuk megtalálni Őt.

Ma felszedelőzködtünk össznépileg és elsőre megtaláltuk az álomlakot... olyan volt, mint amikor találomra bemész egy cipőboltba, leemelsz a polcról egy átlagos cipellőt, felpróbálod és érzed, erre a cipőre vártál egész életedben, és ő is neked készült... lányos zavarodottságomban még fotózni is elfelejtettem...
Minden adott amire valaha is vágytunk: tágas konyha, hatalmas kert, beépíthető tetőtér, világos nagy szobák, borospince, garázs, melléképület, lekerített rész a baromfiknak. Ahogy végigjártuk a szobákat az agyam lázasan dolgozott, már láttam, mit és milyenre cserélnék ki, hol milyen színeket változtatnék meg és lelki szemeim előtt a teraszon reggeliztünk sokadmagunkkal... 

A tulaj nagyon szabadulna már tőle: maguknak építették, úgy képzelték, majd a gyerekeik és azok családjai lakják a tetőret... aztán persze másképp alakult, gyerekek kirepültek, nekik nagyon nagy ez a ház... jóval a piaci értéke alatt kínálják,  telekárban, de még így sem merünk belevágni... a lehetőségek adottak, de nagyon sokat kellene rákölteni ahhoz, hogy olyan legyen, amilyenre igazán vágyunk...

Azóta hullámzunk mindketten: a mindenre-azonnal lelkesedésem ilyenkor nem túl előnyös tulajdonságom, szinte fizikai fájdalommal fáj, hogy mégsem lesz a mienk ez a tökéletes házikó. HuncApu szerint azért jöttünk lázba mindketten, mert megcsillant a remény, hogy kis(?) erőfeszítéssel kertes házba költözhetnénk, magunk mögött hagyva a főváros porát-nyüzsgését.

Azt gondolom, megint igaza lehet, viszont egy dolog biztos: az elkövetkezendő hétvégékre meg lesz a programunk! Kellemeset a hasznossal: nézelődünk, sétálgatunk és közben  általunk eddig nem ismert éttermeket fedezünk fel. Ja, kérem, aki a szokások rabja?!...

Hunor ma überbrutál napot tart, extra felpörgései vannak. Valószínűsítem nem tesz neki sem túl jót az egész napos kényszerbezártság, mint ahogy nekem se, de sajnos a nyomi kezemmel nem bírom lecigölni mindkettőnket a harmadikról... nomeg az időjárás sem egy kimondottan sétálós volt az elmúlt napokban. Csak bizakodom, hogy a praclim bucisága/fájdalma pár napon belül enyhülni fog.

Talán emiatt is történhetett meg az, hogy Hunc egy óvatlan pillanatban tocsogóssá nyalogatta a telefonomat, majd amikor szigorú zord szülőként el szerettem volna kobozni tőle az elcsent árut, elmenekült előlem és a lopott szajrétól, egy hanyag mozdulattal a WC-be ejtve igyekezett megszabadulni. Élettársam azóta önmaga ura, ki-bekapcsol, néma, hívhatatlan vagyok és a saját telefonkönyvem sem elérhető, a billentyűzet sem funkcionál.

HuncApu szerint a JóIsten eképpen csökkenti a telefonszámlámat.

Már csak abban bízom, az internetet meghagyja és hogy pár nap alatt kiszárad az énkiscsillagom...

Alig léptünk túl és lélegeztünk fel Manci kéz-sütögetésén, rögvest nyomába léptem Hőnszeretett Fiamnak én is egy apróbb balesettel.

Vega barátosném kedvében szerettem volna járni legutóbbi nálunkjártakor, (bár akkor ez nem sikerült, mert nem ismerve az avokádót, sikerült éretlent választanunk és így elmaradt az aznapi meglepetés),  az avokádókrém egyre inkább piszkálta a fantáziámat és mivel véletlenül az egyik kereskedelmi csatornán Kimondhatatlannevű Mónika is ezzel kedveskedett a vendégeinek, pár nappal később ismét rápróbáltam az elkészítésére. Nagyon megkedveltük, családilag, Huncos nyújtogatja a kiflicsücskét, hogy kenjem rá az utánpótlást, mert állandóan lenyalogatja róla. Szóval estére is ez volt betervezve, egy kellemes és laza vacsora keretén belül, amikor az uccsó avokádó felnyitásakor úgy éreztem, fitogtatnom kell a tévében szerzett ismereteimet, hogy hogyan is köll a gyümölcs magját egyetlen késbelevágásos mozdulattal eltávolítani, mindezt egy trancsírozó (csontozó?) kés segítségével. (éppen ez akadt a kezembe, no)
Az eredmény: egy fél centi mély, 4 centi hosszú vágott seb a bal mutatóujjam alatt a tenyér párnán keresztül, egy ájulás a konyhakőre és 3 öltés. Mocskos részletekről nem írok, elég, ha a beavatottak tudják...

Mindezek után, jó étvággyal csakazértis elfogyasztottuk az avokádókrémet! (és ittunk egy-egy kupica pálinkát is mellé az izgalmakra...)

Péntek kora délután nyakunkba vettük a várost és az idei téli diznyóvágási szertartásunkat is megejtettük messze Somogyországban.
Tavaly könnyebb dolgom volt, toltam pár métert a Hunorral teli babakocsin, majd órákon át aludt a friss szabadlevegőn. Idén már teljes embert kívánó üzemmódba kapcsolt: eszméletlenül élvezte a hóban trappolást, sikítva nevetett, amikor az arcán landoltak és olvadoztak a hópelyhek. Egyre ügyesebben totyog, már több métert hajlandó lecsüccsenés nélkül megtenni. (és nem szabad külön figyelmet szentelni a széttettlábú manőverének, mer' akkor azonnali hatállyal felfügeszti azt!).
Persze, a nagy píszendlávba illett szoruljon egy kis baleset is: Huncos első este közelebbi barátságot akart kötni a maximum kapacitásra felturbózott konvektorral, aminek egy órás kétségbeesett sírás és 3 brutál módon felhólyagosott ujjacska lett az eredménye. (és nagyon sok hála a JóIstennek, hogy ennyivel megúsztuk!)

Vasárnap kora délután érkeztünk, miután szeparáltuk, felíratoztuk és lefagyasztottuk a zsákmányt, összedobtam a friss hájból egy igazi nagymami szája íze szerinti hájas sütit. Kritikus fiam lelkesen majszolgatta vérbeli gourmand módjára emígyen:

(félelmetesen önállósul... szombaton maga kanalazta a levesét...)