Világunkban megszaporodtak a zseniképzők, szinte már természetessé vált a csecsemők (!) idegennyelvre való oktatása, a képességfejlesztő játszóházak gyakori látogatása. Valahogy könnyű belecsúszni ezekbe a trendi dolgokba és sodródni az árral. Képességfejlesztő játszóházba mi is járunk, (bár Hunor képességei egyáltalán nem szorulnak fejlesztésre, sőt!), és bevallom, én éreztem szükségét annak, hogy heti egyszer részt vegyünk valamilyen babás-mamás elfoglaltságon, és mivel a közvetlen környezetünkben nem találtam baba-mama klubot, ezt választottam. És azt hiszem, ezáltal meg is fogalmaztam az egyik oldal aspektusát: nekem, mint itthonülő anyukának volt szükségem a kimozdulásra, beszélgetésre, hasonló élethelyzetben élő, kortárs anyukák társaságára, és talán csak másodsorban gondoltam gyermekem fejlesztésére.
Aztán van egy olyan oldal is, akik szinte már presztizs-kérdést csinálnak abból, hogy csecsemőkorú gyermekük már mennyiféle elfoglaltságra jár (!). Van egy ismerősünk, az ő alighathónapos kisfia babausziba jár heti egyszer, babaangolra heti kétszer és képességfejlesztő játszóházba, szintén heti egyszer. Ehhez különösebben nem fűznék hozzá semmit... ezzel a fajta gondolkodással nem tudok és nem is szeretnék azonosulni... ilyen esetekben mindig egy kicsit azt érzem, a szülő önmaga elvesztett lehetőségeit igyekszik gyermekébe tuszkolni, valamint a saját elszenvedett frusztrációit kompenzálja eképpen...
Véleményem szerint, ahhoz, hogy gyermeink képesek legyenek befogadni idegen kultúrák, idegen nyelvek ismeretét, meg kell ismerniük és meg kell szeretniük saját anyanyelvüket, népük és nemzetük történetét, saját gyökereiket. Hiszen gyökerek nélkül, bármilyen szépen is pompázhat ideig-óráig, mégis elpusztul a növény...   Az emberek sem élhetnek  a múltjuk és a hozott értékeik, azaz gyökereik nélkül. Ezért, mi szülők vagyunk a felelősek, hogy mit adunk tovább és, hogy hogyan is tesszük mindezt. Hogy mennyire fontos azokat a dolgokat, amiket mi is hoztunk otthonról, felülvizsgálni és átértékelni, jókat-rosszakat egyaránt, mert oly sokszor ezek okozzák napi szinten felmerülő gondjainkat, problémáinkat... a megoldás nagyon sokszor szinte karnyújtásnyira, az orrunk előtt lebeg, csak sokkal könnyebb önmagunk kivesézése helyett, másokat kinevezni bűnbaknak... Abban az esetben tudunk saját gyermekünkkel egy jólműködő, erős kötelékekkel teli kapcsolatot kialakítani, amennyiben felülkerekedünk önmagunkon és feldolgozzuk saját vélt- vagy valós lelki sérelmeinket és önnön problémáinknak reális, világos, élő konfliktusoktól mentes magyarázatát tudjuk adni.

Néha le kell tudnunk tenni vállunkról a súlyt és nagyon őszintén önmagunkbanézve le kell meztelenítenünk a lelkünket ahhoz, hogy tovább tudjunk élni... nekem Hunor adott erőt ehhez, hogy szembenézzek a saját démonjaimmal, hogy megvívjam lelkem sötét bugyrával a csatákat és hogy átértékeljem (és olykor megértsem!) szüleim tetteit, gyermekkorom "traumáit"... mióta szülővé váltam, értettem meg a miérteket, a hogyanokat, azóta tanultam meg megbocsátani... mert mindannyian útravalót hozunk otthonról magunkkal: gyökereket és szárnyakat...