Kifelé evickélünk lassacskán a mindent elborító tákonykórból (asszem, éppen 1 hete mantrázgatom ezt naponta akár többször is), néha már egész egyhangúnak érzem a trutymákos külvilágot. Pedig dolgok történnek, változnak, minden egyes nap valami új és apró csodát rejt.

Tegnap örömömben potyogtak a könnyeim és a meghatottságtól képtelen voltam akár egy értelmes tőmondatot is kinyögni. Gólyaérkezés vagyon, egy nagyon kedves és régóta erre vágyakozó fészekbe. Azóta akárhányszor eszembe jut a telefonbeszélgetés képtelen vagyok gátat szabni a kibuggyanó könnyeimnek, és nem győzöm elégszer Hunc szemére hágyni, hogy ők, picurka szuszmákoló csomagok, nem is sejtik, hogy mennyire lehet őket várni és hogy mennyire meg tudják változtatni az egész addigi életünk értelmét.

Aztán meg karnyújtásnyira álomvackunk, ezért akadnak örömkönnyek meg idegeskedés, meg aggódás, meg (alapos és alaptalan) félelmek, meg mileszhák, meg talánok és háthák bőven. Minden képlékeny és az összes idegszálunkkal figyelni kő ezerfelé, pedig még seholse tartunk, hol van még a vég?!

Közben meg almás pite versengés folyik kislakunkba, szigorú kritikusom HuncApu (meg a fia), akinek a mérce a nagyik által sütött almások. Az esti már egészen megközelítette állítólagosan az ízeket, (hurrá, jobb vagyok, mint Lajos Mari, aki receptje nálunk elvérzett,  utólag bevallhatom, szemmértékes mérleggel készült a tegnapi süti...) így dagadó büszkeséggel a keblembe zuttyantunk le házimozizni. Megnéztük a soron következő Harry Pottert, nem részletezem, csalódtunk. Bár én már a könyvön is elcsodálkoztam, hogy hogyan is lehetett ebből a bájos és innovatív irányzatú meséből ennyire felnőttes realitásút fabrikálni... A kopott és fakó színek, a kameraállások inkább voltak depresszívek, mint életvidámak... nomindegy, ez is csak egy vélemény, és tudom, esse szép dolog, de nem bánom, hogy itthon moziztunk.

És egy olyan de olyan embertől kaptam egy kedves emailt, aki nagyon mélyen hatással volt a gyermekkoromra... símogattak a szavai, és újra 12 évesnek éreztem magam, aki csillogó szemekkel, rajongásig imádott tanára mélyen barázdált arcából próbál gondolatokat kiolvasni...

Szóval -a trutyiban úszva- öröm van meg bódottá!

Akarva akaratlanul ma Willie Fogg jutott eszembe, aki ippeg ennyi idő alatt tette meg földkörüli útját, amennyi időnk van még hátra Minkával a kézzel fogható szimbiózisból.
Ezt most ide bevésem, mert torokgombócképzően szépségesnek ítéltem meg:

"Szimbiózis: különböző élőlények között kialakult tartós együttélés, mely mindkét partner számára előnyös és olyan szorosságú, hogy a két élőlény egymás hiányában huzamosan nem is életképes."
                           (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Mindamellett szerettem a föntebb említett rajzfilmet. A bájosan megrajzolt, ám méreteiből adódóan mégis bumfordi oroszlán, engem mindig Apura emlékeztetett. A többi pedig már történelem.