A 27. hét küszöbén aktuálissá vált a kötelező vércukorterheléses vérvétel. Túloznék, ha azt mondanám, széles mosollyal az arcomon készültem erre a napra, hiszen, akármennyire is kíméletes volt velem a mostani orvosom, (nem köllött cukros lötyit innom, így a négyszeri óránkénti vérvételtől is eltekinthettünk), azért reggel korán kellett kelnem, és a kitűzött próbareggelit félálomban el kellett fogyasztanom. (1 zsömle, 1 pohár tej... nomeg az elmaradhatatlan ébredjfel reggeli első kávém, tudom, nemszép dolog, főleg szakmabeliként, de ezt minden vérvétel előtt megiszom...).

Fél 7 magasságában elnyammogtam a reggelimet, a szokásos rutinom után metróra pattantam, és fél 8 előtt pár perccel már meg is érkeztem a sok, pocakos kismamával tömött, levegőtlen pincehelységbe, a vérvétel helyszínére. Lejelentkeztem -mondták, nem kell, ha letelt az étkezés utáni egy óra, sétáljak be bátran, besétáltam volna, -ám ekkor egy hegyomlás szerű ich bien überfontos  kismama elém állt, hogy láthatná-e a sorszámomat. Mondtam nincs nekem olyanom, vércukorteheléses vagyok, erre ő aha, értem, majd félig elfordulva, de számomra még tisztán hallhatóan, így könnyű... Igen, valóban, így könnyű volt, most minden annyira klapfolt, hogy magam is csodálkoztam, nem kellett a reggeli folyadék-produktumomat sem áttöltögetnem szúrós pillantásoktól kísérve, egyből megvolt a vénám, pont 1 perc alatt kész voltam, így mire hazaértem, álomszagú hercegem éppen akkor ébredezett. (bután mutogatott is, hogy az hogy lehet, hogy én a bejárati ajtón jövök be, ahelyett, hogy a számítógép előtt ücsörögnék?!)

Ma pedig -szigorúan terápiás célokat szem előtt tartva, erről majd bővebben is- bejelentkeztünk egy 4D-s ultrahang vizsgálatra. Úgyhogy délután már gazdagabbak leszünk (jó)pár Minkafotóval.