Szombat: Etyeki kezes-lábos, nagyrohanás, nagyzabálás, nagyszülinapibuli, nagyjátszóterezés,  felületesnek induló beszélgetés, nagykiborulás. Éjjel: minden előzmény nélkül Hunc nagybefulladás (nem krupp!), pánik, kálciumitatás, párologtatás, szerencsére közreműködő a kölök, így megnyugtatható, nem rohanunk ügyeletre, nemalvás hajnalhasadásig, rettegés, teljen az éjszaka, ha feljön a nap minden jobb lesz, közben agyalás-átértékelés-elhangzott mondatok kavarodnak bele elbóbiskolásaim (rém)álomszereplői szájába... sohatöbbetilyet!

Vasárnap: megpihenés az Origóban. Mélybeszélgetések, felszakadások, tanácsok, minden puha és meleg és megnyugtató. Már nem félek az éjszakáktól, a démonokat egy egyszerű és mindentbegyógyító, ám kézzel nem fogható dologgal elűztük. Szeretetnek hívják. Igazi vasárnapi ebéd. Szeretet-tank tele, jövünk vissza a mindennapokba. Az éjszaka zökkenőmentes. Csak mi bújunk sokkalta jobban egymáshoz, mint máskor.

Hétfő: nagyrohanás, soktelefon... intézked-intézked, valami paptyíroska mindig hiányzik. Majholnap. Én már csak röhögök. Kínomban. És néha pityergek. Tehetetlenségemben és dühömben. Riasztó, hogy mennyire tőlünk függetlenül történik minden, ám -állítólagosan- minden miattunk. Közben játszóterezés, (ichbien elfoglalt anyuka, végigtelefonál, pedig gyűlöli azt... ), bevásárlás, számítógépünk haldoklik... és munka... rengeteg munka...

Leszjobb.

Naszóval, a sokk, az oltás mellékhatása vagy a csillagok állása tette-e, nem tudom, viszont Hunormanó az oltás késő délutánján kis hőemelkedéssel reagált, majd éjféltájban már tűzforró volt. Nem méricskéltük, kapott lázcsillapítót meg apai- és anyai összebújást, csapnivaló 20 perceket aludt, azt is nyöszörögve, sűrűn felsírva. A szitu azért is roppant fura, mivel ez egy oltássorozat 4. darabja, azaz ebből hármat kapott már őfelsége, igaz, akkor még alig pár hónapos volt és táplálkozását tekintve szigorúan anyatejes, igényszerint szoptatott, így össz-vissz ebben tudok egyedül magyarázatot találni a mostani heves lázra. Namert, hogy ő sosem lázasodott be.
Hajnal 3-kor Mátyás királyos mesét néztünk családilag dvd-ről, úgy látszik ő így gyógyul. Igazságot keresve. Én meg 168.-jára is megnézhettem mért is csak egyszer volt Budán kutyavásár.
A pocsék éjszakát csapnivalóan nyöszörgős nap követte, lázzal sűrűn tarkítva. Nagy összebújások és egész napos pizsis lét jellemzett mindkettőnket.

Ma reggelre mintha elfújták volna a tegnapi rosszakat, Hunor megette a fél hűtőszekrényt  reggelire, bepótolandó a tegnapi napot, amikor pár darab ropit volt hajlandó csak magához venni meg vizet, embertelen mennyiségű vizet.

És továbbra is gyűlölöm az erőszakosan megtéríteni akaró becsöngetős igét terjesztő embereket, akik gátlástalanul belerondítanak még egy ilyen délelőttbe is, mert szeretnének velem a vallásról beszélgetni, majd mikor elküldöm őket a... finoman a tudtukra adom, hogy nagyon nem alkalmas, mert beteg gyerek van a háznál, nem átall pár perccel később, éppen mire megnyugtatom a kicsit, hogy nem, most nem apa jött haza, ösmét becsöngetni, hogy akkor legalább a házba engedjem be. Áááááááá!

A reggeli fodrászolás éhgyomorra annyira megbolygatta kispasink lelkét, hogy fél 11-kor kidőlt a sorból és sikerált ippeg oltás előtt 10 percig aludnia (azaz 13 óra 50 percig). Én mindenközben már tűkön ültem, lerágicsáltam mind a 20 fellelhető körmömet, körbejárkáltam, meg-megsimogattam, krahácsoltam a közvetlen közelében, nedves tenyeremben markolásztam a telefont, hívjam a védőnőt vagy várjak még?! Merugye azt már többször kifejtettem, hogy én mégegyszer az alvóoroszlánt föl nem ébresztem! A közel 3 és fél órás alvása után vígkedélyűen ébredt, főként, hogy azzal fogadtam: peluscsere és irány a tér, motorral!

Mellbedobással estünk be a rendelőbe, a váróban mocival bűvölt, a nyitott ajtókon bekukucskált, szerzett ropit és új ismerősöket, csak a szokásos. Kicsit várnunk kellett, az előttünk lévő tanácsadás picit elhúzódott, így beérve a rendelőbe, sajna rajtunk próbálták a csúszást behozni. Szegény Huncosnak még akklimatizációs ideje se maradt, a védőnőnk gyakorlatilag lebontotta róla a ruháit, csórikám egyre hevesebben tiltakozott, majd mérlegre került (11,7 kg, 83 cm), ekkor már teli torokból üvöltött, majd a doktornéni megmogyorózta, eképpen, méltóságától teljes mértékben megfosztva görcsösen kapaszkodott belém. Ridegen lefejtették rólam a kezeit, kinyújtóztatták és már kapta is a szurit (igen, kicsit csúsztunk a kötelező 18 hós oltással...). Szuri után azonnal abbahagyta a sírást, hagyta magát felöltöztetni és már mutogatta az ajtót, brübrüzve, hogy ideje lenne távozni, kösszépen, ő nem ilyen fogadtatásra számított.
Nem vagyok egy föld felett lebegő, mindent megkönnyező anyuka, de ez most kicsit nekem is túlzás volt.
Először is, baromira nem hinném, hogy valóban így kellene ezeknek a dolgoknak működnie, mármint, hogy ennyire futószalagon. Értem én, hogy csúszás van, meg, hogy siet a doktornő, de arra ilyenkor senki sem gondol, hogy a gyerekben ez milyen érzéseket vált ki? Hogy mindez benne hogyan is csapódik le? Aztán meg csodálkozunk, hogy a gyerek fél a fehérruhásoktól... Vagy ezt én reagálom ennyire túl? Hiszen még lélegztevételnyi ideje se maradt arra, hogy körbenézzen, nem túlzok belépésünktől státuszvizsgálattal együtt, oltásostól-adminisztrációstól mindösszesen 5-8 percet ha töltöttünk bent a rendelőbe. Én elhiszem, hogy sok a körzetbe tartozó gyerek, de nem lehetne az időpontok adásakor egy kicsit a gyerek lelkét is számításba venni, azaz nem 10 percenkéntre beírni egy gyereket, hanem mondjuk 15-20 percenként adni az időpontokat?
Másodszor meg: asse értem mért kell lemezteleníteni egy gyereket a megméréséhez, mért nem lehet azt a rövidnacit meg azt a fölsőt (nevezzük 30 dekának), levonni a ruhával együtt mért értékből?! no, mindegy, talán bennem tengenek túl ezek a jóféle kismama hormonok, de ennyire rosszul én még oltást/tanácsadást sosem viseltem.

Védőnénik összekötötte a kellemeset a hasznossal, ha már szökőévente lát, úgy gondolta most izibe megejti a terhesgondozást is. Itt már jóval oldottabb volt Huncmester is, főként, hogy kikunyerálta a dátumbélyegzőt és azzal pöcsételt, majd a védőnéni is ropival kínálta. Feloldódott. Jelentem mindenenem negatív, vérnyomásom a felfokozott oltásos izgalmak hatására is 103/62 volt, pislantásom maga a tökély, Minkaleányka szívhangja 149/min. No és a csattanó: nem szokásom méricskélni magam, meg amióta a zapjuk aszonta nem jó az itthoni mérlegünk, rá se állok, így teljes meglepetést okozott, hogy mostanáig mindösszesen 4 és fél kilót kaptam magamra. Naja, Huncnál a 30. héten szerintem már bőven 12 kiló körüli (ha nem 15...) súlygyarapodásról számolhattam be.

Az idő eléggé elszaladt, szerencsére Szőkeciklon Barátnőm már ideért, gondjaira bíztam Huncost, majd egy óvatlan pillanatban leléptem tőlük. Mint kiderült, amint konstatálta hiányomat, sírva fölcancukáltatta magát a lakásba, leellenőrizte, hogy itt sem vagyok, majd megnyugodva lekísértette magát a homokozóba, majd végigjárta a délutáni kiskörét (pékség, cukrászda).

Mindeközben én békésen olvasgattam a váróban (végre!) és vártam a dokit. Ma feltűnően keveset ficánkolt a csajom, az egész napos maratoni menetelésnek tudtam be, édesem, diszkréten háttérbe vonult vagy csak egészen egyszerűen álombaringattam a sok mászkálással?! Az ultrahangon nagyot nevetett a doktorbácsink, ugyanis azt mondta, ilyet ő is rtkán lát: Minkus tátott szájjal és kilógó nyelvvel aludt, így csak gyorsan lemérte a paramétereit és hagyta tovább szusszanni. A labor eredményem szerint pöppet vérszegény lettem, így szednem kell egy kis vaspótlást, a cukorterheléses vérvétel 5,2 mmol/L, tökéletes. A terhesvitamin rendszeres szedését abbahagyhatom, mint ahogy a magnéziumét is.

Fotó mossenincs. Ésakkor a méretek:

Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben. (sőt, a doktorbácsi szerint már be is ékelődött a feje...)
BPD (koponya haránt átmérője): 77 mm
HC (fejkörfogat): 288 mm
AC (haskörfogat): 255 mm
FL (combcsont): 59 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek (szépen alszik...). Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz. Súlybecslés: 1600 gramm.
Vélemény: Grav. s. 31+2 a biometriai adatok alapján.

Doktorbácsi szerint annyi dolgom van mostantól, hogy növesszem a pocakomban a gyereket. Szerinte felejtsem el a decemberi szülést, legkésőbb november 25.-én már külön életet fogunk élni mindketten. Hű.... mondjuk, Huncot is korábbra vártuk, aztán -kis rásegítéssel ugyan, de- napra pontosan bújt ki. Viszont ennek fényében lassacskán célszerű lenne elkezdeni rákészülni a kicsilány érkezésére...

A mai délelőttre beiktatott fodrászoláson átestünk mindannyian, viszonylag minimális áldozatok árán. (keksz, türelem...). Rugalmas Kinganéni még arra is hajlandó volt, hogy szökős Hunort hol az utcán, hol a fodrász-székben nyírja helyes kisfiúsra. Hol az én ölemben keresett nyugalmat, hol az apjáéban próbálta rövidre zárni a lehetőségeket, ám most az egyszer mindhiába. Az egész procedúra kezdve a belépésünkkel, nem tartott 20 percnél tovább, mégis óráknak éreztük és mindannyian leizzadtunk a menet alatt, de legalább most jó pár hónapig nem lesz rá szükség. Hunor morcossága csak a hajvágás idejéig tartott, a művelet után már elégedett vigyorral (bár a szokottnál sokkalta bátortalanabbul) adott egy köszönőpuszit Kinganéni arcára.

Nasakkor mára már csak egy kötelező 18 hós oltás, terhesgondozás és egy nőgyógyászati kirucc maradt...

Amikor alig egy éve először találkoztak egy bevásárlóközpont  jól megtervezetten elhelyezett előterében, Hunor csak tátikálva figyelte, majd kezecskéit nyújtogatva földkéredzkedett a gépjárműre és bambán hagyta magát ráemelni. Akkor elkövettem azt a "hibát", hogy hirtelen felindultságomban pénzt gyömöszköltem a csillivilli kisautó erre a célre kihelyezett üregében, minek következtében dübörgő hangerőre kapcsolva rodeóztatta meg Huncost, aki ijedtében sírógörcsöt kapott, akárcsak a körülöttünk lévő nagyobbacska kisfiúk. (nem, ők nem az ijedtségtől, hanem azért, mert nekik az előrelátó anyukájuk nem gyömöszkölt pénzt a gépjárműbe).
Eztántól a kisautók Hunor számára légüres térnek számítottak.

Nyáron egy balatoni hétvégén, Hunor lelkes keresztapja nem tudván a fentemlített incidensről rápróbált egy bazársori zenemadárra, a konklúzió hasonlatos volt az előzővel. Fölösleges pénzkidobásnak minősítettük a csodajárgányokat.

Aztán egyszer Bea barátnőm is megénekelte Matyi lángra lobbanását, igaz ő zenélő kutyagolt, a bejegyzés olvasásakor csak magamban somolyogtam, nekünk ilyen úgyse lesz, hiszen akarva-akaratlanul nekem sikerült egy életre meggyűlöltetnem Hunorral a rodeózó pénznyelőgépeket.

Aztán ma délután kihasználva az őszi napsugarak melegét, kilátogattunk a Római-partra egy motoros séta erejéig, aztán megláttunk egy játszóteret is, (véletlenül éppen a palacsintázó mellett...), ám csöppöm ahelyett, hogy a homokozó felé vette volna az irányt, rutinosan bevágódott a kisautóba, majd ugyanezzel a nemtudomhonannszármazó rutinnal megmutatta, hova is kell a fémszázast dugdosni. Én, gonoszanya, az első százast (igen, mert azt elsőt követte egy második is, persze csak a videó kedvéért...) az esélytelenek nyugalmával helyeztem a gépbe, nyugtatgatva közben Huncost, hogy ez bezony el fog indulni és meg ne ijedjen. Mint a mellékelt ábra mutatja, nem ijedt meg, sőt... ha rajta múlt volna, még mindig ott ülnénk és ha jól számolom, éppen az egyhavi Hunor utáni juttatás összegének a végét blackjackeznénk el...

A legutóbbi betegeskedésünk gyakorlatilag egyeneságú következménye borítékolható volt: Hunc visszatért közénk. Már ami az alvásait illeti, konkrétan az éjszakaikat. Mert nappal az esetek túlnyomó részében együtt pihenünk, ő szereti, ha hozzámbújva alhat el, nekem meg jól esik, hogy ebben a formában kapom meg Huncostól a figyelmeztetést, ideje lenne kicsit vízszintesbe kerülni. (nameg azér én is szeretek Hunorvirágszállal szuszmákolni...)

Az estéink vannak változóban, ugyanis folyamatos módosítgatások alatt állnak (nem, nem részünkről, a fiatalember szabja személyre az esti rítusait...). Kezdve azzal, hogy az eddig oly megszokott HuncApus fürdetéseket egyre többször sztornózza, helyette sokkal korábban jelzi a fürdés idejét, mint hogy szerelmetes uram hazaérne a gyárból, sőt olykor-olykor nagyfiúsan, fürdőpartner hiányában, ám lelkes rajongótábor kíséretében abszolválja a feladatot. Így mire HuncApu hazatér (ekkor van fél 9), általában egy frissen fürdött és jóillatú kismedve várja a vacsoraasztalnál. (megcserélte az esti sort).

Vacsi után jelzi, (nem, még mindig nem a minyelvünkön, kéz- és hangtechnika segítségével), hogy most már irány a hálószoba (előtte fogmosás, van újabb fogmosótrükkünk, mely látszólagosan bevált: Fogat mosni kell. És pont. Kezdi ő, de mindig én fejezem be. És pont. Vannak nehezebb napok- fáradtságából fakadóan-, de általában vigyorogva teljesítjük, a vicc tárgya az szokott lenni, hogy miközben én igyekszem fogat sikálni, ő igyekszik fogkefére harapni. Vidám percek. Viszont hatásosak.). Aztán közénk furakszik és gurgulászva sportol. Tegnap pl. önként és dalolva angol spárgába ereszkedett, de jellemzőbb az, hogy megmász minket. És nevet, fuldokolva nevet. Két teljes napja, pedig hozza az én gyerekkori meséskönyvemet, kiválasztja a célszemélyt, a kezébe nyomja és közösen képeket nézegetve, meghallgatja mindkét történetet. Hűűű... ez az idő is eljött... aztán még kicsit bohóckodik, néha sikerül felpörögnie nehezen kezelhetővé, ilyenkor enyhe presszúrával igyekszünk nyugalomra inteni. Legkésőbb 10 óráig elalszik valamelyikünkhöz bújva. Ekkor átkerül a saját ágyába (feltéve, ha nem alszik annnnyira édesen, hogy nincs szivünk kiebrudalni vagy éppen mi is bele nem alszunk az estébe...), és ez így is marad hajnalig, amikor is egyszercsak megérkezik a vizesbutykosával, csöndben átmászik rajtunk, és alszik is tovább 8-ig.

Szombat éjjel ittragadtam a gép előtt, egy beszélgetésbe bonyolódva, észre se vettem, hogy már két óra is elmúlt, (hiába, most nem dagad a bokám, hogy jelezzen...). A hálóba lépve érzékeltem, hogy ma ismét páros nap van, Hunor ottmaradt a miágyunkba, óvatosan odébb akartam csúsztatni, egész pontosan leemelni a szoptatóspárnáról, mert újabban sokemberrel kell éjjel megküzdenem érte, még a macskáink is előszeretettel pihennek a tönkölybúzával töltött szopipárnán... érzem ám, hogy csurom víz a kicsi, megizzadt, az álommanókkal kergetőzve, gondoltam magamhozhúzva betakargatom... ezekkel a gondolatokkal aludtam el, én takargattam, ő meg vette le magáról a takarót... a hajnali mosdómenetkor vettem észre, hogy fondorlatos módon helycserés támadással, Kokó cica került fejmagasságba, Hunor meg lábnál aludt, így én egész éjjel Kokócsillaglányt takargattam...

Most már nem csak kicsit fedetlen a Minkalak, ha így folytatjuk, nemsokára köldökkivillantós lesz ez a helyre kis rodzsaszín fölsőm.

S hogy milyen a közérzetem? röviden és tömören: lelkileg ingatag, instabil... olykor elég egy talán nem is nekem szánt, ám mégis félreérthető félmondat ahhoz, hogy tüskeként cipeljem és minden gondolatomba beférkőzzön. Minka egésznapos baba, ficánkol-lubickol megállás nélkül, tegnap este olyan vitustáncot lejtett, hogy lazításképpen muszáj volt leküldtem neki egy kortyocska tokajit.

Fizikailag abszolút jól bírom a kiképzést, sokkalta többet jövök-megyek, mint anno Huncossal, másképp nem is lehetne, hiszen kispasink napi kétszeres maratoni futtatását csak alvásáldozatok árán lehet elodázni. (lásd tegnap: egész nap monotonul szakadó eső, nemmentünkle, Hunc délután 3-kor aludt el egy órácskát se, majd este 11-kor...).

Szerdán Minkalesre megyünk, meg szülőszobalátogatni meg szülésznőmegismerni. Nagyon pereg ez a homokóra...

Mióta újfent szerves részei lettünk az társadalomnak, azaz inkább Huncos, én a háttérben megbúva továbbra is orrfújdogálok szépcsöndesen, naszóval éppen azóta újra beeresztem Pelenkási Edömért a játszóterek sűrűjébe. (Most írhatnám, hogy jajj, de mások meg mennyire nem ilyenek, mert látom ám a  sok csöpögő orrút egymás játékait szájból szájba adogatni, de most nem ez a lényeg... ) Tegnap pl. reggel fél 9-kor lehisztizett motorozni, majd délben alig bírtam fölparancsolni ebédelni-aludni, gondoltam talán megússzuk a délutánt egy kiskörössel, de nem 5 körültől fél 8-ig rótta a köröket, istápolta a játszótéren a kicsiket. No igen, mert éppen erről szeretnék írni, ugyanis a játszótéren szerelembe esett (vagy mi a szösz?) jópárszor, általában a fiatalabb generációt preferálta, Szofi 10 és fél hónapos, Boróka 11 és fél.

Az úúúgy kezdődött, hogy Huncmaci legkedvencebb játszótéri fogalaltossága az elmúlt napokban a homokevés lett. Nem kóstolás, csipegetés, belenyalintás, neeeem, a kétpofára történő homokevés. Tessen ezt úgy elképzelni, hogy hol homokozólapáttal töm egy adagot a szájába, hol formából önti a szájába, hol pedig nemes egyszerűséggel hasravágja magát a téli angyalkázásra emlékeztetve engem, majd vígkedélyűen nyalogatja a homokot, mint normálisék a fagyit. Próbáltam szépszót (kicsim, ez nem finom, ez butaság), befenyítést (ha mégegyszer magadbatömsz egy adag homokot, szó nélkül hazamegyünk), de semmi hatása nincs, általában egyöntetűen bólogat, aztán rafkósan megbúvik a csúszda alatt, ahol én nem vagy csak alig látom és ott gyorsan leküld még pár kanál homokot. Most a nemfoglalkozom vele, hátha így fontosságát is veszti izibe a dolog elvét alkalmazom, a többi anyuka nem kis megbotránkozására. Így történt ez tegnap is, javarészt idősebb (3-4 éves) ördögien bájos gyerekek és a nagyon fiatal (és szemlátomást még rutintalanul tiszta) 1 év alatti babák voltak csak a téren. A fiatal babás anyukákat sikerült megbotránkoztatunk kellőképpen, Szofianyut oly mértékben, hogy azonnal szóba is elegyedtünk, majd pár mondat után kiderült, ő csak amiatt aggódik, nem lesz-e baja, mert hogy övélány is homokzabáló, csak sokkal diszkrétebb formában. Közben gyeremekeink a szemünk láttára keveredtek egymásba, Hunor csókolgatós-ölelgetős szeretetével bűvölte el Szofit, aki engedvén a gyengéd erőszaknak, kikerekedett szemekkel nézve Hunort, a karjaiba omlott a csúszda árnyékában. Miután leporoltuk gyermekeinket, fiam maga mögé kérte a hintalóra a leányzót és a gyí te paci rigmusára hangosan gyízve messzeföldre vitte a háta mögött hangosan nevető leányzót. (hiába no, méltó ez a gyerek a nevére...)

Majd jött Boróka, a maga tündérien apró, ám hihetetlenül nőies mivoltával... a légies jelenség (mely engem teljes egészében Lilura emlékeztetett), a hatása alá kerítette Huncost már a játszótérre való belépésekor (nomeg a maga előtt tologatott játékbabakocsi is...) Fiam a jólbevált trükkjei egyikét próbálta bevetni, nyögdösve vitte a motorját felajánlandó a babakocsiért cserébe. Most viszont megfelelő partnerére akadt, igazi tüzes menyecskére bukkant, Borókának ugyanis van egy 3 éves bátyja, aki valószínűleg éppenugyanígy próbálkozott még nem olyan régen vele, így Hunor legnagyobb megdöbbenésére, a pöttöm leányzó nem hogy nem adta a babakocsiját, de Huncos egyre erőteljesebb kézlefejtésére Hunc gyöngéd megharapdálásával reagált. Láttam fiam szemében a döbbenettel vegyes tiszteletet, mi meg csak harsányan röhögcséltünk Boróanyuval. Hunor ekkor bevetette a legtutibbat, ölelgetős-puszilkodás, de a jéghercegnőt ez sem hatotta meg... annak ellenére, hogy odatartotta az arcát. No, ekkor tett tettet követett, valahogy egymásbagabalyodva összeverekedtek, volt sírás-rívás, csúnya nézés, és onnanstól kezdve Boróka és Hunor a játszótér két különböző pontján maradt és betartották mindezt egész ottlétünk alatt.

Kifelé evickélünk lassacskán a mindent elborító tákonykórból (asszem, éppen 1 hete mantrázgatom ezt naponta akár többször is), néha már egész egyhangúnak érzem a trutymákos külvilágot. Pedig dolgok történnek, változnak, minden egyes nap valami új és apró csodát rejt.

Tegnap örömömben potyogtak a könnyeim és a meghatottságtól képtelen voltam akár egy értelmes tőmondatot is kinyögni. Gólyaérkezés vagyon, egy nagyon kedves és régóta erre vágyakozó fészekbe. Azóta akárhányszor eszembe jut a telefonbeszélgetés képtelen vagyok gátat szabni a kibuggyanó könnyeimnek, és nem győzöm elégszer Hunc szemére hágyni, hogy ők, picurka szuszmákoló csomagok, nem is sejtik, hogy mennyire lehet őket várni és hogy mennyire meg tudják változtatni az egész addigi életünk értelmét.

Aztán meg karnyújtásnyira álomvackunk, ezért akadnak örömkönnyek meg idegeskedés, meg aggódás, meg (alapos és alaptalan) félelmek, meg mileszhák, meg talánok és háthák bőven. Minden képlékeny és az összes idegszálunkkal figyelni kő ezerfelé, pedig még seholse tartunk, hol van még a vég?!

Közben meg almás pite versengés folyik kislakunkba, szigorú kritikusom HuncApu (meg a fia), akinek a mérce a nagyik által sütött almások. Az esti már egészen megközelítette állítólagosan az ízeket, (hurrá, jobb vagyok, mint Lajos Mari, aki receptje nálunk elvérzett,  utólag bevallhatom, szemmértékes mérleggel készült a tegnapi süti...) így dagadó büszkeséggel a keblembe zuttyantunk le házimozizni. Megnéztük a soron következő Harry Pottert, nem részletezem, csalódtunk. Bár én már a könyvön is elcsodálkoztam, hogy hogyan is lehetett ebből a bájos és innovatív irányzatú meséből ennyire felnőttes realitásút fabrikálni... A kopott és fakó színek, a kameraállások inkább voltak depresszívek, mint életvidámak... nomindegy, ez is csak egy vélemény, és tudom, esse szép dolog, de nem bánom, hogy itthon moziztunk.

És egy olyan de olyan embertől kaptam egy kedves emailt, aki nagyon mélyen hatással volt a gyermekkoromra... símogattak a szavai, és újra 12 évesnek éreztem magam, aki csillogó szemekkel, rajongásig imádott tanára mélyen barázdált arcából próbál gondolatokat kiolvasni...

Szóval -a trutyiban úszva- öröm van meg bódottá!

Akarva akaratlanul ma Willie Fogg jutott eszembe, aki ippeg ennyi idő alatt tette meg földkörüli útját, amennyi időnk van még hátra Minkával a kézzel fogható szimbiózisból.
Ezt most ide bevésem, mert torokgombócképzően szépségesnek ítéltem meg:

"Szimbiózis: különböző élőlények között kialakult tartós együttélés, mely mindkét partner számára előnyös és olyan szorosságú, hogy a két élőlény egymás hiányában huzamosan nem is életképes."
                           (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Mindamellett szerettem a föntebb említett rajzfilmet. A bájosan megrajzolt, ám méreteiből adódóan mégis bumfordi oroszlán, engem mindig Apura emlékeztetett. A többi pedig már történelem.

Amit már rég szerettem volna megörökíteni azok Hunor elmúlt időszakban kezdődő extatikus örömtáncai, felpörgései. Ha valami olyan éri, aminek örül, ha olyan helyen vagyunk, ahol jól érzi magát, tetszik a légkör, sok ember megfordul, Hunc kiteljesedik, visít örömében, táncol, pörög-forog, tüsténkedik és ami elmaradhatatlan: ha igazán jól érzi magát, otthonosan leveti a cipőjét, bárhol is járjunk.

Az élménypark után betértünk egy hangulatos vidéki kisvendéglőbe ebédelni, aminek szerencsére hatalmas udvara volt és egy kis helyisége, ahol gyerekjátékok voltak elhelyezve, így viszonylag tűrhető ritmusban és majdnem egyszerre sikerült megebédelnünk mindhármunknak.

Közvetlenül a megérkezésünk után készültek az alábbi újhelyfeltérképező videók: 

(csak, hogy a múló idő szépítő ködfátyla végső feledésbe ne merítse ezeket a könnyített meneteket... )

Még mindig nem vagyunk fizikálisan a csúcson, bár nem vagyok egy kifejezetten orvoshoz-rohangálós (így történhetett, hogy az egyéves kötelező státuszvizsgálaton sem vettünk részt Hunorral, sőt tovább-borzasztok: a kötelező 18 hós védőoltását sem kapta meg még mind a mai napig, és még tovább borzasztok: engem is csak egyszer látott mostanáig a jelen terhesgondozás alatt a védőnénink... ), mégis családilag úgy döntöttünk, holnap gyerekorvost fogadunk kislakunkba, mer ez már nem normális, annak ellenére, hogy láz továbbra sincs, csak orrfolyás-dugulás-fulladás... Ilyen előzmények mellett, igyekszünk kimaradozni a gyerekközösségekből (játszótér pl), viszont az idei nyár utolsó napsugaras napjairól mégsem vagyunk hajlandóak lemondani. Ezért ma célállomásként a Sehol Szigetre látogattunk, gondolván ezen a helyen örömet szerezhetünk legkisebbünknek, hiszen lovaglási lehetőség is van, számtalan kalandos játszótér(park) és ugrálóvár várja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt.

A koncepció jónak bizonyult (volna), ha nem éppen megérkezésünk előtt fél órával alszik el Ropirágó kisiparosunk a kocsiban, így (türelmetlenségünkben és mostazegyszer-hátha-nem-lesz-nyűgös rutintalanságunkban) kénytelenek voltunk felébreszteni őkelmét.  (hurrá, rajtunk kívül alig vannak!) Érdeklődve pillogott, hogy hova is érkeztünk, majd vidáman felszállt a kisvasútra, ami körbevitt minket Sehol szigeten, valamint kis betekintést nyújtott a szigetet körülvevő Nőtincs falvacska szépségeibe is.

A vonatozás után Hunc lelkesen mutogatott az ugrálóvár irányába, mi meg követtük, mert titkon pár perc önfeledt pihenésre számítottunk, miközben ő önfeledten csúszdázik a nagy hal torkából. No, igen, arra viszont nem számítottunk, hogy a hal torkáig egy mászókötélen vezet az út. Mivel csak mi voltunk az ugrálóvárban, az irányító hölgy megengedte, hogy kis szülői hátszéllel fölnyomjuk Huncost a halba, mely nemes feladat HuncApunak jutott. Ekkor viszont a halacska bezárta a tátott száját kis időre (ez is a móka része), ettől Hunor iszonyatosan megijedt, sírva fakadt, és nem mert egyedül lecsúszni... de visszamászni sem. Így újfent HuncApu mentette meg a fiát a hal torkából, ahová ezek után Hunor már nem mert többé fölmenni...

Ilyen előzmények után próbálkoztunk a kalndpark játszóterén feledtetni Huncmaci  emígyen szerzett negatívságait, de itt is rá kellett döbbennünk, hogy kicsit idősebb skacoknak valók a csúszdák-mászókák, a kiírás is 4 éves kortól ajánlja, és biza be kellett látnunk, hogy ez minden túlzás nélkül így is van.

Maradt a gyógylovaglás, hiszen Hunor imádja a patás cimbiket, most is hevesen bólogatott, ahogy a távolban szabadon nyargalászó pacik felé mutogattunk. Éppen ebéd utáni pihenőjüket tartották a lovak, ám mégis kivételt tettek velünk és előhoztak egy barátságos telivért. Hunc vigyorgott, megsimogatta a hatalmas paripát és már nyújtogatta is a kezecskéit, hogy landoljon a paci hátán. Éppencsak egy fotónyi időre maradt úgy, a semmiből éktelen sírásba csapott át, kétségbeesetten hívva az apját Tátyi-Tátyi-Tátyit hogy azonnal szedje le a ló hátáról.

(megemlíteném a hely korrektségét: nekünk eszünkbe se jutott, de a kijáratnál automatikusan visszafizették a lenemugrált ugrálóvár és a lenemlovagolt lovasprogram árát!)

Kettő darab tanulságot vontunk le a mai nap történéseiből: az első, hogy ide még bizton visszatérünk, leginkább jövő nyáron, amikor már Hunor kicsit nagyobb lesz és jobban fogja tudni értékelni (és használni) a kalandpark nyújtotta lehetőségeket. A második: a büdöséletbe sohatöbbet nem fogom a déli szunyájából fölébreszteni Huncmacit.

Szerelem fokozódik, mi egyelőre csöndben hajtunk fejet előtte, bár sokszor eszembe jut várandósan talán nem kellett volna kikászálódnom minden tankoláskor a benyakutakon és szagolgatnom, azt a számomra isteni nedűt, amit amúgy is imádok, de várandósan triplán rajongok érte. (ilyenkor sajnálom igazán a kétütemű autók felszámolását, na azok kipufogócsöve után imádtam igazán átkelni a zebrán, jó mélyeket szippantottam a szagukból... evvan, mindenkinek lehetnek stikkjei...) A szomszédmotorosboltos srác bótja felé kell újabban motoroznunk, mer ő jófej és mert az enyém kicsi meg ő kölcsönösen szimpatizálódnak, így már kérdezés nélkül felülhet Huncos a hatalmas gépmadarára: (nomeg, mert neki vannak olyan kölököknek való, különböző márkájú famocijuk, amelyeket a kurta lábacskái ugyan hajtani még nem tudnak, ám elégedetten vigyorogva ülni rajta, azt igen):

Hétvégén meg a fűnyíró motorok iránt gyulladt olthatatlan szerelemre, emígyen:

S hogy ezek után mi lesz a következő állomás? magam sem tudom... igyekszem bízni abban, hogy Minkaleányka egy csöndesen, babákkal eljátszadozó, kevésbé veszélyes hobbik után érdeklődő kisszösszenet lesz... 

Úgy tűnik, ha ettől az irdatlan mennyiségű, nemtudom honnan felgyülemlett orrban (vagy agyban?) tárolt cucctól végre megszabadulunk, túléljük. Huncos szinte teljesen jól van, leszámítva, hogy tegnap a délutáni séta alatt pofára esett magabiztossága teljes tudatában (zapja elmondása szerint), kivűl-belül kicsit duzzadt a szája, meg enyhén szilvakék az orra alatt. Nomeg a csiguszok még bőszen távoznak orrlikaiból. A helyzet nálam is hasonló, bár tegnap beszélni is alig bírtam, furcsa ez a kórság: láztalan, rövid, de ütős lefolyású, voltak pillanatok amikor azt hittem még egyet köhögök és kiszakad a légcsövem-tüdőm a helyibül. Állítom, azért éltem túl, mert nehéztüzérségként bevetettem a népigyógyászos borzadalmamat: egy cikkely (kínai gyártmányból 3-4 is mehet) fokhagymát összezúzok, összekeverem 2-3 kiskanál mézzel, majd felöntöm egy bögrényi meleg teával, kicsit megkavarom, majd igyekszem egy zuttyintásra meginni. Nem egy café melanzs, de pillanatok alatt lázat lenyom és légútat tisztít.

A családban legendák keringenek HuncApu autós-pakolós-szerelmetes dedkoráról, állítólagosan órákat képes volt azzal eltölteni, hogy a 70 akárhány mecsboxát katonás egymásmelletti sorba állította, majd az egyiket félcentivel előrébb mozdította és az összes többit melléigazította. Kétségeim voltak afelől, hogy Huncmaci bármikor is ilyesmikkel akár csak percekre is lefoglalódik, erre ma délelőtt, kiválogatta a masinériáit és pár perc elteltével ez a kép fogadott: (halkan megjegyezném, ez már valóban genetika: ugyanis sosenem raktam még véletlenül sem egymás mögé akár kettő darab autót sem...)

Mára Huncmaci egész jó bőrbe lendült, kicsit krahácsol még meg orrfolyik, ellenben a zanyjával meg a zapjával, akik addig-addig ápolgatták gondosan, éjt nappallá téve, mígnem ők is fertőzöttek nem lettek. Kivételesen most én viselem nehezebben, Zapjuk szerintem már nem mer nyüsszögni. Helyette megteszem én.

Mivel mindjárt szülünk a 28. hétbe lépünk, a mai napot egy óriásMinkalak fotóval zárom. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezzel a csepplánnyal is lesz ugyanakkora pocakom, mint anno Huncmaccal.

Ím a 27+6 napos Minkabirodalom:

Az elmúlt egy-másfél hónapban Huncmester belészerelmesedett az autókba, mozdonyokba, motorokba. Azzal sem árulok el óriási titkot, hogy ezzel párhuzamosan vált szembetűnővé az a tulajdonsága is, mely szerint csak és kizárólag olyan ruhát hajlandó elviselni magán, amin szerepel legalább egy miniautó, vagy motor, vagy vonat (másfajta szerkót kétemberes figyelemeltereléssel lehet csak rácsempészni). Ha már vonat: a nagykedvenc természetesen Thomas, a gőzmozdony. Ha valaki ezelőtt fél évvel aszongya nekem, hogy a fiam rövid időn belül Thomas lázban fog égni, vagy azt, hogy ÉN betéve ismerni fogom az összes szereplőjét ennek a mesének, vagy hogy netalántán megveszem a Thomasos havilapot a benne található kismozdonyért... na, azt hirtelen felindulásból hangosan körberöhögöm, de legalábbis jól megjegyzem magamnak... aztán nyaralásunk előtt letöltöttem a mesesorozat részeit, hátha szükség lesz rá unaloműzőként a hosszú autóút alatt, azóta Huncmaci megosztott figyelemmel kíséri Thomas kalandjait kedvelt kisrókánkéval.

Kedves történetek ezek, pár belevaló és különböző (emberi) tulajdonságokkal felruházott mozdony kalandos mindennapjairól szól Sodor szigetén. Ám, van ebben a Thomasban egy visszatérő szóösszetétel, ami bennem állandó jelleggel felborzolja a kedélyeket, mégpedig a hasznos mozdony kifejezés, mely több formában előfordulhat (dorgálóan: ma nem voltál hasznos mozdony, elismerően: nagyon hasznos mozdony vagy, de előfordulhat boldogan, vidáman, irigykedően, környezet- és cselekményfüggő a fellelhetése, ami konstans: minden részben legalább egyszer előfordul.) Mindamellett, hogy a mesélő az a Csankó Zoltán, aki hangját kölcsönzi a New Yorki helyszínelők zord és igazságosztó főnökének is, (ugye már ez is némi kettősségre enged asszociálni), tarkótájéki bizsergést (dezsavüt az elmúlt korok szlogenjeire?) okoz az a képzettársítás, mely szerint már kora gyermekkorban meg köll tanulnia annak a büdöskölöknek, hogy miként is legyen hasznos része a társadalomnak...

És mégis a polaritásom csúcsán, szinte kivűlről hallva önmagam, mintegy azonosulva a kövérellenőr szereppel már én is emígyen dícsérem meg magzatom: ma nagyon hasznos kismozdony vagy, Huncos!

... asszem kicsit telítődtem az elmúlt napok taknyolódása alatt néminemű közösen elfogyasztott rajzfilm-mennyiséggel...

Mindig elcsodálkozom azon, mennyire gyorsan regenerálódnak ezek a kisemberek... Este valószínűleg volt egy leheletnyi hőemelkedése, nem maceráltuk méricskéléssel, kapott gyulladáscsökkentő lázcsillapítót, ami amúgy a duzzadt orr-nyálkahártyájának is jót tesz.

Az éjszakánk ébredésmentesen telt Hunc részéről, igaz azáltal, hogy náthás, szörcsög, nem kap levegőt és sűrűn kell macerálni, gyakorlatilag nullától 24-ig karnyújtásnyira vagyunk egymástól, így a teljes éjszakáit is újra köztünk tölti. Leszámítva azt a horkolásszerű valamit, amit néha produkált, mondhatni ötösre abszolváltuk az éjjelt. Nodeugye, egy igazi pasival van dolgunk, lészen az bármíly csöpp kivitelezésű is, betegség- (és pasi!) tudata már igencsak a helyén van. Amióta reggel kinyitotta begyógyult szemeit, éppen azóta nyüsszög, semmisejó: a tea túl meleg, a köhögésére alkalmazott Stodal szirupot nem hajlandó befogadni, a szemét nem hagyja sem csöpögtetni, sem törölgetni, ugyanez vonatkozik az orrára, ha mégis közelítek az eszközökkel, (mer ugye már megint én vagyok a rossz-zsaru), öklendezve köhögésrohamot produkál. No és persze, a benti cipő sem kell a lábára, meg zokni se, sőt leginkább naci sem... hogy valami jóról is beszámoljak: az orrában már nem sok leszívnivaló akad, hőemelkedése sincs, a szemei sajna még duzzadtak, de egyre kevésbé váladékoznak, egyedül ami maradó tünet, az a köhögés. Ismerve a gyors gyógyulását, szerintem holnapra már partiképes lesz újra a kispasim.

És a nagy taknyolódások tengerében szinte már meg is feledkeztünk arról, hogy ippeg két évvel ezelőtt, esküt tettünk Isten és ember előtt... tejóég, hogy telik az idő! és milyen jó buli volt! A hatalmas pocakom sem gátolt meg abban, hogy hajnal 6-ig ropjam a táncparketten, szeretteink gyűrűjében...

A pár nappal ezelőtti magvas gondolataimat mintha csak egy ráérős láblógatós kismama írta volna, jószokásunk szerint azonnali hatállyal felpörgött köröttünk az élet, nemhogy ilyeneken gondolkodni, de jóformán levegőt venni sem nagyon van időm.

Kezdődött azzal, hogy a péntek délutáni vacsora készítés alatt Hunc magamra hagyott a konyhában. Még mindig rutintalan mutter vagyok, hiszen bevettem, hogy enyémgyerek angyal üzemmódban eljátszadozik valahol… és még akkor sem fogtam gyanút, amikor kiviharzott fontoskodva, majd magával hurcolta  a konyhai lapát-söprű kombót… az elképzelésem részben megfelelt a valóságnak, Hunc ugyanis a működő mosógép csövével játszadozott, így mire utánanéztem méhem gyümölcse már kétségbeesetten próbálta a lakás közepéből visszasöpörni a fürdőszobába a vizet. Röviddel ezután már az alattunk lakó tenyerelt a csöngőn, és hiába a nagyhasam, a kétségbeesésemet palástolni igyekvő szempillogtatásom még a lábam közül kivigyorgó Huncmaci is kevésnek bizonyult, ugyanis nem sok kellett ahhoz, hogy a nagydarab szomszéd egészbe le ne nyeljen a frissen felújított lakásában okozott károk miatt… (megúsztuk: ő is, mi is. Mára már minden száraz. Bár enyhén dohos illatpermet nyomokban felfedezhető...)

Folytatódott a hétvégével, tekintve az indián nyár tombolását, szombati utunk egy igazán gyerekprogramnak nevezett hely felé vezetett, kilátogattunk a Skanzenba, ahol véletlenül éppen a Szüreti Sokadalomba csöppentünk bele. Esküszöm, előzetes egyeztető tárgyalások ezügyben nem folytak, ám a további véletlen kezek bekavarásának köszönhetően, egy ezeréve nem látott iskolatársba és annak kedves családjába sodródtunk bele, így már mondanom sem kell, hogy a rövidkének tervezett látogatásból záróráig tartó eszem-iszom-csevej lett. Fotó éppen egy darab készült, ugyanis fényképezőgépünk lemerült, Huncos ösmét bizonyította, személyének továbbra is van helye a háztáji dolgokban, a vásáros standon most cirokseprűvel gazdagodtunk, amit persze még aznap sikerült el is veszítenie a vigadalomban. Ám egy fotó örökre őrzi rövidke kettősük meghittségét:

Vasárnap ismét gyerekbarát programra bukkantunk, kilátogattunk a Vajdahunyad Várba, ahol Ludas Napok kerültek megrendezésre. Végre akadt Hunc számára is kedvező program, éppen a Ludas Matyi bábelőadásba csöppentünk, mely esetében csodálkozással konstatáltam, hogy bezony a 21 hónapos Bikfic Mancit leköti, sőt vigyorog és alkalomadtán tapsikol a poénokon! A következő program (egy ízesen beszélő székely bácsi meséje), annyira már nem kötötte le, ekkor vidám üldözősös motorozásba kezdett egy mosolygósszemű, fürtös kis barnával. HuncApu a rendezvény védnökében témavezető tanárára ismert, ám a bemutatásom alatt (ami röpke 10 másodpercet vett igénybe), Hunc lelépett az orvul levadászott kisbarna mocijával. Mire felocsudtunk volna, és a kijáratokat éppen zárolták volna, HuncApuval szemben érkezett egy szekurityis legény, karjában a megszerezett piros mocin kuporgó Huncossal. No, éppen ezzel egyidőben kezdett el kezem-lábam remegni...

A csalóka indián nyár kabátlecsalogató jókedvének köszönhetően, Hunorvirágszálunk megnáthásodott, ami egy átlagos gyermek esetében kis orrfolyással, taknyolódással, esetleg egy kis láz körítésével járna, nem így a mienkénél, akinek amíg nem csontosodik be az orrába a becsontozódnivalója, addig minden náthás megbetegedés úgy kezdődik, hogy előbb csak az a bizonyos könnycsatorna átmosott jobbszeme kezd  el váladékozni, majd rákövetkezendő napon orrán-szemén gyün a trutyi. (igen, ugyanaz, ami az orrából). Ilyenkor nálunk fokozottan fontos az orrszívás, csöpögtetés, orrszívás, csöpögtetés. A csúcson –természetesen - vasárnapról hétfőre virradó éjjel leledzett a kiskrampusz, asszem profizmusra fejlesztettem az éjjeli minél gyorsabban és hatékonyabban leszívni-t a gyakorlatban.

Ma reggel, már telefonos segítséget kértem (mer mikor máskor dolgozódik apjuk reggeltől késő estig, ha nem akkor, amikor beteg a kölök), így a fiatalember szubminimum reggelije Barátosnő ölében köszönt vissza egy orrszívás után. 

Most aludtunk egy kétórásat, egyikünknek sem volt túl pihentető, Hunc alig jutott levegőhöz, én pedig aggodalmaskodtam fölötte és igyekeztem segíteni, legalább az orrlyukait kiszabadítani a fejét a párnába fúrás című kiselőadás alatt.

Amikor megtudtam, hogy másodikként lányunk lesz, majd kibújtam a bőrömből örömömben, potyogtak a könnyeim, miközben hívtam a kölök apját és prüntyügtem be az sms-eket a kórház kertjében egy padon ülve. Madarat lehetett volna velem fogatni, gondolataim vastag rózsaszín lepelbe burkolóztak, baldachinok és királylányos játékok tarkították agyam legrejtettebb zugait is. ...ezzel egyidőben szinte észrevétlenül kúszott be a tudatalattimba a féltés (úristen! egy lány!), a félelem (vajon minden rendben lesz? ha valami történne vele, azt nem élném túl...), a fájdalom (én ízigvérig fiúsanyuka vagyok, mihez kezdek egy lánnyal? mi van, ha nem tudok egy olyan kapcsolatot kialakítani vele, amilyen nekem volt Anyuval?), majd lassacskán átalakult rettegéssé (hogyan fogok boldogulni? fogom tudni éreztetni mindkettejükkel megfelelően, hogy mennyire szeretem őket?), mely a  mindennapokban úgy manifesztálódott, hogy igyekeztem minél jobban elfojtani magamban a rosszgondolatokat... az elfojtás egyeneságú következménye az élet valamely területén való kibuggyanás: így nyűgös lettem és kedvetlen, morcos és ingerlékeny, türelmetlen és rosszindulatú... mindemellett éreztem én valahol mélyen-belül, hogy nem jól van ez, ezért méginkább lelkiismeretfurdalásom lett és a kör lassacskán bezárult.

Egyre több kétségem támadt, kételkedni kezdtem önmagamban, a rátermettségemben, és hirtelen elbizonytalanodtam az élet minden kérdésében.

Hétvégén viszont kitört belőlem, sírva zúdítottam rá HuncApura az összefüggéstelen szavaimat, amik eddig dugaszt képeztek a torkomban... hogy jobb lett? nem tudom... hiszek a kimondott szavak teremtő erejében, ezáltal még félelmetesebbnek tűnik most minden... viszont: hiszek abban is, hogy a rossz gondolatok mételyként betegítik a testet, napvilágra kell jönniük, hogy a fény, apró elemeire cincálva megszüntesse őket...

Ezért kellett a 4d... a lelkemnek, a vizualitásomnak... hogy engedjem teljes erőmmel befogadni ezt a gyönyörű leánykát az életünkbe, hogy ne féljek tőle, hogy lássam, hogy bízzak magamban, hogy higyjek benne, ebben a csodálatos apróságban, aki már most igyekszik megkönnyíteni az életemet, hiszen lassacskán a 7. hónapban taposunk és panaszmentes várandósságom van, az elején volt ugyan egy kis émelygés, alkalomadtán egy kis lábdagadás-gyomorsav, de összességében feleannyi problémát nem okoz, mint anno Huncos...

...és igen, tegnap a 4d alatt mosolyogtam és sírtam... végre képes voltam hagyni, hogy az érzelmek és a határtalan szeretet hulláma elöntse a szellemem...  hiszen a monitoron ott volt az én ásító kisbabám. A lányom. A legbecsesebb és legcsodálatosabb ajándék, amit nem véletlenül kaptam. A szemem megtelt könnyekkel, a szívem nyugodt örömmel kezdett verni...

Most már látom, a bizonytalanság akkor támad fel bennem, ha van időm gondolkodni, racionálisnak lenni, és elképzelni a jövő minden eshetőségét. Az igazság azonban mindig akkor fedi fel magát, amikor elengedek minden gondolatot és hagyom, hogy szívembe befészkelhessen az a csendes, varázslatos pillanat, amikor felismerem, hogy a gyerekem, a gyerekeim iránt érzett szeretetem átsegít majd minden nehéz pillanaton. A szeretet olyan világba nyit ablakot, ahol szabad vagyok, magabiztos, és ahol olyan anya lehetek, amiről mindig is álmodtam.

Tegnap délután megejtettük az óhajtott 4d-sünket. A pocakomban lakó illetőről két fontos dolgot illik megemlíteni: továbbra is Minka éééééés annyira jólnevelt, hogy menetirányba fordult szép(gondolatra)szóra! (persze ez még változhat, de fő a pozitív hozzáállás)

Hunorral ellentétben Minka esetében sosem okozott gondot az, hogy egy ultrahangra úgy érkezzünk, hogy ne találjuk ébren a leányzót, hogy le kelljen küldeni neki valami jóreggelt finomságot. Szerintem ez a gyerek sosem alszik, napközben folyamatosan ficánkol, éjszaka ha még olvasok, ő is ébren van, ha hajnali mosdójáratra nevezek be, akkor is velem szolidarizál.

Amit itthon szinte azonnal megállapíthattam, hogy a 2 éve, a jónevű babamoziban készült felvételek meg sem közelítik sem minőségben, sem felvételekben a mostaniakat, bár ez nem feltétlenül a szonográfus hibája, az alanyok is bőven tehettek róla.

Egy összehasonlító ultrahang (anno ez volt Hunc legjobb fotója...):

(bár itt annyira nem szembetűnő, de Minka pontosan olyan turcsiorrú és magashomlokú, mint Huncos, a szája kicsit vastagabb és lágyabbak a vonásai... csajosabb...)

Magyarázat címszavakban: 1. Csókosszájú Minkacsücsör (vagy máris dumál?), 2. Minkamosoly, 3. Minkaujjak, 4. Minkatalpak. Apropó talpak: a szonográfusnéni aszonta hadd mérje már le ennek a királylánynak a talpát, mert ekkorát ritkán lát: ugyanis 5,41 centis talpakon lubickol a leányzó odabent! (viszonyításként: a combcsontja mindösszesen 5,27 centi...)

Kicsit számokban:

BPD (koponya haránt átmérője): 7.49 cm
HC (fejkörfogat): 26.42 cm
AC (haskörfogat): 21.11 cm
FL (combcsont): 5.27 cm

Egy magzat, koponyavégű fekvésben. Épnek látszó koponya és gerinc. Telődő gyomor és hólyag. Közepes mennyiségű magzatvíz. Placenta mellső falon tapad. A MNSZUT jelenlegi állása szerint durva fejlődési rendellenesség nem látható.
Súlybecslés: 1018 gramm.
A biometriai adatok alapján a szülés várható időpontja: november 26. (ugyanis hiába leledzem a 27. terhességi héten Minkalány a méretei alapján már 28+ párnaposnak felel meg... nagyleányzó-nagytalpakon...)

...A lelkemről meg később. Mindenestre ez az uhu helyrerakott bennem pár dolgot... lassan valóban fölfogom, hogy lányunk lesz...

A 27. hét küszöbén aktuálissá vált a kötelező vércukorterheléses vérvétel. Túloznék, ha azt mondanám, széles mosollyal az arcomon készültem erre a napra, hiszen, akármennyire is kíméletes volt velem a mostani orvosom, (nem köllött cukros lötyit innom, így a négyszeri óránkénti vérvételtől is eltekinthettünk), azért reggel korán kellett kelnem, és a kitűzött próbareggelit félálomban el kellett fogyasztanom. (1 zsömle, 1 pohár tej... nomeg az elmaradhatatlan ébredjfel reggeli első kávém, tudom, nemszép dolog, főleg szakmabeliként, de ezt minden vérvétel előtt megiszom...).

Fél 7 magasságában elnyammogtam a reggelimet, a szokásos rutinom után metróra pattantam, és fél 8 előtt pár perccel már meg is érkeztem a sok, pocakos kismamával tömött, levegőtlen pincehelységbe, a vérvétel helyszínére. Lejelentkeztem -mondták, nem kell, ha letelt az étkezés utáni egy óra, sétáljak be bátran, besétáltam volna, -ám ekkor egy hegyomlás szerű ich bien überfontos  kismama elém állt, hogy láthatná-e a sorszámomat. Mondtam nincs nekem olyanom, vércukorteheléses vagyok, erre ő aha, értem, majd félig elfordulva, de számomra még tisztán hallhatóan, így könnyű... Igen, valóban, így könnyű volt, most minden annyira klapfolt, hogy magam is csodálkoztam, nem kellett a reggeli folyadék-produktumomat sem áttöltögetnem szúrós pillantásoktól kísérve, egyből megvolt a vénám, pont 1 perc alatt kész voltam, így mire hazaértem, álomszagú hercegem éppen akkor ébredezett. (bután mutogatott is, hogy az hogy lehet, hogy én a bejárati ajtón jövök be, ahelyett, hogy a számítógép előtt ücsörögnék?!)

Ma pedig -szigorúan terápiás célokat szem előtt tartva, erről majd bővebben is- bejelentkeztünk egy 4D-s ultrahang vizsgálatra. Úgyhogy délután már gazdagabbak leszünk (jó)pár Minkafotóval.

Az utóbbi hetekben spontán és dalolva beállt egyfajta rend az életünkbe. (mindezt persze, én csak akkor vettem észre, mikorra már rutinná vált... ebből is látszik, mennyi közöm volt a beállításához...).

Reggel fél 8-8 között ébred a Huncmackó, megreggelizi a jóreggelt rudiját férfias csöndben a zapjával, majd pár perc múlva elfoglalja a fejem melletti kispárnát és gyöngéden az ébredés útjára bír. (gügyög, nyomkod, suttog, ütöget, nyálaz, odabújik, autópályának használva tologatja rajtam bürrögve a kisautóit...). Ekkor én is kikászálódom, kávé, pár perces rajzfilmnézés, majd Hunc 9-kor megreggelizik, rövidke macivárás (és általában sikeres érkezés) után hősünk hozza a cipőjét (mér asszociálok én folyton a  pórázra???), indul a buli. Lemegyünk motorral és babakocsival. Mer ha elfárad vagy úri kedve úgy kívánja bevágódik a kocsiba. Ekkor kiskör-nagykör a ház körül, egyik vagy másik játszótér meglátogatása és rövidke (zaklatott) ebédfőzéshez kiegészítő-vásárlás a környező boltokban. Mókásak ám ezek a bevásárlások, Miszter H-nak ugyanis fölöttébb tetszenek a végtelen dobozok és tégelyek az embertelenül hosszú polcokon. Még szerencse, hogy a környék már ismeri őt, és innen-onnan kivigyorog magának pár dolgot, boltfüggően, a pékségben pogácsát, az illatszeresben gyűjthető matricát, apróbb  játékokat, a patikában ajándék kencéket... őkelme vidáman pakolászgat, és hol motorral, hol gyalogosan cikázik a sorok között, én mindeközben igyekszem helyreállítani a háziörvényem okozta károkat és bepakolni a kosárba a valóban szükséges dolgokat. Az utóbbi napokban azonban ez mégsem sikerült tökéletesre: ezeddig általában a kasszánál, de legkésőbb a sípoló bejárati ajtónál kiderült a Huncbevásárló turpisság, tegnapelőtt azonban már csak itthon vettem észre, hogy gazdagabbak lettünk egy balatonszelettel, tegnap pedig igazán halmozott a fiatalember: vett fülpiszkálót meg eperízű rágógumit és egy kiflit is berejtett a babakocsi aljába. (egy másfél literes kulacsot azért sikerült még a kassza előtt kiszúrnom!)

Körünk végeztével hazajövünk, ebéd, csöndes pihenővel egybekötött olvasás-játék. Az átlagos alvásidő ilyenkor másfél óra, de előfordulhat kicsit elcsúsztatottabb is, általában akkor, ha mellé heveredem. Ébredés utáni összebújást követően uzsonnázunk, majd újabb cipőhozás, kezdődik a délutáni műszak a téren. Motorversenyzőnk csapatba verődve rójja a köröket kifulladásig, közben figyelve arra, hogy útbaejtsük a pékséget egy kis elemózsiáért (pogácsa) és a cukrászdát egy kis desszertért (roletti vagy fagyitölcsér). Hazajőve vacsora, majd levezetésként fürdés. (előrébbhozta 7 órára). Ha zapjuk délutános, frissen fürösztve ébren megvárja még egy közösen elfogyasztott vacsoráért nomeg egy kis összebújásért.

Végleges kidőlés 9 magasságában várható. (plussz minusz fél óra). És innenstől előttem az élet! …gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, engem pontosan annyira lefáraszt egy ilyen nap, mint Huncost és kb még egy órácskát vagyok ébren... éppen addig, amíg elpakolok Huncmester után, megfürdöm és olvasok pár sort vagy oldalt... ahogy sikeredik...