Több hete azon rinyálok, egészen pontosan azóta, mióta először megláttam EZT a reklámot, hogy gyereklányunk csak és kizárólag arra vár, hogy még mielőtt kilépne a nagybötűs életbe a zanyja megkóstoltassa vele ezt a remekbeszabott menüt. A zord Huncnak Apuja ellenben eddig mindenfélékre hivatkozva mellőzte étrendünkből, ám -úgy látszik- mára már ő is kezdi elveszteni a türelmét és mindenféle házi praktikák bevetését indítványozza, köztük olyanokét is, amiket jelen állapotomban, méreteimből adódóan szinte kivitelezhetetlennek tartok... (Apjuk mára virradólag azért megfogalmazta újabb teóriáját, mely szerint ezek a Pelenkási gyerekek utolsó pillanatig szeretik igénybe venni azt, ami jár nekik... )

Így ma délután volt hosszú séta, lépcsőzések, megkaptam a hőn áhított csípős menümet is és estére mindenféle kényeztető programokkal óhajt hitös uram kecsegtetni... amennyiben Hunor korán kidől és végre nem én alszom el a leghamarabb mindannyiunk közül, újkori szokásomhoz híven. Ha mégsem történne semmi, még mindig talonban van a kedden érkező bő 8 fokos lehűlés... addig meg: holnap délelőtt ultrahanggal egybekötött ctg...

Persze arról talán sohasem fogok tudni megfeledkezni, hogy éppen két évvel ezelőtt, azaz advent első gyertyagyújtásos vasárnapján mi már a kórházban türelmetlenül vártuk Hunorkincs érkezését, és alig pár óra múlva már köztünk volt... Egy évvel ezelőtt még csodálkozva pillogtatta söprűs pilláit az adventi koszorú láttán, ma meg... alig várjuk, hogy Apa hazaérjen a csatából és meggyújthassuk az első gyertyát a koszorúnkon... advent első vasárnapja kicsit mindig Huncos szülinapja lesz számomra...

Update fotó a rendszeresség kedvéért:

Elsőszülött magzatom ma sem volt hajlandó 3-szori nekifutásra sem napközben elaludni, azaz de délután 4-kor már ásítozott, de ekkor már jusztsem hagytam kidőlni. Lábdagadás-bensőm földindulására hivatkozva lezavartam a skacokat egy rövidke motorozásra. Közben megérkezett Huncmackó hőnszeretett keresztapja is egy jóadag finom hazaival... hm, asszem továbbra is szeretek-szeretünk enni-inni... egyetlen percre sem hagyta békibe Körösztapját, aki lelkesen dobálta-gyürködte a kicsit, cserébe mindehhez gurgulázva nevetett... lelketsimogató pillanatok ezek... majd fürdetés következett (melyet Rókarudi fáradtságra hivatkozva végigüvöltött), utána alig 7 órakkor KO kapitány kiterült... sejtéseim szerint éppen reggelig...

Hugi mindeközben talajgyakorlatokat mutatott be, szinte egész délután aktívkodott, vígkedélyűen lubickolt, rendszeresítette, hogy valamelyik sarkát teljesen nekifeszíti a hasfalamnak... elég horrorisztikus a látvány... semmiféle hajlandóságot nem mutatva a kibújásra (bár titkon abban reménykedtem hátha kirúgja a háza falát a nagy buli hevében...).

Közben tüzeket okádgatok itthon, mely tüzecskék elsődleges áldozata Hitös Uram, aki éppen kilábalóban van valami takonykórós nyavalyából, úgyhogy ő sem viseli valami fényesen állandó jelleggel módosuló kedélyállapotomat. (pl. éjjel szinte fizikai fájdalommal fájt a tudat, hogy amíg engem a Hunor-Minka duó felváltva ébrenlétre rugdalt, HuncApu békésen hortyogva aludt... normális???!) Lelkifurdám is van rendesen minden miatt, mert ahelyett, hogy örülnék, hogy megadatott egy újabb boldog babavárás,  egy egészséges albérlővel, addig én állandó jelleggel (és értsd úgy ahogy mondom!... ) ki szeretném citálni a bejáratott fészkéből ezt a gyereklányt, holott még le sem telt a hivatalosan is ott-töltendő ideje... másrészről meg türelmetlen vagyok és nagyon szeretnék már mindenen túllenni, itthon lenni és ismerkedni az új élethelyzettel, a kétgyerekes anyuka szerepkörével. Amitől azért józan pillanataimban tartok is kissé. (nomeg a küszöbön  lévő költözéstől-pakolástól-takarítástól-szervezéstől-rendszerezéstől....)

Köröttünk gólyacsapatok szálldosnak, szinte nem telik el úgy nap, hogy valaki ne örvendeztessen meg egy újabb érkező kisember hírével. Ezjó.

És rendbeszedtem karmaimat... ma ösmét. Mert ráértem. Most meg ágyamba dőlök és olvasni fogok a bucira dagadt csülkeimet felpolcolva pihentetve. Nagyon dagadok, már kora reggel is, pedig sokat iszom és szinte fűszertelenül étkezem. És hála Huncnak mozgok is. Ez már a vég kezdete.

Hát igen, a mai nap kiemelkedő történése és egyben elkövetkezendő életünk egy újabb fejezete kezdődött ma el. Mától már nem csak szívben-lélekben, de papíron is vidékiek lettünk. Hunorostúl Hánterestől (stílusosan hunter, ő a mi szeretett autómobilunk...), sőt Minkaleányka is már az új címre érkezik. (márha valaha is késztetést fog érezni arra, hogy kijöjjön a pihe-puha fészkéből)

Számomra megindító volt, ahogy a piciny önkormányzati irodában igyekeztek a segítségünkre lenni, ahogy igyekeztek könnyíteni a várakozás perceit és amilyen büszkeséggel invitáltak be aprócska könytárukba, hogy helyezkedjek kényelembe, arra a kis időre, míg átküldik az adatainkat a megyeközpontba. És jó érzés volt, hogy senki sem türelmetlenkedett-tolongott előttem-mögöttem, hogy nem volt feszült és ideges az ügyintéző. Mosollyal a szívünkben jöttünk ki, mert végre mindhármunk lelkébe belesimult az a semmivel össze nem téveszthető érzés: hazajöttünk.

A megyeszékhelyen állítólagosan hosszasan kellett (volna) várakoznunk, főként úgy, hogy éppen ebédidőben estünk be. Nemhogy bebocsátásra nem számítottunk, hanem hosszú tömött sorokra készültünk, hiszen a mai napon egésznapos nyitvatartással üzemeltek. Ehelyett, kedvesen és mosolygósan fogadtak, röpke 10 perc alatt 4 tagú családunk friss, ropogós lakcímkártyákkal és egy szekérderéknyi jókívánsággal távozhatott.

Asszem, szeretni fogom a vidéki létet.

"Először sírsz.

Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem."

(Reményik Sándor: Kegyelem)

A délelőtti órákban tiszteletünket tettük a szokásos heti programjaink egyikén, a kismama szakrendelésünkön. Annyira valószínűtlennek tűnt, hogy a maira még sor kerülhet, hogy reggel 9-kor pizsiben kávézgatva igyekeztem mára időpontot szerezni...
Előtte azért közöltem Minkalánnyal jól gondolja meg ezt az uhut, mer ha én most újra kemény pénzeket leperkálok az uhuért, ő meg este kibukkanik, én azzal indítom a földi pályáját, hogy úgy elverem, mint a legenda szerinti szódás az bizonyos lovát!

Huncmaci mindeközben élete első munkanapján dolgozóba indult HuncApuval, csomagoltam neki uzsit-pelust és az első munkanapjára bónuszként egy gyerek(csoki) tojást is. Állítólagosan tüneményesen viselkedett, nagyon élvezte a rendelői melót, zapját rövidre zárva igyekezett kézzel lábbal mutogatva, minél hamarabb tudtára adni, az asszisztencia által odakészített szurit jó lenne már végre beadni annak a macseknak ott az asztalon.
Minka az utóbbi idők napi ritmusa szerint ébren volt, kicsit ficánkolt miheztartást végett, bevillantott pár csuklást majd jól láthatóan kivillantotta a csámpi csülkös sarkát, végül összegömbölyödve elaludt, én mindenközben maximálisan 20-as méhtevékenységet produkáltam a fentebbemlítettek alatt.

Ctg után következett az ultrahang, mely szerint kiskisasszony kirobbanó formában lubickol, dokibá szerint hajlandóságot sem mutatva a távozásra az elkövetkezendő időkben, a lepény még mindig bőséggel ellátja minden földi jóval (I. fokban érett), böcsült súlya 3300 gramm.

Az elmúlt hetek hanyagságából kiindulva ma szülésznő és doktorbácsi is megmanualizált, ez a jány oly mértékben ráérősre vette a figurát, hogy a pár hete már szépen beékelt okos kis fejét is visszahúzta. Méhszáj teljesen zárt, bár felpuhult már. Így azonban számomra érthetővé vált, hogy hirtelen mitől is múlt el az az elviselhetetlen időszak, hogy már leguggolni sem tudtam, mert azt éreztem alvázilag szétszakadok... durván két napja újra fitt vagyok és maximális teherbírású. Ha ez a gyerek is napra gyün, nekem nagyon meg kell tanulnom ebben az életben a pontosság fogalmáról valamit...

Megrovón szóvá is tettem, hogy én itten kérem szépen hónapokkal ezelőtt olyan ígéreteket kaptam, hogy nov.25.-ére már javában Minkababázgathatok, aztán tessék. Doftorbácsi szerint még akár ez is lehet (höhöhö), de ha nem is november, de december 25.-ére már biztos babázni fogok. Kösszépen.

Jövőhéten meg, ha továbbra is így maradunk heti 3-szori ctg következik, valamint egy újabb állapotfelmérő ultrahang. Idilli szituációnkat, ha minden íly tökéletesen működik odabent az elkövetkezendőkben is, háborítatlanul túlnyújthatjuk még kettő darab hétig, azaz december 17.-éig... én titkon továbbra is reménykedem azért valami közelebbi dátumba, bár kísértetiesen kezd minden olyan lenni, mint két évvel ezelőtt, még a  jóval utánam kiírt kismamik is elkezdtek beelőzni a szülőszobán...