Nem, most nem a kétlábon járás újabb lépéseiről szeretnék írni, mert azirányba jelentős változás továbbra sem történt, hanem azokról az újabb apró manóléptekről, melyekkel Kicsifiam elég határozottan elindult az önállóság felé.

Ébredés: mivel a hajnali eszem-iszom után már köztünk marad, egyszercsak fölébred valamikor (általában 9 körül), majd óvatosan lemászik mellőlem, megszerzi a tévé távirányítóját, és halkan bekapcsolja. Ekkor én még alszom, vagy legalábbis félálom üzemmódban figyelem mit cselekszik, kicsit elmatat köröttem, majd ha már unja a magányt fölébreszt (könyvet pakol rám, esetleg valamilyen szőrmók állatot, de landolt már papucs is reggeli ébresztés gyanánt a fejemen...). Ilyenkor még kicsit összebújunk, meggyömöszkölöm Őfelségét, már amennyire van lelkierőm hozzá, alig ébredés után, kávé nélkül. Peluscsere, aztán a gyermek mutatja az utat: irány a konyha, a reggeli.

Evés: mióta meggyógyult mondhatni farkasétvággyal vetette bele magát az  elmúlt hetek kihagyott kulináris élvezeteinek a bepótlásába. Talán ezért, talán, mert lassacskán úgy érzi leválasztódik, egyre kevesebbszer kéri a bűvős-szót és akkor is inkább csak komfort szopizik, nyammog, miközben gyönyörű szeme-pillantását mélyen az enyémbe fúrja. Ilyenkor elveszünk valahol térben és időben... hiányozni fog, ha ezek elmaradnak...
Újra elfogadja az előregyártott babakajákat, de szívesebben eszi a mi étkeinket. Továbbra is édesszájú, a csokik írmagját is kiszagolja és bármi áron megszerzi. (ezért hajlandó akár kétlábon felmászni Dörzsi ketrecére is, hogy elérhesse a könyvespolcra rejtett maradék csokimikulásokat is...) Az etetését egyre kevésbé viseli el, mostanában úgy zajlik, hogy ő is kap a kezébe egy kanalat meg én is, Hunc is adagol kicsit magának, én pedig igyekszem egy nagyobb kanálnyit lapátolni a szájába. Mókásabbnál mókásabb jeleneteink alakulnak ebből, főként olyankor, amikor még korareggel, gyökkettő per óra üzemmódban funkcionálok.

Napközben: eljátszik magában gond nélkül, ami fontos: elérhető távolságban legyek, de azonkívűl gyakorlatilag bármit csinálhatok. Néha ugyan odajön, belevon a játékba, kér egy-egy puszit, egyszer-egyszer hozzámbújik ölelésért, de egyre ügyesebben köti le magát. Egész nap dumál, tátátátátá-k és pápápápápápá-k különböző verziói és kombinációi megtalálhatóak a szókincsében, kiegészítve egy-egy felismerhető szóval is. Pl. aggyá (= adjál), tyitya, titya (= cica, minden állat cica jelen pillanatban), apa ( ez nem szorul különösebb magyarázatra), ciccci, így sok cével nyomatékosítva (ez sem szorul különösebb magyarázatra), ajja, néha tisztán is kimondja, hogy anya, ide, oda (célirányosan mutatja is az ujjacskájával az utat ilyenkor).
2-3 magasságában, közvetlenül ebéd után nyugovóra tér, kiszámíthatatlan időre. Általában az egy óra alvás megvan, de volt már precedens 2-3 órás alvásra is.
Ébredés után bevásárlással egybekötött sétát tartunk a környéken. Ilyenkor már nem alszik a babakocsiban, csak érdeklődve figyel egy-egy kiflicsücsökkel-sajtospogácsával a szájában, kezében.

Este: 8 körül vacsorázunk, plusz-minusz kis idő, ha HuncApu később ér haza a rendelőből, vagy ha éppen délelőttös volt, ekkor korábban eszünk. Utána fürdés, 9 körül már ágyba kerül a szépfiú, olvasgat egy kis Vuk-ot, majd kortyolgat egy kis vizet a csőrös poharából, szopizik pár kortyot, de inkább csak komfortszopizik, végül áthelyezzük a saját kiságyába, ahol pár perc terepátrendezés után elalszik. (ezt sose gondoltam volna, főként pár hónappal ezelőtt... hiába, növöget, önállósodik... )
2-3 magasságában fölébred, szomjazik, iszik mohón és sokat, általában félálomban teszi, pár perc múlva már alszik is tovább, néha már nem is kéri a langymeleget levezetésként...
Következő ébredése hajnal 5-6 között van, ekkor szigorúan bocimeleg tejet igényel és ezt már köztünk fogyasztja el, mindketten belealszunk...

Persze, néha becsúszik egy-egy morcosabb, többször ébredősebb éjszaka, de ezeket már könnyed csuklómozdulattal tudom kezelni, hála az utóbbi időszak kipihentségének.

Leírva és összegezve látom, hogy valóban csökken a szopizások száma... Az egyik szemem sír, a másik meg nevet: sír, mert csodaszép időszak ez, mindkettőnk életében, nevet, mert boldog vagyok, hogy megadatott nekünk ez a hosszas szimbiózis.

After poszt: hogy megmaradjanak a száraz tények is: súly: 9910 gramm, hossz 76 cm körüli.

Ugyanolyan álmos délelőtt volt ez is, mint az összes többi... ugyanolyan nehezen ébredtem, (talán a hajnal 2-ig olvasásomnak köszönhetően?), Hunc ugyanolyan könnyedén pattant ki mellőlem, mint bármely más reggelen, és ugyanolyan vidáman duruzsolt attól a pillanattól kezdve, mihelyst kinyitotta a szemeit. Pontosan ugyanúgy, mint máskor.

Aztán HuncNagyi megvillámlátogatott minket és a búcsú pillanatában egyszercsak Hunor megindult felém és -nem is olyan bizonytalanul- megtett kb. 3 lépést! Azóta se többet, pedig HuncApu mindenféléket ígérgetett már neki, de Hunc csak sejtelmes örökmosollyal vigyorog ránk. Pontosan ugyanúgy, mint amikor HuncApu pusziért esdekel nála az esti fürdetéskor. (ez hétpecsétes titok, de néha ilyen mondatok szűrődnek ki a fürdőszobából: naaa, Hunci, adj egy puszit Apának, léci, csak egyet, nézd én is adok Neked egyet!... )

Ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb rögzíteni is fogom tudni telten guruló-döcögő lépteit, mint ahogy ma végre sikerült lencsevégre kapnom mind a 8 darab fogát is!

A szívem pedig csordultig van mindenféle megfogalmazhatatlan és kusza érzéssel: részint annyira büszke vagyok az első lépéseire az önállóság felé, mintha éppen a Nobel díj átadáson olvasnák fel a nevét, másrészt pontosan ezek a lépések ráznak fel és döbbentenek rá arra, hogy itt már nem egy baba lakik, hanem egy céltudatos kisember...

Mindez hónapokkal ezelőtt kezdődött, amikor is rájöttünk, hogy Hunorvirágszál eszméletlenül jól érzi magát a konyhában, az etetőszékében, már amennyiben elfogadható programmal tudunk számára szolgálni. Legjobban a kóstolással egybekötött látványkonyházást kedveli, ilyenkor órákon át türelmesen figyel és majszolgat. (lásd karácsonyi mézeskalács-sütés, valamint Hunc-szülinapi szülők általi serteperte a konyhában bejegyzéseimet)

Már a nagy blogtalin is szemmel láthatóan alig lehetett kirobbantani a konyhasarokból, pár napja (hete?) pedig odáig fajult Csöppöm konyhaszeretete, hogy birtokba vette a konyhában az alsó fiókokat, polcokat, és miközben mi főzünk, ő is imitálja a lábasban a kavargatást, kóstolgatást.

Ekkor gondoltam egy nagyot és merészet és rendeltem Huncnak egy igazi minikonyhát, mely az újdonság ereje elmúlásával is kellemes perceket-órákat okoz mindkettőnknek. Ő főz, szöszmötöl, motyorog, én pedig végre olvashatok-dolgozhatok mellette, és csak nagy ritkán kell szakvéleményeznem/megkóstolnom a főztjét, vagy egy nagy puszival honorálnom a Mesterszakácsom remekművét! (néha még arra is van precedens, hogy lukat puszilgatok a pocakjára, annyira ügyesen főőőőz.... és olyan édesen harap bele 168-adjára is a műanyag virslijébe)

Tanult Barátosném hívta fel a figyelmemet arra, hogy tudattalanul már megint mennyire jók vagyunk sikerült egy mai trendnek megfelelően irányítgatni, azaz inkább kiforrni hagyni Kisfiam személyiségét.
A genderpedagógia lényege parasztköntösi megfogalmazásban, hogy a nők és a férfiak társadalmilag kiosztott szerepek között nevelkednek. Persze ezen szerepek kialakulását még ezer más földrajzi, etnikai és neveltetési tényező is befolyásolja. A mai világban viszont dőlnek a klasszikusan kiosztott szerepek, hiszen sokszor halljuk, hogy anyuka helyett apuka megy gyedre/gyesre, hogy apuka vásárol be, főz, mosogat, gyereket lát el. Azaz megszűnőben vannak a klasszikus női és férfi szerepek... szerény véleményem erről az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól van ez így... ám a tendencia mégis efelé halad...

Száz szónak is egy a vége: lányos anyukák, figyelem! Házias pasi készítése folyamatban!

Nagyon reméltem, talán kimaradok ebből a játékból, sokáig azon gondolkodtam, legyek-e ünneprontó és utasítsam-e vissza vagy egészen egyszerűen csak tegyek úgy, mintha megfeledkeztem volna az egész felkérésről?!

Az elmúlt években drága pénzen megtanultam azt, hogy a földi élet túl rövid ahhoz, hogy másokkal és önmagunkkal ne legyünk őszinték, hogy szavainkért és tetteinkért ne vállaljunk felelősséget...

Viszont továbbadni nem fogom, mert szerintem már mindenkinél járt... ha mégsem és  kedvet kap hozzá bárki, nosza!
Akkor kezdjük...

Ami először eszembe jut az a mindenbajtmegoldó anyaszag. Szüleim sokáig vártak rám, hosszas -kapcsolatukat is igencsak próbáratevő- várakozás után, a házasságuk 7. esztendejében érkeztem. Talán ezért, talán az egykeségemért, első éveimet szeretetburokban töltöttem. Biztos voltak súrlódások, hiszen Anyu az Anyósával élt egy fedél alatt és sokkalta több kompromisszumra kényszerült, mint amit a józan ész elbír... valahogy ezek az ellentétek hozzám mégsem jutottak el, Anyu szeretetpajzsa felfogta előlem az összes negatívságot.

Születésem után, nagyon hamar visszament dolgozni, ennek ellenére két éves korom utánig mégis szoptatott engem. Hogy hogyan oldotta meg, örök rejtély marad számomra.

Ha tehette, mindenhová magával vitt. Órákon át rótta a köröket velem az utcán, a parkokban, miközben lassacskán bevásároltunk.

3 évesen rápróbáltunk a házunkkal szemben működő óvodára, de három napos sztrájkomnak köszönhetően (mindent bevetettem: volt ott földhözvágólagos hiszti a nyílt utcán, könyörgés, és egész napos! üvöltés az óvodában...), Anyu a családi tanács előtt kikönyörgött nekem egy kis haladékot. Éppen egy évvel később önként és dalolva én kértem, hadd járhassak óvodába. Emlékszem, mindig Anyu jött értem, és sosem kellett ottaludnom, ebéd után már jöhettem is haza. Egyszer, hazafelé menet legugolt mellém és így tettük meg az utat hazáig, mondván, hadd lássa, milyen az élet a törpék világában...
Volt egyszer egy néptáncos óvodai előadás, talán anyák napi, erre már nem emlékszem pontosan. Nagyon nem akartam elmenni, pedig első sor közepén táncoltam. Előző este kiböktem Anyunak, hogy azért nem akarok résztvenni az előadáson, mert a partnerem köpköd. Anyu azt tanácsolta, ha köpköd, rúgjam bokán. Így tettem. Az előadás röhögés miatt megbukott: ő köpködött- én rugdostam. Mindezt középen, első sorban.

Rengeteget énekelt, főként reggelente, általában így ébresztett.  Sokat táncoltunk, bohóckodtunk a tükör előtt, csomó gyerekdalba beleszőtt engem is... Rengeteget mesélt, mindenből mesét fabrikált pillanatok alatt, így Fogtündér mellett, nekünk házi használatban volt Zokni- és RuhaTündérünk is.

Nyaranta koszorút font nekem búzavirágból és a földön ülve együtt nézegettük a várukat építő hangyákat, vagy négylevelű lóherét keresgéltünk, amiket aztán könyvek lapjai közé rejtettünk, és azt találtuk ki, ha a könyv újra a kezünkbe akad, szerencsét hoz a négylevelű...
Imádtam a hétfőket: azidőtájt sokkal kevesebb volt a tévében amúgy is a műsoridő, és hétfőnként egyáltalán nem volt adás. Az a nap volt nálunk a játéknap. Ilyenkor kicsit korábban volt az ebéd, és aznap fürdetésig társasoztunk 3-asban Apuval. Fürdés után esténként diavetítés volt a szobámban, a kedvencem Zebulon volt, egy álmos kismedvéről szólt, aki kispárnájával végigkullog az erdőben, nyugodt zugot keresve álmához, de sehol sem talál ilyet. Szakadtra néztem ezt a mesét.
Mesemondásos-beszélgetés után volt egy rítusunk Anyuval, hogy miből alakult ki, már nem emlékszem. Ő mindig Szép álmokat! kívánt, megpuszilt, én pedig azt válaszoltam, Jó nikkelbolhásokat!, és már fordultam is befelé hónom alatt Elével, a plüsselefánttal.

Mindig kézimunkázott valamit. Sokszor bánom, hogy bennem csak az alapok rögzültek,  így az én kezemből sosem fognak életre kelni olyan csodák, mint az övéiből.
Oviból hazajövet együtt főztünk, volt saját vágódeszkám, nyújtófám, edénykéim. Istenien főzött Anyu, én hiába készítem el ugyanazt az ételt, követve az ő keze által írott receptúrát, sosem sikerül visszahoznom a konyhámba az Ő ízeit.
Telente együtt szánkóztunk, korcsolyáztunk, kockárafagyásos állapotig és rengeteget nevettünk. Apu szerint majomszeretettel lógtunk egymáson, ma azt gondolom, ennek a szeretetnek köszönhetem azt, ami most vagyok...

A suliban osztályelső voltam, viszont a magaviseletemmel voltak gondok. Ma már tudom, azért vettem részt minden balhéban, hogy ne tartsanak strébernek a többiek... Bármit követtem is el, tudtam Anyu még akkor is nőstényoroszlánként kiáll értem a suliban, ha utána otthon át fogjuk beszélni a dolgokat.

Barátnők voltunk, igazi anya-lánya kapcsolat volt a mienk. Tizenévesen éjszakákon át pusmogtunk, mindenféle nőcis és egyáltalán nem nőcis dologról. Titkokat osztottunk meg egymással... és mégis annyi minden kimaradt...

Az első unokájának a születését nem élhette meg... furcsa, de valahogy ittragadt belőle egy darabka bennem... a  magabiztossága, a féktelen szeretete... most lenne 58 éves...

Ma délelőtt azon gondolkodtam, hogy vajh melyik az az igazán bababarát munkahely, ahol szemrebbenés nélkül elnézik ezt a laza 3 hetes munkavállaló kiesést, amit jelen esetben Huncos enyhe fogzásával és náthájával produkáltam volna? (a kérdés költői volt!) Sőt, akárhogy csűröm-csavarom a dolgokat, és próbálom derűsebben látni, egyre szövevényesebb és kuszább számomra egy dolgozó anyuka élete.

Kezdve azzal, hogy szinte sosem tehetsz el másnapra máskor oly könnyedén áttehető dolgokat, mert igazán sosem tudod, mikor lázasodik be/náthásodik be/betegedik le a kölök, és kell otthon maradnod a következő napon. Ezzel egyidőben 4 óra nulla nulla perckor illene már az óvodába érned a gyerek után...

Emlékszem, volt anno egy kolléganőm, akit szinte már gyűlöltek amiatt, mert a gyereke sokat betegeskedett és így nem lehetett számolni vele igazán... és ha belegondolok, hogy azidőtájt még én is sokszor ezt így gondoltam... azóta saját bőrön tapasztaltam, hogy semmi sem tud olyan fontos lenni, mint a gyermekünk mosolya...

Marad a másik verzió: aliggyógyultan visszavinni gyerekközösségbe... pfff... emlékszem fentebbemlített kolléganő ezt alkalmazta és ha az oviból hívták bármiért, görcsberándult gyomorral vette fel a telefont...

Reggeli közben igyekeztem megvitatni problémamegoldó HuncApuval is aggodalmaimat, mire ő hanyag egyszerűséggel csak annyit mondott, amikor majd én újra dolgozni fogok, és netalántán Hunc beteg lesz, majd beviszi magához a rendelőbe... ezer aggodalom szakadt fel belőlem egyszerre, hogy mégis hogy képzeli? hiszen beteg lesz? meg lázas? HuncApu szerint ezen még bőven ráérünk gondolkodni, szerintem viszont, nem kellően előrelátó.
Ennyiben is maradtunk.

Hiszek a kimondott/leírott szó erejében... alighogy papírra vetettem Huncos taknyolódásos-lázaskodását, máris jobban lett a gyermek. (persze, javuló tendenciájában kiemelt szerepet játszhatott újabb 2 szombatra kibukkanó fogacskája is, újfogakat fotózni egyelőre nem enged!). Kicsit még folydogál ugyan az orra (törölgetem bőszen), de az orrszívózás mennyisége lecsökkent az altatás előtti minimál-mennyiségre, bár Huncost elnézve, olykor még ezt is soknak ítéli. Így utólag már könnyedén meg tudom ítélni, hogy csak a szokásos fogzása párosult egy laza náthával.

Párásítónk lett, szerencsére családon belül megoldódott, valóban zongorázni lehet a különbséget. Részemről szerelem és óriási lehetőségek tárháza nyílt meg ezáltal... már azon agyalok, miket is fogok párologtatni a jobb levegőnk érdekében.

Szombaton HuncNagyi bevállalta HuncBogárkát, így vééégre nekivághattunk a városnak, és pótolhattuk HuncApu kinőtt ruhatárát. Lelkünket nyomta már a Hunc-szülinapi HuncNagypapa-féle ajándék, egy svédcsodás kisasztal és kisszék, melynek kiválasztása ránk volt bízva. Szenvedtünk is eleget a döntés meghozatalakor, ugye ilyenkor mindig ezer kétely és kérdés felmerül, számotvetettünk, osztottunk és szoroztunk, ez könnyen tisztítható, átfesthető (dekorálható!) és olybá tűnik, tartós darab lesz. (HuncApu súlyát is elbírta). Hunor is elégedett volt a választásunkkal, most már székről intézi az intéznivalóit és még az sem tántorítja el ettől, hogy egyedül még nem éri fel, tehát felmászni sem tud rá, viszont szépen nyekeregve kéri a felültetést, valamint, hogy a mai napon sikerült székestől kidőlnie az asztal mellől.

Dj Pelenkási keveri a zenét:

Azt hiszem, gyerekes anyukaként, újabb okot találtam arra, hogy miért is úúútálom én a telet. Túl a mínuszokon, a jeges úton való balanszírozáson, a gumiemberkének öltözésen és Hunor Michelin-babává varázsolásán minden kilépéskor a lakásból,  a sohamegnemszűnő taknyolódást sem szeretem.

Az idei évben, azaz január 3-4.-én kezdődött egy laza vízszerű orrfolyással, ám azóta napról-napra egyre változatosabb skálát  futunk be. Volt itt már enyhe hőemelkedés, magas láz, voltak vaskos, fradi-színű orrból eltávozók és egy egész napra teljesen visszavonulók is. Ekkor azt hittem, győztünk és végleg elvonult tőlünk a takonykór. Persze, nem így történt. És rádurrant az ilyenkor szokásos könnycsatorna-átmosott szeme is.

Azt gondolom, kellően higgadtan tudom kezelni Hunc takonykórságát, és valahol belül érzem, mikor van igazán riadó betegség-fronton. Tegnap aztán nálam is eljött az a pillanat, amikor már elveszettnek láttam még a reményt is, és felhívtuk a doktornőnket, ugyan jöjjön már ki, vessen egy pillantást Szemünkfényére, mert lassacskán elfogy az egy üveg köptető szirup, rég elfogyott a tengervízes sóoldat, amit telefonos tanácsadáson ajánlott... és a türelmünk is fogyóban... Dokinénink a tőle abszolút nemmegszokott módon volt undok, ő szabin van, ha úgy gondoljuk vigyük be a rendelőbe... pfff... újabb telefon, védőnéni: nem ajánlja, hogy bevigyük, csak ha valóban indolkoltnak ítéljük a problémát, ha folyamatosan magas a láza, kedvetlen, étvágytalan, befulladna vagy görcsösen köhögne... nagyon sok a beteg gyerek a váróban és ha igazán nincs gond, csak összeszedne valami komolyabbat várakozás közben. És fény derült doktornőnk váratlan undokságára is: ő is több hete hasonlókkal küzd, és táppénzre kényszerült...

Következő út: patika, újabb köptető, orrspray és immunerősítő vásárlás a kölöknek... elcsépelt közhely, de nem olcsó mulatság betegnek lenni... persze, ebben az esetben pénznemszámít, de akkor is halkan megjegyzem... merthogy ezek a típusú gyógyszerek nem vénykötelesek és így semminemű támogatás nem illeti őket... patikusnéni pozitív csalódás: megnyugtat, ne aggódjak, a legtöbb, amit tehetek az ez, rengeteg a msotanában elhúzódó felsőlégúti megbetegedés, valószínűleg a légszennyezettség az oka... Valóban, volt szmogriadó is... ez azért is nagyon durva, mert amíg csak elméletileg beszélünk róla, az azért egészen más, mint amikor a gyakorlatban kopogtat az ablakunkon a szmog és szembesülünk a következményeivel a saját bőrünkön.

Hunor továbbra is vígkedélyű, bár kissé bágyadtnak tűnik, ellenben jól eszik, lakásátrendez, pontosan ugyanúgy, mint máskor... talán annyiban változott, hogy többször igyekszik megszökni előlem... általában olyankor, ha meglátja az orrszívót a kezemben...

Mára virradólag kaptam meg Katától és Pihütől, kedves blogtársaimtól, ezt az újabb kitüntetést, díjat, amely inkább egyfajta baráti ölelést, egymásragondolást jelent számomra.

"Igazából nem is jó szó rá a díj - szóljon, akinek eszébe jut rá jobb kifejezés - inkább jelzés a barátságról és a közelségről, ami legkevésbé értendő földrajzilag.
Lényege, hevenyészett fordításban: Ha blogolsz, hiszel a 'proximitásban' a térben, időben, és kapcsolatokban való közelségben és teszel is érte. Ezek a blogok különösen varázslatosak. Íróik célja, hogy barátokat találjanak. Nem az anyagiak vagy a hatalom érdekli őket. Reméljük, hogy amikor kibomlik a szalag az üzeneten, még több barátság fog születni. Figyeljünk oda jobban az ilyen blogokra!
Add tovább nyolc újabb blogolónak és mutasd meg ezt a leírást is!"

Világ életemben grafomán voltam, bár egyetlen naplóm sem húzta pár hétnél tovább, esténként lusta voltam bejegyezni az aznap történteket, így mire legközelebb bejegyeznivaló kedvem támadt, már rég nem volt semmi sem aktuális. Így hát gyermekkori naplóim nagy százalékban ilyen és ehhez hasonló mondatokkal voltak teletűzdelve "annyi minden történt amióta nem írtam..." vagy éppen az aktuális szerelmem tárgya lett lecserélve, míg az előző oldalakon az volt a vezérmotívum, hogy hurrá, XY végre rámmosolygott és nem hiába grasszáltam előtte napokig-hetekig, az aktuális bejegyzés már arról szólt XY kőbunkó, node a Gipsz Jakab... ő az igazi! Szóval, ehhez a virtuális naplóhoz sem fűztem igazán vérmes reményeket, talán ezért sem említettem az első időkben senkinek, féltem, csak egy fellángolás lesz, ami hamar elmúlik... ma azt gondolom, szerencsére nem így történt, hiszen nagyon sok virtuális kapcsolat alakult barátsággá, napi kapcsolattá.

És akkor következzen az én nyolc megölelgetnivaló blogbarátom, a teljesség mindennemű igénye nélkül:

Ingrid: az övék volt az első blog, amit elkezdtem olvasni, és talán az ő hatására kaptam kedvet az íráshoz, neki köszönhettem, hogy első pillanattól mertem hinni Hunor létezésében. Nagyon sokszor ápolgatta lelkemet önzetlenül... majd megejtettük oly sok év után az első személyes találkozást is és onnantól nem volt megállás! Mindig meg tud lepni egy-egy új arcával, egy-egy sokáig rejtegetett jellemvonásával.

Bíborlili: ha valaki beleolvas, soha többé nem fog tudni az írásai nélkül létezni... nekem, konkrétan elvonási tüneteim vannak, ha valamiylen oknál fogva nem tudom őket olvasni... bár mazochista módon, néha azt csinálom, hogy napokig nem nyitom meg az oldalukat, és így ömlesztve többnapnyi történéshez jutok. Már alig várom a személyes találkozót... addig meg csak blogbarát!

Szilvi: tetszik örökös nyüzsgése, ötletei, az, hogy kétgyerekes családanyaként meg tudott maradni belül gyereknek, hogy játszi könnyedséggel veszi az akadályokat. Imádom a humorát, az őszinteségét, a szarkasztikus cinizmusát.

Eriberi: a blogtali óta talán még kedvesebbek lettek számomra... igazi húsvér emberek ők, csodálatos kis családot alkotnak, tetszik a temperamentus természetűk... és tapintható köztük a harmónia, a szeretet... szívem csücskei ők is...

PocakosIldi: jó érzés újra pocakosnaplót olvasni és együtt izgulva várni a születést... és végre egy olyan egyedi napló, amelyben nem köszön vissza más blogok szóhasználata.

Gemini: három csodaédes kislány mindennapjai. Csak csöndben, megilletődötten pillogni lehet a szülők olykor emberfeletti erején...

Lyndy: ha három kívánságom lehetne, az egyik az övék lenne...

Nani: nagyon jó lenne, olyan igazi összeropogtatós öleléssel magamhozszorítani őt...

és nekem lesz egy bónusz magyarázatnélküli simogatós ölelésem Béjbnek...

Titkon bizakodtam, hogy megkapom ezt a labdát Valakitől, mert kora gyermekkorom óta,  szinte anyatejjel szívtam magamba a könyvek szeretetét, tiszteletét.

Bár nem volt ez mindig így... amikor egészen kicsi voltam imádtam Anyu kiscucka szája íze szerintire alakított estimeséit, betéve tudtam a Grimm meséket és ha Anyu csalni szeretett volna és a feledés jótékony homályába burkolni a főszereplő egyes kalandjait, lerövidítve ezáltal az esti időtartamot, rendszeresen figyelmeztettem őt, hogy ez bizony kimaradt... Amikor iskolába kerültem, Anyu nem értette, mért tiltakozom minden idegszálammal a betűk megismerése, és szavakká alakítása ellen. Egy ugyancsak mesemondós-filozofálgatós estén végül sírva kiböktem, hogy én tudom azt, ha megtanulok olvasni, ő soha többet nem fog nekem mesét mondani... sosem felejtem el, ahogy akkor magáhozölelt és miközben nyugtatólag simogattam a hátam, megígérte, hogy addig fog esténként mesélni, amíg én szeretném, de higgyjem el, ha megtanulok olvasni, és megérzem, mekkora hatalom lesz a kezemben, én fogom kérni, hogy hadd olvassak magamválasztottat esténként. Hittem is meg nem is, de egy próbát megért... ekkor már nem sírtam, kicsit erőt adott a biztos háttér, talán még fogadtunk is, hogy én aztán soha le nem cserélem őt száz meséskönyvre sem! Mert így voltunk mi mindig: barátnők...
Aztán valóban rákaptam az ízére, kiskamasz koromban egymás kezéből téptük ki a friss könyveket, olyan is előfordult, hogy amíg Anyu ebédet főzött én olvastam a könyvet, amíg tanultam, Anyu vette bírtokba. És egy idő után rendszeressé vált, hogy az ajándékba nekem szánt könyveket kikutattam és még mielőtt megkaptam volna, kiolvastam őket.

Talán így történhetett, hogy nem lehetett az a kemény vizsgaidőszak, az az ólmos esti fáradtság, hogy én ne olvassak aktuálisan valamit (esetenként valamiket, mert volt kisebb könyv az utazásra és vaskosabb az ágy mellett). Ha sokat kellett utaznom a munkahelyeimre az utat végigolvastam, talán egyedül Hunor születése okozott némi zavart: közel két hónapos koráig nem volt affinitásom semmit se olvasni, szabad perceimben is inkább őt csodáltam álmában.

A MátéAnyuja Bea által invitált játék lényege, hogy összesítsünk kicsit és említsünk meg 5 darab tavaly olvasott könyvet. Szerencsére többtucatot tudnék kapásból megemlíteni, így inkább kiválasztom azt az ötöt, mely mély hatással volt rám:

Irving Stone: A napsugár fia - Van Gogh élete. Kissé optimistán ezt a könyvet vittem be szülni, persze odabent egyetlen oldalt sem voltam képes elolvasni belőle és magamban olvashatatlannak minősítettem, aztán valamikor nyáron a kezembe akadt és rengeteg kellemes percet szerzett.

Pearl S. Buck: Nők pagodája. Őt kedves Ingridemtől kaptam, hogy ne csak limonádé irodalmat olvassak. Csodálatos könyv, mely magával ragad és elrepít egy idegen világba, egy számunkra teljesen más kúltúrába.

Robin Maxvell: Boleyn kisasszony és Boleyn Anna titkos naplója . Erre a könycsemegére éppen a laszti felémdobója hívta fel a figyelmemet, azóta is hajkurászom az író egyéb műveit is, valamint a Boleyn lányokról fellelhető összes irodalmat.

Csáth Géza: Mesék, amelyek rosszul végződnek Csáth Géza örök kedvencem, az ő novellái balzsamként símogatják a lekem bármely időben.

Kathleen Winsor: Amber ez is egy történelmi alapokon nyugvó regény, a 17. századi Angliába kalauzol el, olvasmányos, története rabul ejtő és magával ragadó.

És most jönne az a rész, amikor tovább kellene passzolnom a játékot. Az a baj, hogy ismét későn reagáltam és szerintem már mindenkin végigsöpört ez a hullám is... nomeg az előző továbbpasszolóssal is úgy jártam, hogy oda passzolgattam, ahol már járt... így én nem adom tovább, viszont ha olvas olyan Valaki, aki még nem játszott ilyet és kedvet kapott, rajta, ne habozzon és emlékezzen vissza a 2008-as könyvélményekkel teli évére!

Szombatra esett a nagy nap, hogy Huncos kóbor fürtjei megzabolázását (azt a bizonyos bundesliga sérót vagy nevezhetjük a 70-es évekbeli flóverpóver ittragadt szellemiségének is) szakemberre bíztuk, enyém kedves fodrászlány személyére. És csak bízni tudok abban, hogy Hunor csak olyannyira lojális marad vele, mint amennyire HuncApu az övével, ugyanis bárhol is lakott, idestova 15 éve visszajár hozzá. Aztán meg már tökjó kis sztorikat is fabrikáltunk arról, hogy kiskamasz Hunornak rendszeresen megemlítjük, hogy hú, amikor még anya ölében ülve nyisszantottuk kóbor tincseidet, te meg vigyorogva vivatévé zenére hullámoztattad kistested...
Annyira kisfiús lett az új séróval, hogy ihajj... és a szülinapjára kapott bébitaxira már önállóan ül föl valamint száll le róla...

A nagy esemény után vidékre látogattunk, Hunor már kevésbé taknyolódott, mint a hét többi napján, így estére megejthette az első szánkózását is. Nincs mese, Hunc ebben is HuncApura ütött, várakozáson felül örült a hónak, a lecsúszásnak a dombról, miközben én alighallhatóan morogtam, hogy mennyire úúútálom a minuszokat és nemszeretek fázni, de a monoton elégedetlenkedésem mellett is mosolyt csalt az arcomra, Hunc önfeledt nevetése.

Miszter H. újabb szokása, a toldimiklósozás, avagy gyúrás az idei Iron Man versenyre: egyre nehezebb és tartalmasabb tárgyakat tol el maga előtt. Újkori kedvence HuncApu jól megrakodott éjjeliszekrénye.
Vasárnap hazaérve, Hunor felpörgés áldozata lett, gyakorló anyukák tudják mit jelent az, amikor minden zsigeredben érzed, hogy valami történni fog, egyszerűen nem úszhatja meg a kölök a különböző helyekre való felmászást, bebújást, huncutkodást büntetlenül. 
A föntebb említett éjjeliszekrényt tologatva éreztem meg az érzést újra, még oda is szóltam Huncmesternek, hogy nem kéne, mert baj lesz, a szokásos sátáni kacajjal vigyorogva tolta tovább a bűnnehéz szekrénykét. Tizedmásodperccel később óriási robaj, majd ezzel egyidőben bömbölő Hunor: kitört (az általam mindig is gyűlölt!) éjjeliszekrény lába, szerencsére nem Hunorra esett a szekrényke, csak simán eldőlt, Hunc meg a pelenkásos részére esett és a sírás csak az ijedtségéből fakadt.
Öröm az ürömben: olyan vacak anyagból készült ez a bútor, hogy még a szög se akar megmaradni benne, nagy reményekkel csere lesz! (hurrá).

Győzelemittasan a romok árnyékában:

Masika Lilije dobált meg minket orvul egy kósza hógolyóval, melyet azon sebtiben készülünk tovább is dobni, nehogy tócsává olvadjon a távfűtéses lakásunkba...

A játék első részét határozottan jó ötletnek tartom, már nagyon rég óta készülök egyfajta összesítőt írni arról a napról, amikor Hunorvirág úgy érezte, megérkezik végre közénk. A második részére inkább magam válaszolok, nem szívesen adok szavakat a fiam szájába, talán, mert nem vagyok egészen biztos abban, hogy amit én leszűrök a viselkedéséből, azt ő is pontosan így gondolja/gondolná. Persze az én pszichózisomból nem kell semmifajta messzemenő következtetéseket levonni, van  profánabbik oka is: már gyerekként is úúútáltam a szereplők bőrébebújós fogalmazásokat...

Hunor:

Horoszkópja: Nyilas
Csecsemő: már kiskorában önálló és független. Mosolygós, életvidám baba, aki állandóan nyüzsög. Szereti a társaságot, a nyüzsgést, ha emberek veszik körül. Az alváshoz biztonságra és nyugalomra van szüksége, különben nem lehet leállítani az állandó pörgésből. (hogy ezt hamarabb mért nem olvastam el?!)
Gyermek: azonnal feltűnik mindenkinek, ellenállhatatlan és nagyon elszánt, igazi egyéniség. Mindent megtesz, hogy elnyerje mások rokonszenvét, gyakran hangoskodással hívja fel magára a figyelmet. (kipipálva)
Szeret sok mindent kipróbálni, de hamar ráun a dolgokra. Ha felesleges energiáit nem tudja mire használni, hisztis lesz, feszült, csapkod és tör-zúz. (pipa)
Nagyon szeret beszélgetni és kérdezni. Szeretetéhes, de ő is éppúgy szeret adni, mint kapni. Ha nem érzi érzelmileg biztonságban magát, könnyen megsértődik, vagy butaságokat kezd csinálni, csak hogy felhívja magára a figyelmet, megszerezze a vágyott személy szeretetét. (ez még folyamatban van, de könnyen el tudom képzelni ezt is, szép kiscsalád leszünk, már látom...)

Ez történt a születése napján:
Vlagyimir Putyin orosz elnök pártja, az Egységes Oroszország éppen e napon nyer az oroszországi parlamenti választásokon.
Hazánkban Törő György, szekszárdi iparművész harmadmagával ember nagyságú betlehemi jászolt készített, mely az adventi hetekben volt látható Szekszárd főterén.
Kislakunkban éppen 3. napja vajúdgattam, hol rendszeres, hol rendszertelen fájásokat produkálva. Mivel papíron is enapra voltam kiírva szülni, a kupaktanács (nőgyógyász-szülésznő-HuncApu, aki már nem bírta a többnapja felgyülemlett stresszt), úgy döntött, ideje látogatást tennem a kórházba, ahonnan már nem jövök haza 2:1 állapotban.

A nap híres szülöttei:
1762 – Festetics Imre magyar főúr, genetikus
1873 - Nyilasy Sándor festőművész
1909 - Garay György, Liszt Ferenc- díjas hegedűművész
1933 - Komjáthy György a Magyar Rádió zenei szerkesztője
1947 - Sami Géza szobrász, képzőművész
1973 - Szeles Mónika, teniszező
1981 - Britney Spears (áhá, szóval innen a Britni őrülete!)
 

És akkor innenstől önző módon én következem:

Ha nyernék a lottón: megépítetném álomházikónkat, nem sürgetne az idő, alaposan kiválaszthatnánk minden odaillő alapanyagot és talán kicsivel kevesebb idegeskedéssel építkezhetnénk, mint az ismerettségi körünkből jópáran. Már csak egy jogsi és egy biztonságos kisautó hiányozna az életemből. És jótékonykodnék. Nagyon sok ötletem lenne (már van) hozzá.

Rossz szokásom: ha valami viharfelhő beárnyékolja életem, általában azokon töltöm ki, akiket a legjobban szeretek, velük vagyok a legtürelmetlenebb, legundokabb.

Ha koffein: kávé, bárhol-bármikor. Egy habos forró csodával engem mindig le lehet venni a lábamról.

Színeim ruhában: fekete-barna, rózsaszín. A kékkel továbbra sem tudok jóban lenni, max farmer szinten.

Most mi van rajtam: édibébi piros macinaci, rózsaszín malacpapucs, narancssárga póló... asszem, tudok élni!

Ha háziállat: bioágymelegítő macska forevör, bár néha az örökös porszívózáskor rádöbbenek, a legjobb lenne, ha semmilyense lenne... persze, ezek csak fellángolások.

Ahol 10 év múlva látom magamat: sokgyerekes családanyaként, valahol a pilisi régióban.

A legutóbbi jó, ami velem történt: Hunor habkönnyedén, egyszeri ébresztéssel aludt ma éjjel.

S akit én is szívesen eltalálnék a hógolyóval: Mazsoláék, MátéAnyuBeáék, Mickalánynak, Pocakos Macskuszék (hátha legalább egy kis időre el tudom terelni a gondolatait a jelenről).

Lassacskán átalakulóban a sokat fecsegő, barokkos körmondataimmal telitűzdelt blogom - fotóbloggá. Ennek az oka a mindenkisrésbebelemászó, mindenhuncutságotazonnalelkövető 13 hónapos aligelmúlt kisherceg. (és még a szépen vezetett havi paramétereivel is adós vagyok: szóval, 13 hónaposan: kb. 9700 gramm és 76 cm hossz körüli... ). A mászását tökélyre fejlesztette, ha éppen menekülőre fogja (értsd meztelen, mert pelenkázom), két lábon alig érem utol. Járni nem óhajt továbbra sem, néha egy-egy véletlen lépést tesz, de amint rájön ennek fontosságára, (értsd: lélegzetvisszafojtva figyeljük, mi sül ki belőle)  azonnal összecsuklik és vigyorogva tovább négykézlábaz valamerre. Szerintünk rég tudna járni, csak éppen nem akar.

Kérésre bármit odahoz, megmutat, esténként fogat mos, szépszóra.
Egyre többször ölel át, fúrja belénk a kis fejét, dünnyögve szuszog, feltehetőleg valami nagyon kedveset, de ugyanilyen arányban ébreszt szempilla-emelgetéssel és szemkinyomkodással, valamint fejre-ráüléssel, orrharapdálással és teljes erőből lefejeléssel.

Napjaink viharos sebességgel telnek, Hunor gondoskodik az állandó elfoglaltságról, az utóbbi napokban nálunk is felütötte a fejét egy kis laza nátha, láz nélküli, előbb csak szárazon krahácsolta át az éjszakát, és folydogált szünetmentesen az orra, mára már igazi férfias cuccot orrszívóztam ki belőle és már nem száraz a köhögése sem. (meg is lepődik köhögések után, hogy ugyan mi és honnan került a torkába?!... a Zapja rendszeresen el is magyarázza, hogy később ennek a dolognak még hasznát is veszi, mint férfias jegyet...)

Azt hiszem, megvan az első esküdt ellensége gyermekemnek, mégpedig a számítógép személyében. Ha 5 percnél hosszabb időt szándékoznék előtte eltölteni, kisfiam előbb csak gyöngéden odébbtol székestől, ilyenkor ha ölbeveszem, kiutal még pár perc türelmi időt,  de ha továbbra sem akarok érteni a jeleiből, kurtán-furcsán alámkúszik és egy óvatlan pillanatban kikapcsolja a gépet... Hol vannak már a régi szép idők, amikor még reggeltől estig bekapcsolt gép mellett élhettem? Mára maradtak az éjszakák (olyankor inkább olvasok vagy csak úgy elnyúlok a forró habokban...), vagy a délutáni pihenője alatti egy órácska, ami valljuk be: nem sok mindenre elég.

A másik, amiről még szerettem volna írni, csak hogy örökül maradjon: ciki, nem ciki, be kell látnom, az alma ezesetben kicsit messzebb esett a fájától: Hunc ellentétben velünk, hihetetlen módon édesszájú. Igyekszem kikerülni -egyelőre- a babakekszeket, piskótákat, túrórudikat és egyre lelkesebben sütögetek, mert végre akadt hálás (!) célközönségem.  És legalább ebben tudom, hogy mi is van valójában... Pár napja sütöttem meg barátosnőm egyik klasszikusát, előtte egy egyszerűbb úgynevezett almás bögrés sütit sütöttem, kicsit átvariálva, eszméletlen sikert aratott! (öööö, ezt a "Hunci szelet" fantázianévvel illettem... ). Hunor hihetetlen módon élvezi a konyhai főzőcskézést, igaz, minden étel előkóstolását kiköveteli magának. Kicsit változtattam a megszokotton és mostanság korábbra időzítem az ebédünk elkészítését, és hogy ne kelljen különböző dolgokat főznöm, mi is kezdünk átállni a főzelékekre, párolt zöldségekre. Hunc így kétszer "ebédel", egyszer koradélután a frissenfőttből, másodjára pedig este, velünk. Bébiételt- konzervet már hosszú hetek óta egyáltalán nem hajlandó elfogadni, csak és kizárólag a mi ételünket eszi: reggelire, vajas kenyeret, virslit, sajtot, uzsonnára az éppen aktuális sütit és általában elmajszolgat egy almácskát hozzá, ebéd főzelék, délutáni uzsi valami gyümölcs és a vacsi velünk, ugyanaz, amit mi. Mindeközben igyekszem a napközbeni nemmondjukkianevét-ről (=szopi) lassacskán leállítani, bár így is 2-3-szor csüng még rajtam, plusz éjszaka a 2-3-szori ébredéskor. Ha kimondjuk előtte, a bűvös szót, hogy "cici", azonnal ráébred, hogy tulajdonképpen neki erre mostéppenazonnal szüksége is lenne... nopersze, ebből napi mókásabbnál mókásabb jeleneteket lehet kreálni, ha esetleg valaki úgy érezné, még mindig unatkoznék. És HuncApu sokszor úgy érzi... 

A jútjúbos videók még mindig kedvencek, főként HuncApu füllhallgatójával:

és ilyen az, amikor elbújva előlünk bepréseli magát a mosógép és a kád közé:

HuncApu gyerekkori kincseket rejtő utolsó dobozában bukkantunk erre a narancssárga tacskoid állatkára, melyet Hunc úgy vett birtokba, mint egy régi ismerőst. Érdekességképpen megjegyezném: valószínűleg 30 évvel ezelőtt már valaki előkóstolta ezt a kutyafarkat... legalábbis a fognyomacskák ezt bizonyítják...

Szombaton, hosszas (elő)szervezkedés után, végre létrejött az első ilyetén nagyszabású kezdeményezés. És hogy mért nemzetközi? Csakis Eriberi külföldről hazaérkezése miatt... :)))

Színhelyül egy játszóházat választottunk, ár-érték arányban szinte tökéletesnek is mondható, egyrészt abszolút bejáratott a hely, másrészt meg télvíz idején ekkora társasággal nem nagyon tudtunk volna máshová berobbanni. Ami kicsit -így utólag- ellene szólt, az a hideg volt a helyen, de nézzük a dolgokat pozitívan: nagy, nehezen befűthető helyiségekről van szó és nem utolsó sorban több napos munkaszünet után érkeztünk, amikor még a játszóház alatt üzemelő boltok sem voltak nyitva. És a legpozitívabbat nézve: együtt voltunk... és igyekeztünk ezalatt a nyúlfarknyi idő alatt még jobban megismerni egymást. Persze, mindenkire nem jutott elég idő, nademajd legközelebb!

HuncMackó ismét nagyon jól érezte magát, általában csak magányos harcosként csatangolt a nagy területen, alkalomadtán még lelkiismeretfurdám is támadt, amikor vadidegen játszóházasozó apukák öléből köllett pironkodva kikaparnom elsőszülöttemet.

(a fotón elég egyértelműen látszódik, hogy mér is köllene nekem az a szemüveg...khm... napi használatra...)

Kicsit kipróbálhattam milyen is lenne két gyerekes anyukaként az élet:

(még fotók: itt)

A JÓ:

• hogy olyan értékes emberek barátsága és szeretete vesz körül, hogy néha magam is pironkodom a gondolatért, vajon valóban megérdemeljük-e?!
• hogy csodálatos évet tudhatunk magunk mögött, csöppfiam napról-napra virágként kinyíló értelmi és szellemi gazdagságával alaposan megtűzködve
• hogy még mindig megmaradt az a képességem, hogy meglássam az apró csodákat a szürke hétköznapokon
• hogy szilveszterkor könnyeimet nyeldesve tudom énekelni a himnuszt és hálát adok azért, hogy ilyen erős ez a szeretet-háló, hogy sikerült talpra állnom, hogy egy olyan életem van, amilyent mindig is szerettem volna, amilyenre mindig is vágytam, kívánni sem tudnék másabbat/szebbet/jobbat
• hogy a tavalyi évet egy torokszorongatóan csodálatos hírrel zárhattuk: egy  számomra nagyon kedves Valaki vált kicsattanóan gyönyörű kismamivá, pár hete egy aprócska élet költözött a pocakjába...
• hogy olyan Társam van, aki megérezte, hogy ezen a pár napos bulin nekem van igazán szükségem a kikapcsolódásra és hagyta, hogy újra úgy tombolhassak, mint régen, reggelig karaokézhattam-táncolhattam alkoholos befolyásoltság alatt, a meg- és összeszokott lánycsapattal

A ROSSZ:

• hogy szemvillanás alatt eltelt ez a pár nap
• hogy már nem vagyok a régi: még mindig szenvedek a fáradtságtól
• hogy máris elárasztódtunk munkával

A CSÚF:

• a másnapok kiábrándító plasztikussága...

(nomert persze, hogy megint megvárta az éjfélt a fiatalember, akárcsak tavaly...)