Ma délelőtt azon gondolkodtam, hogy vajh melyik az az igazán bababarát munkahely, ahol szemrebbenés nélkül elnézik ezt a laza 3 hetes munkavállaló kiesést, amit jelen esetben Huncos enyhe fogzásával és náthájával produkáltam volna? (a kérdés költői volt!) Sőt, akárhogy csűröm-csavarom a dolgokat, és próbálom derűsebben látni, egyre szövevényesebb és kuszább számomra egy dolgozó anyuka élete.

Kezdve azzal, hogy szinte sosem tehetsz el másnapra máskor oly könnyedén áttehető dolgokat, mert igazán sosem tudod, mikor lázasodik be/náthásodik be/betegedik le a kölök, és kell otthon maradnod a következő napon. Ezzel egyidőben 4 óra nulla nulla perckor illene már az óvodába érned a gyerek után...

Emlékszem, volt anno egy kolléganőm, akit szinte már gyűlöltek amiatt, mert a gyereke sokat betegeskedett és így nem lehetett számolni vele igazán... és ha belegondolok, hogy azidőtájt még én is sokszor ezt így gondoltam... azóta saját bőrön tapasztaltam, hogy semmi sem tud olyan fontos lenni, mint a gyermekünk mosolya...

Marad a másik verzió: aliggyógyultan visszavinni gyerekközösségbe... pfff... emlékszem fentebbemlített kolléganő ezt alkalmazta és ha az oviból hívták bármiért, görcsberándult gyomorral vette fel a telefont...

Reggeli közben igyekeztem megvitatni problémamegoldó HuncApuval is aggodalmaimat, mire ő hanyag egyszerűséggel csak annyit mondott, amikor majd én újra dolgozni fogok, és netalántán Hunc beteg lesz, majd beviszi magához a rendelőbe... ezer aggodalom szakadt fel belőlem egyszerre, hogy mégis hogy képzeli? hiszen beteg lesz? meg lázas? HuncApu szerint ezen még bőven ráérünk gondolkodni, szerintem viszont, nem kellően előrelátó.
Ennyiben is maradtunk.