Ugyanolyan álmos délelőtt volt ez is, mint az összes többi... ugyanolyan nehezen ébredtem, (talán a hajnal 2-ig olvasásomnak köszönhetően?), Hunc ugyanolyan könnyedén pattant ki mellőlem, mint bármely más reggelen, és ugyanolyan vidáman duruzsolt attól a pillanattól kezdve, mihelyst kinyitotta a szemeit. Pontosan ugyanúgy, mint máskor.

Aztán HuncNagyi megvillámlátogatott minket és a búcsú pillanatában egyszercsak Hunor megindult felém és -nem is olyan bizonytalanul- megtett kb. 3 lépést! Azóta se többet, pedig HuncApu mindenféléket ígérgetett már neki, de Hunc csak sejtelmes örökmosollyal vigyorog ránk. Pontosan ugyanúgy, mint amikor HuncApu pusziért esdekel nála az esti fürdetéskor. (ez hétpecsétes titok, de néha ilyen mondatok szűrődnek ki a fürdőszobából: naaa, Hunci, adj egy puszit Apának, léci, csak egyet, nézd én is adok Neked egyet!... )

Ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb rögzíteni is fogom tudni telten guruló-döcögő lépteit, mint ahogy ma végre sikerült lencsevégre kapnom mind a 8 darab fogát is!

A szívem pedig csordultig van mindenféle megfogalmazhatatlan és kusza érzéssel: részint annyira büszke vagyok az első lépéseire az önállóság felé, mintha éppen a Nobel díj átadáson olvasnák fel a nevét, másrészt pontosan ezek a lépések ráznak fel és döbbentenek rá arra, hogy itt már nem egy baba lakik, hanem egy céltudatos kisember...