Tegnap délután volt megbeszélve az a védőnői látogatás, melynek során kézhezkaptam a kismamakönyvem. Kicsi csalódás volt számomra, az előzőn még egy kalózkendős kiskrapek vigyorgott, majd hála a lakásfelújításnak és az elkóborolt kismamakönyvemnek, lett újabb dizájnosom is, egy édibébi újszülöttes, most pedig egy teljesen hétköznapi, Egészségügyi Minisztérium által lebélyegzett, már a címlapon száraz rendeleteket feltűntető, kissé cocalista érára emlékeztető, bugyirózsaszín formanyomtatvány.

A védőnéni röpke háromnegyed óra alatt felvette az anamnézisemet, majd egy kóbor kérdést intézett hozzám, mely szerint meddig szoptattam az első gyereket. Mondom, még folyamatban van a dolog. Erre ő, nagyon óvatosan megjegyezte, hogy ugye tudom, hogy ez mennyire veszélyes dolog (?!) és jobb lenne, ha lassacskán leállnánk róla. Nem volt kedvem vitatkozni vele, mondtam, majd igyekszünk. Ez szintén olyan téma, amihez mindenki ért és mindenkinek van is róla véleménye. Én azt gondoltam, -bár sokáig szerettem volna szoptatni Hunort-, hogy nem fog ilyen sokáig kitartani a mi kis szimbiózusunk. Azt hittem, a két gyerek között lesz időm sosemvolt vékonyra fogyni, satöbbi-satöbbi. De nem így történt és ezért egyetlen pillanatig sem érzek szomorúságot. Pár kilóval emelkedettebben kezdem a mostani várandóságomat, de azt gondolom, most nem fogok egy röpke húszast magamra kapni, örökmozgó Huncos mellett. Aztán persze, az is lehet, hogy mégsem így történik... de ez sem baj.
Amikor megtudtam, hogy érkezik a KisTesó, elkezdtem bújni a szakirodalmat, a tandem szoptatásról, a várandósság melletti szoptatásról. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem lenne túl bölcs dolog most hirtelen megvonni Huncostól a napi-másfél napi egy, megszokott langymeleg nedűt, hiszen nem áll fent semminemű terhességgel kapcsolatos probléma, nem volt vérzésem-görcseim se, Hunor sem volt koraszülött, elmúltak az illúzióromboló rosszulléteim is. Ugyan a tejtárolóimat kissé érzékenyen érinti ez a másállapot, így ha Hunor csócsálgat, azaz a megszokott komfortszopiját szeretné űzni rajtam, akkor sajna menthetetlenül le szoktam rövidíteni a rajtam töltött idejét.

Szóval, továbbra is dacolunk az előítéletekkel az ösztöneinkre hallgatva.  

Bár még nem merem elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, elmúltak a reggeli émelygések-szédelgések. (persze, ez azonnal újabb aggódósabb gondolat-lavinákat is elindíthatna, de nem hagyom magam- saját magam által a mélybe lehúzni és pont). Talán köszönhető mindez a csodaszép és energiabombának minősülő hármacskán elköltött, mesevidékes hétvégénknek is.
Az úúúgy volt, hogy HuncAput már hét közepe óta rágicsálta a "hétvégén muszáj kirándulni" férge, így nagy mértékben nem volt tekintettel elesett állapotomra. Az úticél ilyenkor majdnem mindegy, de az ágyon pihegve szombat délelőtt, véletlenül éppen egy Noszvajról készült kullináris műsor ragadott magával, amiben Bucsek András mesterszakács kóstoltatta saját főztjeit, valamint Sándor Tamás egri sajtmester fenomenális mestermunkáit párosította jóféle Thummerer borokkal. Innen már csak kis nyomozást és pár telefonhívást igényelt a szervezés ahhoz, hogy megtaláljuk azt a hangulatos magtárból átalakított kis fogadót, melyet csak jószívvel tudok ajánlani minden arrafelé látogatónak. Pestről egy bő órácska alatt leértünk, és aznap estére még egy pincelátogatással egybekötött, bórkóstolós vacsorára is becsúszhattunk. (megmosolyogtatóan nosztalgikus volt gyerekkel- kicsit pocakosan részt venni egy ilyen jellegű vacsorán, hiszen pár évvel ezelőtt volt pár emlékezetes bortúrás hétvégénk... most meg már 10-kor ágyban voltunk, miközben a "fiatalok" hajnalhasadásig "kóstolták" a borokat...). Az ételek mennyeiek voltak, a háziak kedvesek-mosolygósak, Hunor eszementül elemében volt, és ismét lelketsimogató érzés volt a saját bőrünkön tapasztalni, mennyivel melegszívűbbek-természetesebbek a vidéki emberek. Noszvajról úgy jöttünk haza, hogy ide bizton visszatérünk még ezen a nyáron.

És akkor az elmaradhatatlan fotó-dömping, először is, a hordozás jegyében:

A noszvaji kocsma ajtóban:

A borospince-látogatáson úgy viselkedett, mint akinek a vérében van a borászat:

Még a hatalmas koracél tartályok sem félemlítették meg:

Vasárnap Eger belvárosában sétálgattunk:

Majd Huncos kisautóba pattant, melyet HuncApu távirányított, így mindketten jót szórakoztak (nomeg az a sokszáz Főtéren daloló diák is, akik tanúi voltak a jelenetnek):

Hogy a hétvégi jólétnek köszönhető-e, azt nem tudni, viszont ismét újabb fájdalommentes fogacska-növesztéssel szembesültem ma reggel. Így most már Tízfogú Rémem van!

Kislányként, mindig nagy családról álmodoztam. Talán az egykeségemből fakadóan, a sok átunatkozott délutánból, amikor tanulnom kellett volna egyedül a szobámban, de mindig arra vágytam, bárcsak lehetne egy testvérem, akivel megoszthatom örömöm-bánatom, akivel összebalhézhatok, hogy aztán jótestvérként kibéküljünk. Akivel kötne a vérem.
Emlékszem, 4-5 éves lehettem, amikor séta közben Anyuval, találtunk az utcán egy másfél éves forma kislányt. Beszélni még nem tudott, de valamért olyan mesébeillően sorsszerű volt számomra, hogy befogadjuk őt. A részletekre már nem emlékszem, azt tudom, hogy Anyuék jelentették a rendőrségen, de mivel senki sem kereste (!), valamiért nálunk maradt és azt az éjszakát velünk töltötte, együtt fürödtünk, és este úgy aludtam el, hogy hálát adtam Istennek, amiért így küldött nekem egy kistestvért.
Persze, a tündérmesének igencsak profán vége lett: másnap kijózanodva, a kislány ősi mesterséget űző anyukája, rádöbbent, hogy az este folyamán valahol elvesztette gyermekét, rendőrséghez fordult és így elég hamar zárult a kör. A kislány sírt, amikor elvitték tőlünk, és sírattam én is az elhurcolt álmaimat.

Az élet úgy hozta, hogy megtaláltam azt az embert (persze, hosszas keresgélés után), aki az életem Társa, aki hasonló álmokat dédelget magában, akinek hasonló gondolatai vannak, akivel félszavakból is megy minden, akivel éppenugyanúgy és éppenugyanott. Sosem volt kérdés, hogy lesz-e Huncnak testvére, mint ahogy az sem kérdés, hogy ha Isten is áldását adja rá, nem csak egy testvére lesz.

És most mégis elbizonytalanodtam... olyan korai még ez az öröm, annyira csöpp még az a picilény... bár tudom, hogy itt van (elég hatékonyan bizonyítja minden reggel-délelőtt), hogy velünk van, hogy máris alakítgatja az életemet és mégis félek, hogy ez az apró csoda bármikor szétpukkanhat, akár egy szappanbuborék... jobban kellene bíznom Benne, magamban... talán kísértjük a sorsot és nem lett volna még szabad telekürtölni a nagyvilágba... de mellette szóljon, hogy annyira boldogok vagyunk és annyira szorította már a mellkasom ez a jóhír... nem lehet baj!
És már megint annyi jól megrögzött ideám borult elemeire. Sok mindenkit meg kellene követnem, sokszor oly könnyedén ítélkezett bennem a rosszindulat, az általánosítás... Miért tart az élet ennyire kíméletlenül gyorsan görbetükröt nekünk?
(kicsit érthetőbben: én is azok táborát erősítettem jó sokáig, akik úgy gondolták, a szülő nők bizonyos csoportja, mintegy úri szeszélyként igényli a császármetszést, egészen addig, amíg meg nem született Hunor, sürgősségi császármetszéssel... a következő dogmám az volt, mely szerint csak és kizárólag azon kismamák leszenk rosszul, várandósan, akik nem is álltak teljes mértékben készen az anyaságra, mégha ezt tudat alatt is tették... aztán most itt állok minden reggel émelyegve és többtucatszor átgondolva, hogy vajon biztos minden apró sejtecskémmel készen álltam az új lélek befogadására vagy csak önmagammal is elhitettem, hogy igen... a lelkem tiszta, tehát ismét a begyöpösödött gondolkodásomat köll sutba dobnom...)

Vagynak ilyen elmélkedős-negatívabb napok is... evvan.

Ma túlestünk a kötelező 15 hónaposoknak való oltáson (mindig csúszunk...), mely tartalmazza a kanyaró, mumpsz és rubeola legyengített vírusait. (namilyenjó, hogy van már ilyen, én sose felejtem el a tizenévesen benyalt mumpszomat, amikor Apu szerint "nincs is semmi bajom", csak nem akarok kosáredzésre menni... valamint a 21 évesen kórházi környezeteben benyalt bárányhimlőmet, mely a szövődmények-szövődményeivel, kerek 3 hónap táppénzes üdülést jelentett számomra...) Mellékhatások, elviekben sacc per kb egy hét múlva várhatóak, enyhe hőemelkedés, köhögés, bőrkiütés formájában jelentkezhetnek. Naezmilyenjó!

Hunormester minden erejét bevetette a dokinéni és a szurija távoltartásától, utólag nem bánom, hogy nem nekem kellett lefognom őt, így kettecskén a védőnéninkkel karöltve is alig bírtak Nagyerejű Jankómmal, asztaltáncoltatás lett a vége. Bár, talán nem így végződött volna, ha doktornénink nem tölt oly sok időt, Hunor születésétől fogva szűkfitymájú fütyijének megrángatásával, ezáltal fájdalmas sírást okozva neki. Igazából nem is értem, mért tette, hiszen többtucatszor megbeszéltük már, hogy ezt biza műteni köll, 3-4-5 éves korában, ambulanter. Most azt találta ki, mindenképpen mutassuk meg urológusnak (éppen egy hete meséltük el neki, hogy látta már!), mert akár 2 éves kor alatt is meg lehet műteni vagy éppen kenegetni valamilyen csodakrémmel, ami talán (?!) elmúlasztja a szűkületet. Ezt a fajta szűkösséget, sajna, max a sebész kése tudja elmulasztani, továbbra sem értem, mire volt ez most jó. A kocsiban végig bömbölt hazáig, azóta alszik, remélem, pelenkázáskor nem ér meglepetés. (nem ért, bár fütykös érzékenykedik, update esti fürdetés: HuncApu szerint berepedt... áááá)
(erről további okosságok ehelyt olvashatóak)

Én ma jobban vagyok. Asszem, rájöttem, mi lehet a ludas a dologban, bár ezzel annyira nem vagyok kisegítve. Szóval a reggeli kávét ma kihagytam, és így csak enyhe émelygéses álomvilágban tengetem napomat. Ez nagyon jó lesz így, mert a padló alatti vérnyomásom így még jobban padló alatt marad. Pár hét és már annak is örülök majd, ha lesz erőm kikelni az ágyból. Vagy megszokom ezt az éberkómát. Hurrá!

Persze, azért mindenkinél boldogabb vagyok, hogy növöget KisTesó a pocakban, hiszen, a rosszullétek azt bizonyítják, hogy velem van, kapaszkodik, hangolódunk egymásra, a kávémentesség, talán éppen az egészségesebb életmódra próbál rávilágítani, mint ahogy az is, hogy gyümölcsöket és zöldségeket tudok magamhoz venni mindenféle undor nélkül. Hiszen a szervezetünk mindig jelez, hogy mire van éppen szükségünk.

Nadehogy a Huncos szervezete mért jelez minden koradélután, hogy tévé bekapcs (vagy megteszi saját maga...), mert kezdődik a Győzikesó, majd képes odaszegezetten közel egy órán át azt nézni???!!

Hunor suttyomban kinövesztette a 9. fogát, ami oly problémamentesen érkezett, hogy észre sem vettük, pedig jobb oldali fölső rágó. Kilövésre kész a jobb alsó is, csak még valami égi jelre vár a bucira dagadt dudor. Hunc viszont nagyon kiokosodott, amikor szerinte fáj a foga, hozzámjárul és mutogatja az Osanit-os tubuskát, hogy abból adagoljak neki tenyérbe, amiket szépen fölcsipegetve elfogyaszt. 

Hunorral egyre könnyebb az élet, inkább velem a nehezebb. Minimacsónak csak annyi igénye van, hogy napi kétszer megfutassam szabadlevegőn, ami néha nagyon nehezen megy.  Az éjszakákat most már teljesen átalussza, leállt nagyjából mindennemű szopiról, egyedül a reggeli előttit igényli még. (őszintén, nem is bánom annyira, mert eléggé érzékenyen érint a mostani búvárszivattyúskodása... ). Amilyen álom-várandósságom volt Hunorral, annyira nehezített pálya a mostani. Soha még csak egy gondolatnyi gyomor-felkavarodásom sem volt, ez a mostani napokról egyáltalán nem mondható el. Jobb esetben délig émelygek-öklendezek, de volt már 2 darab olyan napom is, hogy gyakorlatilag az egész napot ágyban töltöttem, mert ahányszor felálltam szédelegni-öklendezni kezdtem. Ami kicsit segít, az a napi többliternyi citromos szóda. (bár egy campari szódának talán jobban örülnék...). Hófehér porcelán Istennő lábai előtt még nem térdeltem alázattal a kegyeiért.
Másállapotban vagyok. És másabba, mint az előző babócaváráskor.

A legjobb dolog a rengeteg Hunc puszi, amikkel elhalmoz minket, ez olyankor jön jól, amikor minden előzmény nélkül, éppen egy marék homokot tol a játszótéren egy gyanútlan kisfiú szájába.

És bízom Hunor-HomokdombÚr toleranciájában.

Egy ideje már kezdte érvényét veszteni a blogom címe, hiszen a gömbölyödős hónapok már rég elmúltak és már jó ideje nem számítok kezdő kismamának sem, hiszen egy 16 hónapos örökmozgó, rutinróka anyukája vagyok.
Amikor naplóírásra adtam a fejem, igyekeztem úgy kiválasztani a címet, hogy álmainknak megfelelően aktuális maradhasson még nagyon sokáig. (bár azidőtájt egy lukas petákot nem adtam volna a bloggolásbani kitartásomért)

Nos, az elmúlt hónapokból, kellő elfogultsággal, azt a következtetést vontuk le, hogy Prototípusunk igencsak jól sikeredett, ezen felbúzdulva, ráállunk a sorozatgyártásra,  most pedig szeretném közhírré kiálltani örömünket, hogy a blogunk neve újra aktuálissá vált, ugyanis egy picurka, 7.3 mm-es dobogószívű emberpalánta növekszik a pocakomban, akit -bár sosem hittem, hogy létezhet- legalább ugyanakkora szeretettel (és türelmetlenséggel) vártunk/várunk, mint Huncost anno!

A kép ugyan homályos, de a mi kölkünk, de az újbóli várandósságnak hála, ismét visszanyerhettem, csak ekkor létező ultrahangfotó-látó képességemet...

Az idei húsvétunkat, rendhagyó módon, szűk családi körben ünnepeltük. Szombaton kirándulást tettünk szerelmetes Pilisi régiónkba, betértünk egy általunk kedvelt, hangulatos kisvendéglőbe (isteniek az ételek... mmm), majd kicsit sétáltunk a tágabban vett környéken, a Duna túl oldalán lévő Vác és környékét fedeztük fel. Délután hazatértünk, ekkor lázas készülődésbe kezdtünk, megsütöttem a kalács-pótlónkat, megfőztük a húsvéti sonkát, tojásokat festettünk (idén zöld tojásaink lettek, de ez a tény mit sem csökkentett ünnepünk értékén).

Vasárnap korareggel, (igen, most sem aludt tovább Hunc 7 óránál...), családfőnk megszegte a kenyeret, a sonkát, Hunc imádnivalóan élvezte a látványt, az új ízeket, formákat, a levegőben pihenő ünnepi hangulatot. Reggeli után összepakoltunk és nyakunkba vettük a várost, ellátogattunk a hagyományörző Hollókői 2 napos húsvéti fesztiválra. Mivel előre lefoglalt szállásunk nem volt, a véletlenre bízva magunkat indultunk neki, persze esélytelen volt bárhol is megszállnunk 20 km-es körzetben. Így este hazatértünk az egész napos túrázástól kellemesen fáradtan, élményekben és meseszép pillanatokkal a lelkünkben sokkalta gazdagabban.

Húsvéthétfő nem múlhatott el a megöntözésem nélkül, HuncApu szódavízzel pótolta az elmúlt éveket, nem kis derültséget okozva ezzel Hunorvirágszálnak, aki az etetőszékéből figyelte az eseményeket, és gurgulázva nevetett. Jövő húsvétig már bizton nem hervadok el, onnanstól pedig már két férfiember hivatott biztosítani üdéntartásomat. A délutáni program, egy Margit szigeti séta volt, ahol akár leforgathattuk volna, a "Reszkessetek, kutyák!" című filmet is, ugyanis Hunor olyan sikítós és erős szeretethullámmal közelíti meg négylábú barátainkat, hogy azok általában fejvesztve menekülnek előle. A bátrabb ebek viszont a fojtogató szeretete előtt hajtanak fejet (és oly sokszor testet is... )

Szeretem az ünnepeinket.

A jó idő beköszöntével szinte minden blogban megtalálható egy-egy negatívabb hangvételű bejegyzés a játszóterekkel, az ott fellelhető anyukákkal, konfliktusokkal kapcsolatban. Magam is tele vagyok ambivalens érzésekkel, mert egyik felem igenis szükségét érzi a langymeleg napsugárnak, a sok nyüzsgő gyereknek, a vígkedélyű szülőknek, a másik felem gyomra meg görcsberándul az ott kialakuló konfliktusok kezelésétől.

A játszóterezésünk hajnalán nem mentünk messzire, a házunk mögötti parkba látogattunk, itt ugyan 2 darab felnőtthinta, valamint egy óriási üvegszilánkokkal és cigarettacsíkekkel sűrűn teledobált homokozó található csak, mégis úgy gondoltam, kezdeti lelkesedésünknek (és ismerkedésünknek), bőven elég. És valóban, már az első napon "konfliktusba" kerültem/kerültünk egy igazi őslakos játszóteres anyukával, aki a kakaóscsigáját úgy osztotta szét a fia, és a fia barátai között, hogy közben az én ott ácsingózó és sikkantgató Hunoromon teljesen átnézett. Kevésszer facsarodott még így össze a szívem, mint ott és akkor, és a híresen nagypofám is elnémult, miközben könnyeimet nyeldestem, ölemben a szemmel látható igazságtalanságot nehezményező Hunccal megfogadtam, ide többet nem jövünk.
Tanulságként levontam: azóta sosem indulunk el itthonról rágcsálnivaló nélkül (házi, sütött pogácsa, kölesgolyó vagy buláta mindig lapul a táskám mélyén).

Pár méterre a lakásunktól, modern környezetben (az építőanyagokat szállító, böhöm nagy kamionok is annak számítanak, ugye?), egy épülő lakópark közepibe funkcionál a mi játszóterünk. (mondjuk arra igazán kiváncsi leszek, ha fölépül a hátralévő kb ugyanennyi lakótömb, hogyan fogja ez a picinyke játszótér kiszolgálni a környéket...). A felszereltsége kicsiny kívánnivalót hagy ugyan maga után (összvissz 1 baba- és egy nagyobb hinta, egy csúszda és pár lógnivaló szerkezet található rajta, nagyobbak számára),  de ezt mindenképpen kompenzálja családias mivolta. Egyetlen hátránya, hogy csúcsidőben, minden négyzetcentiméterre jut egy gyerek, hiszen a környékünkön ez az egyetlen viszonylag modern játszótér, ahol délután nem a tinédzserek söröznek-cigiznek-bandáznak. (nem bántom őket sem, hiszen még élénken él bennem is, hogy mennyire nem volt hova mennünk nekünk sem a bimbódzó öntudatunkkal...).
Valahogy itt gördülékenyebb a helyzet, az alapszabályokat hamar magamba szívtam én is, bár értelmét továbbra sem látom mindegyiknek, de a birka szellem magával ragadott engem is:
- mindenki homokozószettel érkezik, melyet az anyuka megérkezésükkor gondosan kiborít a földre, teljesen fölöslegesen általában, mert magzatuk ilyenkor már messze, balra el, jobb esetben egy másik homokozószettet babrálgatva.
- több anyukával kommunikálva, sokakkal hasonló nézetekre jutottunk, mely szerint, gyermekünket általában hagyjuk maguk megoldani a konfliktusaikat, és csak akkor beleszólni, ha durvul a helyzet. (jajjdenehéz megtalálni azt az arany középutat, ami nekem még belefér/már nem fér bele, másnak még igen/már nem...)

Sokáig gondolkodtam, mért okoz ekkora frusztrációt, csontighatoló és vérremenő problémát a játszóterezés, aminek éppen a gondtalan felszabadultságról kellene szólnia. Talán azért, mert igazán most eresztődnek össze a különböző nevelési elveket és különböző nézeteket valló emberek, és itt felszínre törhet az a rengeteg feszültség, ami egyikünkbe-másikunkba oly hosszú hónapok óta elfojtódott. És a mi igazunk az egyetlen igazság, a mi gyerekünk a legtökéletesebb gyerek, a mi nevelésünk az igazi nevelési út... nehéz dolgok ezek, sokszor oly nehéz objektíven látni a világot. Azt gondolom, még  mindig csak kapisgálom, hogy valójában mekkora felelősséget kapunk a kezünkbe egy-egy gyermek születésével... Mert a döntéseket nekünk, szülőknek kell meghozni, a tól-ig határokat nekünk kell kitűzni és mindezeket úgy, hogy figyelembe kell vennünk gyermekünk személyiségét, érettségét. Mert nincs két egyforma gyerek, szülő, helyzet, lelkiállapot, az azonos szituációkat sosem lehet éppenugyanúgy kezelni...

És mindezek ellenére: mi szeretünk játszótérre járni. (és tegnap a szemerkélő langymeleg esőben, amikor csak a miénk volt a tér, sikkantva én is lecsúsztam a gyerekcsúszdán... ).

Azaz Baba-Mama Klub. Mondhatnám nagyképűen, a Mi Klubunk. Hiánypótlóan jött létre, hivatalosan kölök szocializálódás, de fű alatt bevallva, főként Anyukák szocializálódása érdekében. A helyszín télen-tavasszal a mi lakásunk volt, (most is itt találkozunk, legalább egy haboskávé erejéig...), a jóidőre való tekintettel, mostanában a közelünkben lévő játszóteret szálljuk meg, de terveinkben a kicsit messzibb levő Szent István park is szerepel.

Sok mindent megéltünk mi már együtt... születésnapokat, apró örömöket, fájdalmakat, csalódásokat rágtunk át, beszéltünk ki. Összekovácsolt kis csapat lettünk, és bármi programunk is akad, az a szerdán működő BMK-hoz igazodik...

És hogy miért éppen ma írok erről? Mert ma becsatlakozott egy régi ismerősöm is a 19 hónapos kisfiával hozzánk, és rákérdezett, hogy hogyan is "alakultunk" mi, fórumosok voltunk? És akkor mindannyian olyan meleg mosollyal, egymás szavába vágva meséltük a megismerkedésünket, összefonódásunkat... Sosem beszélek a blogomról, nem szoktam reklámozni, sokáig kicsit az is zavart, ha véletlenül akadtak rá ismerőseim, és így lassacskán meg kellett tanulnom úgy leírni őszintén a gondolataimat, hogy mégse maradjak pőrén vacogva... és ma mégis annyira büszke voltam arra, hogy igen, nekem van egy  internetes naplóm, ahol ilyen csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg... büszke voltam a Barátaimra...
Pár hónap híján, lassan két éve vésem le életünket, érzéseimet, gondolataimat, vagy éppen tanácsot kérek, ha elcsüggedem és bíztatásra vágyom... és ma újra azt éreztem, hogy jó volt ez az út, amin elindultam, hogy jó emberek vesznek körül, hogy jó ebbe a melegségbe burkolózni és ilyen erős szeretettel körbeölelve élni...

Alakultak itt már barátságok:

...volt közös munka:

...lassacskán szerelem (és akkor azt még nem is sikerült lencsevégre kapni, amikor Matyi a csokis kezét Anita szájába süllyesztette...) :

vannak csakegyképerejéigcsöndes szemlélők:

és álomföldön kergetőzők is (ilyenkor fogyasztottuk el a jólmegérdemelt haboskávénkat...):

Vivat  BMK forevör!

A napjaink, oly könnyedséggel telnek, mióta alsóhangon kétszer lemehetünk a jóidőre való tekintettel. Csöppöm hihetetlenül kommunikatív lett, igaz szókincse még mindig a kristálytisztán kimondott "nem"-re, "anyá"-ra, "pápá"-ra és "apá"-ra vonatkozik, és mégis jelbeszédünk tökéletes.

Alább találhatóak párbeszédeink, melyek naponta megismétlődnek/elhangzanak így, vagy kicsit módosított formában.

Legkésőbb hajnali 7 óra magasságában, Hunc-nyállal vegyült tátottszájas (néha fogas) puszik érkeznek egy vigyorgó jólfésült 16 hónapostól. Kicsit még elszöszmötöl, én igyekszem minden eszközt bevetve, még kicsi alvásra bírni. Egyik reggel sem sikerül. Én pedig egyik reggel sem adom fel.
Amikor már fogpiszkálók nélkül is képes vagyok nyitvatartani a szemeimet, elhangzik a bűvös "éhes vagy?" kérdés, mire elsőszülöttem heves mosolygós bólogatásba kezd, majd pilinszka ujjaival a követési irányba mutat, ezzel egyidőben igyekszik lemászni az ágyról. A következő -abszolút felesleges- kérdés is elhagyja a számat "menjünk a konyhába?", mire még hevesebben vigyorog és még hevesebben bólogat. Konyhába érve, teljes természetességgel igyekszik az én helyemen trónolni, egyelőre kellő mennyiségű finomsággal korrumpálható és rábírható, hogy a saját székéből fogyassza el a reggelijét, ami többféle komponensű, attól függően gyermekem éppen mire mutat rá, merthogy, kérem szépen, önálló akarattal rendelkező, szuverén kisember vált belőle.
Ha befejezte, egérhangján finoman közli, hogy "nem" és ingatja hozzá a fejét. Ha nem értek első szóra és nem veszem át Hunctól a felénk nyújtott maradékait, több összehangolt mozdulatsorral, mintegy kaszálva söpri le őket a földre, majd győzedelmeskedve a magaslatból szemléli művét (ha a négylábújaink által kedvelt maradékai vannak, a bio-takarítógépeink  pillanatok alatt eltűntetik a romokat, ám agyafúrt fiam, inkább húsmentes finomságokkal kecsegteti húsevőinket...).

HuncApu által megfogalmazott gondolat, de szóról-szóra igaz, amint Huncos feneke tiszta pelenkát érez, azonnal szabadjára bocsájtja a reggeli első macicsaládot, amit a nap folyamán, még átlagosan egy követ... gyakorlatilag bármikor. A macieresztés után, vigyorogva odabújik hozzám, a "van kaki a pelusban?" kérdésemre, vigyorgó- és még hevesebben bólogató válasz érkezik. Az ezútán következő részt cenzúrázom, ugyanis a mackós pelenkacsere mostanság egy rémálom, két ember számára is néha megoldhatatlan feladat. Legyen annyi elég, hogy a vége mindannyiunk alapos kézmosásával zárul.
Délelőtt játszótér (na, ez majd egy külön fejezet, ha kellő energiát gyűjtök hozzá...). Miközben végig jártatom a szám, rá kell döbbennem, Hunor kitűnő csevegő-partneremmé vált, igaz egyelőre még csak a saját meglévő eszközeivel teszi. Ha rákérdezek, hogy menjünk-e le, bólogat és hozza a cipőjét/sapkáját.  Ha megkérdezem, hogy szomjas-e és kiürült a pohara, hozza, és ezzel egyidőben cipeli az ásványvízes flakont is. Ha valahová szeretne menni, valamit szeretne csinálni, mutatja az irányt, hozza a hozzávalókat.
A legédesebb -és egyben legizzasztóbb- jelent az volt, amikor valamelyik nap a konyhaasztalon ülve találtam Hunort, miközben egy késsel igyekezett szeletet vágni a körtéjéből. Éppen úgy, ahogy azt mi tettük pár perccel azelőtt. Letolni nem volt jogom, hiszen csak azt tette, amit tőlünk látott, megnyugtatásképpen igyekeztem a fülébe suttogni, hogy  ugyan nagyon ügyes kisfiú, de legközelebb inkább szóljon, és bízza ránk a körte felszeletelését.
Ebéd- és vacsoraidőben megismétlődnek a reggeli párbeszédeink. Vacsora után, rákérdezünk, hogy mehetünk-e fürdeni?, bólogat, hogy álmos-e?, bólogat és néha, bizonyítandó fáradtságát, ásítani kezd.

Nagyon jó időszakunkat éljük most, és nem győzök elégszer hálát adni a Mindenhatónak ezekért a pillanatokért. Ha visszagondolok, hogy pár hónappal ezelőtt miként éltünk, el sem hiszem, hogy volt erőm éjszakázni, dolgozni, háztartást vinni, és mindeközben türelmesnek lenni Hunorhoz. Szívet-lelket melenget a már korareggel cirógató napsugár, mely a fiam boldog mosolyával vegyül. Szeretek élni, megélni. Most kicsit megállítanám a világot. Most minden a helyén van.
Asszem, sosem voltam még ilyen boldog. 

Már régóta tartozom magamnak ezzel a bejegyzéssel, amelyben szeretném megörökíteni Hunorgyerek különböző (meg)nevezési formáit, beceneveit.

Amikor alighárom kilogrammal hazajöttünk a kórházból, ráragadt a Manó, Manókirály, Manó King, mert annyira csöpp volt és apró öklöcskéi annyira manósak voltak. Kreatív család lévén, nagyon hamar átvariáltuk Mancivá, (majd Mancitúria is volt egy darabig), és ez a mancizás hosszú hónapokig elkísérte mindennapjainkat.
Amikor hasfájósan néhány éjszakát átsírdogált párhetesen, az éjjeli 148. maratoni nagy lakáskörmenetkor fáradt agyamból kipattant egy dalocska, mely újabb becenevet adományozott Huncmackónak, avagy dalban szereplő nevén nevezve: Huncimacinak. (a saját költésű vidám dalokról majd egyszer máskor).
Élénk képzeletűnknek azonban semmi sem szabhat gátat, továbbfejlesztett becenevekben továbbra sem volt hiány, így volt idő amikor Kisrókaként (esetleg Rókafi, Rókabéka vagy Békaróka) emlegettük, vagy Hunimaniként, ami már szinte dobta a következőt, a Manitut, majd a Hunimanitut.
Következett a Miniszter, majd lefokozva Hunimini, de a Munci és a Minci fedőnévre is hallgat.
És volt ő már Géza, Béla, Lakodalmas Lajos, Pelenkási  Edömér is, sőt mióta a cinkos, huncut mosolyát is beveti a meggyőzésünkre, Gizimosolyúként is emlegetjük.
Hívjuk őt Hunitának, Hunoritának (nem, nem azért becézgetjük így, mert titkon kislányt szerettünk volna), Huncíriának, olykor Huncorgó Micinek, Huncorgó Macinak... és a sornak csak akkor lesz vége, ha egyszer megszólal, és heves tiltakozásának ad hangot.

Hófordulós napunk van ismét, újabb nagydolgok nem születtek, napról-napra ügyesebb, pár napja már fut, ő lett a játszóterek ördöge, barátkozós-puszilkodós, reggelente mindkettőnket így ébreszt, talán ezzel próbálja kompenzálni a hajnal 6-os ébresztőt.
A mai délutáni közös sziesztánk alkalmával, amikor is valami kisagy tájéki megérzés következtében a mi ágyunk mellé húztam a Huncos kisrácsosát is, megtörtént az első kivetődése, akkurátusan felhúzta magát a kereten, majd a lábaival felmászott rá és végezetül beborult az ágyunkba. Úgy érzem, lassan megérik Hunor egy saját igazi ágyra. Bár itt felmerül sok kérdés is, hogy milyen is a jó gyerekágy, meg mivel lehet azt megoldani, hogy ne guruljon le éjjel a kölök, gondolom, erre már számtalan jobbnál jobb ötlet létezik. (Anyu 2 odatolt székkel oldotta meg anno, bár így is sokszor ébredtem a földön fekve, mert köztük csúsztam le a földre álmomban, híresen jóalvó voltam, no).

Gyerek szivacs üzemmódba kapcsolt, azaz bárminemű magatartási illetve viselkedési formát lát, azt szépen raktározza és a legmegfelelőbb időpontba visszajátsza. (a legmegfelelőbb időpont lehet pl a Gekkó, ahol a hétvégén fölcsipegetett kiborítom-a-játékokat-majd-belefekszem-és-szétrúgdosom-ot adta elő, anyuka-arcpirítós sikerrel).
Mióta fut-szalad és semmire sincs ideje, kilói stagnálnak (9600 gramm körüli, szerintünk sose üti meg a 10 kg-t, bár egyszer már vészesen megközelítette, majd lebetegedett és visszafogyott, a tippünk még az lehet, hogy átvertek és nem mér többet a mérlegünk), viszont nyúlni nyúlik, 78 centi a magassága. Fogai száma továbbra is nyóc, hiába időzőtt nálunk egy pár éjszakára a Fogtündér néni, csak annyit ért el, hogy több helyen is fehérlik az ínye.