Kislányként, mindig nagy családról álmodoztam. Talán az egykeségemből fakadóan, a sok átunatkozott délutánból, amikor tanulnom kellett volna egyedül a szobámban, de mindig arra vágytam, bárcsak lehetne egy testvérem, akivel megoszthatom örömöm-bánatom, akivel összebalhézhatok, hogy aztán jótestvérként kibéküljünk. Akivel kötne a vérem.
Emlékszem, 4-5 éves lehettem, amikor séta közben Anyuval, találtunk az utcán egy másfél éves forma kislányt. Beszélni még nem tudott, de valamért olyan mesébeillően sorsszerű volt számomra, hogy befogadjuk őt. A részletekre már nem emlékszem, azt tudom, hogy Anyuék jelentették a rendőrségen, de mivel senki sem kereste (!), valamiért nálunk maradt és azt az éjszakát velünk töltötte, együtt fürödtünk, és este úgy aludtam el, hogy hálát adtam Istennek, amiért így küldött nekem egy kistestvért.
Persze, a tündérmesének igencsak profán vége lett: másnap kijózanodva, a kislány ősi mesterséget űző anyukája, rádöbbent, hogy az este folyamán valahol elvesztette gyermekét, rendőrséghez fordult és így elég hamar zárult a kör. A kislány sírt, amikor elvitték tőlünk, és sírattam én is az elhurcolt álmaimat.

Az élet úgy hozta, hogy megtaláltam azt az embert (persze, hosszas keresgélés után), aki az életem Társa, aki hasonló álmokat dédelget magában, akinek hasonló gondolatai vannak, akivel félszavakból is megy minden, akivel éppenugyanúgy és éppenugyanott. Sosem volt kérdés, hogy lesz-e Huncnak testvére, mint ahogy az sem kérdés, hogy ha Isten is áldását adja rá, nem csak egy testvére lesz.

És most mégis elbizonytalanodtam... olyan korai még ez az öröm, annyira csöpp még az a picilény... bár tudom, hogy itt van (elég hatékonyan bizonyítja minden reggel-délelőtt), hogy velünk van, hogy máris alakítgatja az életemet és mégis félek, hogy ez az apró csoda bármikor szétpukkanhat, akár egy szappanbuborék... jobban kellene bíznom Benne, magamban... talán kísértjük a sorsot és nem lett volna még szabad telekürtölni a nagyvilágba... de mellette szóljon, hogy annyira boldogok vagyunk és annyira szorította már a mellkasom ez a jóhír... nem lehet baj!
És már megint annyi jól megrögzött ideám borult elemeire. Sok mindenkit meg kellene követnem, sokszor oly könnyedén ítélkezett bennem a rosszindulat, az általánosítás... Miért tart az élet ennyire kíméletlenül gyorsan görbetükröt nekünk?
(kicsit érthetőbben: én is azok táborát erősítettem jó sokáig, akik úgy gondolták, a szülő nők bizonyos csoportja, mintegy úri szeszélyként igényli a császármetszést, egészen addig, amíg meg nem született Hunor, sürgősségi császármetszéssel... a következő dogmám az volt, mely szerint csak és kizárólag azon kismamák leszenk rosszul, várandósan, akik nem is álltak teljes mértékben készen az anyaságra, mégha ezt tudat alatt is tették... aztán most itt állok minden reggel émelyegve és többtucatszor átgondolva, hogy vajon biztos minden apró sejtecskémmel készen álltam az új lélek befogadására vagy csak önmagammal is elhitettem, hogy igen... a lelkem tiszta, tehát ismét a begyöpösödött gondolkodásomat köll sutba dobnom...)

Vagynak ilyen elmélkedős-negatívabb napok is... evvan.