A napjaink, oly könnyedséggel telnek, mióta alsóhangon kétszer lemehetünk a jóidőre való tekintettel. Csöppöm hihetetlenül kommunikatív lett, igaz szókincse még mindig a kristálytisztán kimondott "nem"-re, "anyá"-ra, "pápá"-ra és "apá"-ra vonatkozik, és mégis jelbeszédünk tökéletes.

Alább találhatóak párbeszédeink, melyek naponta megismétlődnek/elhangzanak így, vagy kicsit módosított formában.

Legkésőbb hajnali 7 óra magasságában, Hunc-nyállal vegyült tátottszájas (néha fogas) puszik érkeznek egy vigyorgó jólfésült 16 hónapostól. Kicsit még elszöszmötöl, én igyekszem minden eszközt bevetve, még kicsi alvásra bírni. Egyik reggel sem sikerül. Én pedig egyik reggel sem adom fel.
Amikor már fogpiszkálók nélkül is képes vagyok nyitvatartani a szemeimet, elhangzik a bűvös "éhes vagy?" kérdés, mire elsőszülöttem heves mosolygós bólogatásba kezd, majd pilinszka ujjaival a követési irányba mutat, ezzel egyidőben igyekszik lemászni az ágyról. A következő -abszolút felesleges- kérdés is elhagyja a számat "menjünk a konyhába?", mire még hevesebben vigyorog és még hevesebben bólogat. Konyhába érve, teljes természetességgel igyekszik az én helyemen trónolni, egyelőre kellő mennyiségű finomsággal korrumpálható és rábírható, hogy a saját székéből fogyassza el a reggelijét, ami többféle komponensű, attól függően gyermekem éppen mire mutat rá, merthogy, kérem szépen, önálló akarattal rendelkező, szuverén kisember vált belőle.
Ha befejezte, egérhangján finoman közli, hogy "nem" és ingatja hozzá a fejét. Ha nem értek első szóra és nem veszem át Hunctól a felénk nyújtott maradékait, több összehangolt mozdulatsorral, mintegy kaszálva söpri le őket a földre, majd győzedelmeskedve a magaslatból szemléli művét (ha a négylábújaink által kedvelt maradékai vannak, a bio-takarítógépeink  pillanatok alatt eltűntetik a romokat, ám agyafúrt fiam, inkább húsmentes finomságokkal kecsegteti húsevőinket...).

HuncApu által megfogalmazott gondolat, de szóról-szóra igaz, amint Huncos feneke tiszta pelenkát érez, azonnal szabadjára bocsájtja a reggeli első macicsaládot, amit a nap folyamán, még átlagosan egy követ... gyakorlatilag bármikor. A macieresztés után, vigyorogva odabújik hozzám, a "van kaki a pelusban?" kérdésemre, vigyorgó- és még hevesebben bólogató válasz érkezik. Az ezútán következő részt cenzúrázom, ugyanis a mackós pelenkacsere mostanság egy rémálom, két ember számára is néha megoldhatatlan feladat. Legyen annyi elég, hogy a vége mindannyiunk alapos kézmosásával zárul.
Délelőtt játszótér (na, ez majd egy külön fejezet, ha kellő energiát gyűjtök hozzá...). Miközben végig jártatom a szám, rá kell döbbennem, Hunor kitűnő csevegő-partneremmé vált, igaz egyelőre még csak a saját meglévő eszközeivel teszi. Ha rákérdezek, hogy menjünk-e le, bólogat és hozza a cipőjét/sapkáját.  Ha megkérdezem, hogy szomjas-e és kiürült a pohara, hozza, és ezzel egyidőben cipeli az ásványvízes flakont is. Ha valahová szeretne menni, valamit szeretne csinálni, mutatja az irányt, hozza a hozzávalókat.
A legédesebb -és egyben legizzasztóbb- jelent az volt, amikor valamelyik nap a konyhaasztalon ülve találtam Hunort, miközben egy késsel igyekezett szeletet vágni a körtéjéből. Éppen úgy, ahogy azt mi tettük pár perccel azelőtt. Letolni nem volt jogom, hiszen csak azt tette, amit tőlünk látott, megnyugtatásképpen igyekeztem a fülébe suttogni, hogy  ugyan nagyon ügyes kisfiú, de legközelebb inkább szóljon, és bízza ránk a körte felszeletelését.
Ebéd- és vacsoraidőben megismétlődnek a reggeli párbeszédeink. Vacsora után, rákérdezünk, hogy mehetünk-e fürdeni?, bólogat, hogy álmos-e?, bólogat és néha, bizonyítandó fáradtságát, ásítani kezd.

Nagyon jó időszakunkat éljük most, és nem győzök elégszer hálát adni a Mindenhatónak ezekért a pillanatokért. Ha visszagondolok, hogy pár hónappal ezelőtt miként éltünk, el sem hiszem, hogy volt erőm éjszakázni, dolgozni, háztartást vinni, és mindeközben türelmesnek lenni Hunorhoz. Szívet-lelket melenget a már korareggel cirógató napsugár, mely a fiam boldog mosolyával vegyül. Szeretek élni, megélni. Most kicsit megállítanám a világot. Most minden a helyén van.
Asszem, sosem voltam még ilyen boldog.