Vasárnap délutánnal -HuncApu munkábamenetelével véletlenül éppen egyidőre esik- véget ért ez a többnapos puha melegség, amit hármacskán itthon töltöttünk. Még a számítógépet se kapcsoltuk be napokig, érzékeltetném ezzel is, hogy nagyon jól elvoltunk mindenfajta külső elem nélkül is. (sőt, sokszor azt se tudtam, hol is leledzik a telefonom!) Sok minden másképp alakult, mint ahogy elterveztük, de alapjaiban egy nagyon békés és meghitt, családias ünnepet tudhatunk magunk mögött. Nasakkor sorjában:

23.-ára a lakás csillogott-villogott (najó, itt ez sosem fog olyat csinálni, megelégszem azzal, hogy nem kellett lavírozni a játékok között, nem lepett el mindent a macskaszőr és a vasalni-, illetve mosnivaló). Aznap már rotyogott a gázon a töltöttkáposzta és sült az Ingrid-féle isteni kuglóf a sütőben, pulyka megtűzködve-bepácolva várta a másnapi tűzpróbáját. Nopersze idén kimaradt a házi készítésű szaloncukor és beigli, nodemajd jövőre!

24.-én már koradélután lázas aggódásnak adtam hangot, mely szerint mindig mindenben elcsúszúnk, nem lesz időre se vacsink, de fánk... csakis így történhetett, hogy Huncorgó jelenlétében (a nappaliban leledző etetőszékében trónolva), saját magam ékesítettem a fánkat már koradélután (3 óra magasságában) karácsonyi dallamokra, miközben HuncApu  a pulyka-körüli teendőket látta el, valamiint közelebbről is megismerkedett a hentes-mészáros szomszédunkkal. A közelebbi barátság érdekében feláldozásra került pár kupica pálinka és pár pohárka fehérbor, cserébe viszont énhősöm kolbászfélékkel és kocsonyával tért fel az alattunk elhelyezkedő tárolóból, (pedig, csak gyereksétáltatni indult!), amit szomszéd -mint utóbb megtudtam- konyhává alakított át. Hm. A bevonzás, kérem szépen.

(a fa élőben sokkal szebb/formásabb/sűrűbb... és mindketten tudunk értelmesebben is nézni... de komolyan!)

25.-én családi ebéden jártunk, miszter H. fenemód elemében volt, egy szemvillanásnyi idő alatt átrendezett egy ékszeres fiókot és ezzel egyidőben számítógépes alapismereteit is bizonyította. Kikapcsolta az éppen akkor nemhasznált műszaki cikket.

A 26.-27.-e a békés punnyadás jegyében telt. Imádom, hogy a Ded, (aki már nem is Ded, merhogy csak egyéves koráig illeti Őt meg ez a jelző), teljesen rá tud hangolódni a mi ritmusunkra: ha sokáig köll aludni- ebben is partner, ha sokat kell enni- no, ebben is helytáll.

A hajnalba nyúló maratoni olvasásaimnak köszönhetően, melyeket (minő perverzió?)  a fürdőszobaszőnyegen lapulva ejtek meg, komatózus és eseményekben gazdag álmaim voltak... node az milyen már, amikor azt álmodod, hogy az expasi, aki sosem volt a szavak embere, gyermekdalok kiadásából kíván útiköltségre szert tenni, hogy kijuthasson az ígéret földjére?! és akkor már szót sem ejtek az érett petesejtjeim félálmomban vizionált misztikus táncáról... egy valamirevaló pszichomókus tenyerét összecsapkodva lelkesülne mesélnivalóimtól...

Tegnap óta vizesésszerűen ránkzúdult a munka. Minden azonnal és rögtön köll, necces esetek és még necesebb ügyfelekhez van szerencsénk. Hunc meg nemes egyszerűséggel, ha úgy ítéli meg, hogy sok időt töltünk a gép előtt,  lazán kikapcsolja. Párhuzamosan készülnek a szilveszteri étkek, és igyekszünk ráhangolódni, hogy ma este már buli van, pár óra és indulunk, de valahogy még nem tökéletes a harmónia, főként úgy, hogy éppen kétrét görnyedek az azonnali és nagyon sürgős munkáktól, valamint Hunc is hipernyűg. (tudom, hidegfront).

Akivel nem beszélnék, annak kívánok egy olyan új évet, amilyent szeretne, minden titkos álma megvalósulásával, lelki békéje megtalálásával!

BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!

Ezúton is szeretnénk Minden Kedves Rendszeres és Rendszertelen Olvasónknak Vidám és Meghitt Ünnepeket kívánni!

Kb. 3 hete kezdődött el az a folyamat, amelyben Hunor -ezeddig jólmegbújó- pakolási és rámolási tehetségét igyekszik tökélyre fejleszteni. Az első napokban még nem rendelkeztünk kellő mennyiségű rutinnal és nem gondoltuk, hogy az állandó rendezgetésnek áldozatai is lehetnek. Kezdetnek eltűnt a drágapénzen vett kedvenc kiscipője, majd követte őt az enyém kiskedvenc téli rénszarvasos sapekja, de ugyanezen az úton indult meg több lábáról-szárítótól levett félpár zoknija is, az asztalsarkán tárolt toll, papír, bármi, ami még akár fel sem tűnt ezidáig.

Aztán rájöttem, Hunc továbbra is minket másolva, a kicsit a nagyobba elv alapján rendszerez, így találtam meg a C vitamint a kukába (r)ejtve, a kisautót a mosógép dobjába, a fürdőcápáját a sminkesdobozomba, a zenélő-pörgő bocit a csizmámba, a popsitörlőit a cipősszekrényben és még sorolhatnám a furcsa párosításokat. Amit azonban hiába kerestem, nem kis bosszúságomra, a fentemlített kiscipő és a rénszarvasos sapek. Tegnap délután az ágyról figyelve monoton rámolgatásait (mert a Zapjától kapott egy cipősdobozt, benne sok használhatatlan töltővel és kábellel és zsinórokkal, azóta ezek a kedvencek), azt vettem észre, hogy kinyítja a ruhásszekrényemet és mintakiténylegtudatosancsinálja, kivette belőle a kiscipőjét. Volt nagy öröm, móka és kacagás, még a szemem is könnybelábadt, hogy milyen eszös is a gyermök, egészen addig a pillanatig, míg rá nem jöttem, ez a 3 hét éppen arra volt elég, hogy Huncorgó lába akkorát nőjjön, hogy maximum zokni nélkül, itthoni viseletnek felelhet meg a kiscipő.

A téli sapek még mindig nincs meg... utolsó ismert tartózkodási helye a ruhaszárító volt...

Közeleg a karácsony, és nem hiszem, hogy csak én érzem  úgy, hogy kezdenek felszaporodni a támogatásokért protestáló alapítványok. Úgy gondolom, ilyentájt mindenki szíve csordultig telik, bőkezűbb lesz, kicsit befelé néz és megpróbál hálát adni a békés, puha estékért, a tüzhely melegéért, az összetartozás szeretetteljes hálójáért, az asztalon a főtt ételért és mindközül a legértékesebbért - a családunk egészségéért.

Hunornak pedig igyekszem átadni ezt az érzést... igyekszem megtanítani arra, hogy a szerető cselekedetek egész életre szólnak.

Idén már Hunorral (nomeg drága barátainkkal, akikkel tavaly nem sikerült összehangolnunk egy Andrássy úti sétát...) látogatunk ki a Mikulásgyárba. Idén majd Ő adja át a Mikulás(lány)oknak az összekészített csomagot... és szeretném hinni,  hogy valakinek szenteste ezzel mi is egy mosolyt csalunk az arcára... hogy valakinek igazán örömet okozhatunk, apró odafigyeléssel, törődéssel... csak annyival, amennyiről valójában kellene szólnia az ünnepnek...

Megvettem, mert megtetszett és mert mindig is ilyenre vágytam, mert gondoltam, ez egy kedves ajándék lehet egy Hunorforma gyerkőc számára. Itthon izgatottan bontottam ki, ki kellett bontanom, hogy megnézzem, megvan-e minden tartozéka...  aztán fel kellett húznom, és ki kellett próbálnom... csak egyetlen egyszer... azonnali szerelem lett mindkettőnk számára... a mágneses-zenére-táncoló bocik velünk maradtak... Hunor pedig odacövekelődik hosszú percekre és bűvölten nézi a pöttyös tehenek körkörös táncát, valamint rakosgatja föl-le őket fáradhatatlan lelkesedéssel... és így mindketten elvarázsolódunk egy kicsit...

Az egy kiló lisztből készült mézeskalács prototípusok a végét járják, annyira jól sikerültek, hogy még arra sem volt időm, hogy tojáshabbal feldíszítsem őket. Így ezek maradtak házi használatra, jövő hét elején meg összehozom a díszítésre-ajándékozásra szántakat.

Sütés előtt:

A mai maradékok:

És az elégedett tesztpilótám:

Huncorgó úgy igyekszik minél több figyelmet magára irányítani, hogy sajátosan vicces dolgokkal örvendeztet meg minket.

Arra már csak cinkosan összenézünk a gyermek apjával, ha Hunc fejjel megy a falnak, vagy ha belenyúl az arcunk valamely nyílásába, de az esti produkcióján hangosan röhögtünk. Van nekem ugyanis egy kis narancssárga műanyag tálacskám, amely arra hivatott, hogy a frissen mosott ruhák szárítóig való eljutását segítse elő.  (imádom a cikorványos körmondataimat...) Hunc pár napja rendszeresen előszedi a tálacskát, megpróbál beleülni, maga mellé vesz még egy-két játékot is... bohóckodik - nekünk. Tegnapelőtt este felpörgetett állapotában ki-be ugrált a tálból, sikkantgatott, folyamatos mozgásban volt. Anyu szavai kavarogtak a fejemben ("sírás lesz a vége!"), és szinte láttam magam előtt az azonos szituációt, a szilaj csikóként ugrabugráló kiscuckát, aki a játék hevében valóban figyelmetlenül leesett, beütötte magát, és valóban sírás lett a vége. Kicsit talán meg is könnyebbültem, hogy Hunc, megunván a játékot, mégis inkább odabújt hozzánk és igyekezett a földön fekvőtámaszozó apját lebírkózni. Kistál helyére került.

Tegnap délelőtt kipihenten újra kihozta a kedvenc tálját, majd ártatlan mosollyal az arcán ismét beleült. (az alábbi képen is szépen kivehető, hogy csak a glória hiányzik a fejéről...). ...annyi időm sem volt, hogy letegyem a kezemből a fényképezőgépet, Hunor ugyanis egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően, feltérdelt és előrebukott, lassított felvételszerűen láttuk, szinte ő maga sem hitte el, hogy arcra esik és így még a kezeit sem tette ki maga elé. Tátott szájával a fogaira esett, volt nagy sírás, közepes vérzés, nagy bújás anyához... szerencsére a nehezen növesztett fogai nem törtek ki, nem is lötyögnek, délután nem nagyon használta rágásra őket, de mára még a sebe is begyógyult. Hiába no, gyorsan regenerálódnak ezek a csöppök...

Ezenkívűl jópár napja szörcsög is a kiskrapek. Nem lázas (néha talán volt egy kis hőemelkedése, de ugye ezt általában a fogzásnak tudtuk be...), nem köhög, csak orrszívóznunk kell az orrában felhalmozódott trutyit. Olyan édes, mára már teljesen megszokta a maceratúrát, alig zsörtölődik, egyáltalán nem sír, eltűri az orrszívózást. Mivel hetek óta tart ez az állapot, hol rosszabb, hol szinte nem is érzékelhető, ma felhívtam a gyerekorvosunkat. Első lépésben párásítót ajánl, és csöpögtetést tengervízes sóoldattal, mert szerinte a távfűtés átka a megduzzadt nyálkahártya. (a zapja is ilyen, meg allergiás-fajta is...). Aztán, ha mégsem javul, két ünnep között kijön, ránéz Huncmacira.

Azon kívül, hogy lelkem egyre magasabb szintekre emelkedik és napról-napra felkészültebben várja a karácsony közeledtét, lassacskán testileg is készülni kezdtem az ünnepre.

A ma nagyonjógyerek kisfiam délelőtt elengedett vásárolni, sőt oly mértékben jófej volt, hogy mielőtt elindultam elaludt és mire hazaértem még mindig aludt. Megkockáztatom, ennyire jól még sosem álltunk karácsonyi ajándékok terén, már csak pár apró kiegészítő beszerzésére van szükségünk. (bár ismerve magunkat, tuti valami banánhéjon úgyis elcsúszunk a finisben...) . Az is eszünkbe jutott a csomag-mennyiségek láttán, hogy jövőre már rafkósan köll majd becsempészni a dobozokat a lakásba, megőrizvén ezzel Hunc számára a várakozás és meglepetés varázsát.
Az egyik boltban kedvenc barátnőmnek választottam össze egy apróbb ajándékcsomagot, a kasszánál ülő fiatal lány fizetéskor megjegyezte, nagyon szerethetem azt a valakit, aki ezt kapja... kívül-belül boldog mosollyal jöttem ki, mert talán ez a mondat is nyomatékosította bennem, hogy igen, tényleg nagyon belopta a szívembe magát ez a Valaki az elmúlt hónapok alatt...

Délutánunk pedig a mézeskalács-gyártással telik. (majd referálok meg fotózok). Hunc ösmételten türelmes és érdeklődő üzemmódban lesi a rögtönzött látványkonyhánkat. Engem meg meleg bizsergéssel tölt el, hogy jövőre már talán együtt gyúrjuk a mézeskalácsot, együtt vélünk felfedezni a tésztában sok-sok apró csodás képet... talán neki is lesz önállóan fabrikált sütije, melyet büszkén mutogat majd... boldogságos-várakozásos narancs-gyömbér illatú időszak ez most az életünkben...

Hétfőn beszabadultam Huncostól-barátnőstől a legnagyobb bevásárlóközpontba, amibe sokszorosan megfogadtam, hogy soha be nem teszem a lábam, mert kedvenc lovardánk eldózerolt helyére épült, elfeledtetve ezzel a "legnagyobb magyar" reformjainak egyik alappillérét.

Mégis bementem, mert elcsábultam kedvenc boltjaim felsorakoztatása közben... mondjuk vidám a ruhapróba egy egyévesnél alig nagyobbal, aki már nem akar a babakocsiban maradni, lészen bármilyen trendi is az, inkább próbafülkéről próbafülkére négykézlábaz, néhol megörül annak a sok gyereknek, aki a körbetükrözött helyiségből szintén ránevet, kicsit megtapicskolja a csillogóvá sikált tükörképeket, esetleg odanyújt nekik egy vállfát-fölsőt-akármit... elnézték nekünk, talán sokan voltak, talán már karácsonyias a hangulat, mégsem morgolódott senki, inkább csak megmosolyogták a huncut nevetőt.

Kedvenc boltomban mindig akad valami rámvaló... itt általában sikoltoznak utánam a fölsők, a kiegészítők, a kabátok, a sálak... persze, most is lett szerelem, automatice kaptam le a 40-es nacit, meg az L-es fölsőt és a fülkében döbbenten tapasztaltam, hogy minden lötyög rajtam, bőven elég volt a 38-as naci, meg az M-es fölső... (és most nehogy nekem valaki azt kommentelje, hogy naja, az Orsiban nagyobbak a méretek, léci hagyjatok meg kellemesen bódult örömömben, miszerint újra bombázó vagyok...) Mondjuk a kitágított Hunc-lakkal illene még kezdenem valamit... de ezeket a negatívokat most félresöpröm magamtól és örülök a 38-asnak, meg az M-esnek...

Hihetetlen, hogy egy évembe telt, hogy véletlenül rájöjjek, mért ébred a gyerek óránként, másfélóránként éjszaka. (nopersze, nem azt mondom, hogy ez innenstől mindig így is marad, viszont második éjszakája csak egyszer ébreszt).

Józan paraszti eszemmel igyekeztem úgy berendezni Hunor kiságyát,  életterét, ahogy az nekem tetszene, ahogy az számomra kényelmes lenne és csöppet sem vettem figyelembe azt az apró tényt, hogy Hunc nagyon sok mindenben az apjára hajaz, nem kis mértékben.  (aki közelebbi kontaktban áll velünk az tudhassa, heteken át szemellenzőt kerestem számára, hogy miközben este én még olvasok, ő békésen tudjon szenderegni...) Szóval, hazaérkezésünktől fogva, éjszakára egy halovány sólámpa fényével világítottam meg hálószobánkat, így kényelmesen láthattam kisfiamat, és -gondoltam én-, neki is biztonságot nyújt, ha láthat minket. Tegnap előtt este vagy kiégett vagy egészen egyszerűen elfelejtettük fölkapcsolni, mindenestre Hunc pár perc alatt elaludt  fél 10-kor és tette mindezt hajnal fél 5-ig. (igaz, én háromnegyed 3-kor kétségbeesetten kitapogattam, hogy minden rendben van-e vele...). Tegnap éjjel megismételtem az altatási rítust, Hunor pár perc alatt ugyancsak fél 10-kor elaludt és ismét hajnal 4-kor riasztott. Mindkét éjszaka csak egyszer kelt... és ilyet ő még az egy éve alatt sose csinált... 

Másrészt meg, megértettem, Anyu mért szerette a vasárnapi csirkehúslevesből a csirke püspökfalatját, míg én mindig a csirke mellehúsát kaptam, Apu meg a combokat... Hunc az ünneplések alkalmával rengeteg narancsot és mandarint kapott, mivel ezidáig nem preferálta a gyümölcsöket, gondoltam megeszem én őket, ne dobjuk ki. Az első mandarin megpucolásakor Hunc már a térdemnél ácsingózott és kikövetelt egy gerezdet. Belekóstolt, megrázkódott, de nem adta fel, hamar megbarátkozott az ízével és 2 egész mandarint eltüntetett a pocakjába. És hogy mért fontos ez? mert előkóstoltam a mandarinokat és csak azokat adtam neki, amik valóban mézédesek voltak... nekem jutottak az enyhén szottyadtak, a kissé erjedtek... mert én meg azokat szeretem....

Hunor vezérünk egy éves szülinapját egy... azaz inkább kettő házibulival koronáztuk meg. (2 torta, 2 társaság, 1 napon... igen, ezek a ránk oly jellemző dolgaink egyike... ) Kellemeset a hasznossal, -bár a nap kiválasztásánal, ezt nem tekintettük szempontnak-, a szülinapi zsúr, éppen a Nagyszakállú kéménybevetődésének napjára esett.

Az ünnepelt előző délutántól tanúja volt lázas készülődésünknek, a közel hat órán át tartó konyhai munkálatok alatt, türelmesen ücsörgött etetőszékében, csak néha-néha szólt bele a történésekbe, részint akkor, ha valamely étel ízösszetételére volt éppen kíváncsi. Arra a megállapításra jutottunk, gyermekünk pontosan tisztában van azzal, hol van az a határ, amit bizonyos esetekben nem illik átlépni... ebben a bizonyos esetben, ha elviselhetetlenül-nyűgös üzemmódba kapcsolt volna, nem csak, hogy az ételekkel sem készültünk volna el, hanem egy idegbeteg szülőpárt tudhatott volna magáénak, ez meg ugyebár nem perspektíva még egy egyévesnek sem...

Szombat reggel, míg HuncApu a lakás utolsó simitásait végezte, szokásos köreink egyikét ejtettük meg, a közeli pékségben ittam egy habosvarázst, míg Huncos, az eladónőket varázsolta el legbájosabb mosolyával, így kunyerálva el a mindennapi frissensült pogácsáját.

Az egész napos dzsemborit, a rengeteg ajándékot, a sok embert Huncos oly természetességgel fogadta, hogy még a délutáni alvásáról is megfeledkezett. Este 6-kor, ugyan kis ráhatással, Hunc kidőlt a sorból (én ekkor még szent meggyőződéssel hittem, hogy ez az állapot reggelig fog tartani... de legalábbis hajnal 3-ig), ehelyett egy kurta órácska múlva frissen, fiatalosan ébredt és éjfélig abba se hagyta a mulatozást.

És akkor az elmaradhatatlan fotók (bízom benne, hogy másoknak jobb fotóik lettek),

Délelőtti torta:

Egy egész szelet málnakockás tortát tüntetett el  Dedem, csöndben és halkan, melynek egyenásgú következménye lett a tejszínhabtól a megállíthatatlanul mindenen áttörő macicsalád... úgy, mint régen:

Az esti torta:

Miután már csak a keresztszülők és mi maradtunk, előkerült a fiúkkedvence zenék egyike, amikor is Hunc már nagyon álmos, de jól kivehetően afterpartizik.

Mindenkinek köszönjük az ittlétet, a velünkünneplést!

Az úúúgy volt, hogy a Hunc szülinapjára Béjb varrt nekünk egy új blogruhát, de a fránya ízlésemnek köszönhetően, elsőre nem felelt meg, nomeg addigra már kellemesen megfertőződtem a karácsony körüli pezsgéssel, ahhoz, hogy én is ünnepi blog-gúnyáért kuncsorogjak.

Estére el is készült, de Huncorgó Mici oly nehézkesen aludt el, és mire elaludt, oly rosszakat álmodott, hogy megkockáztatom az egy évünk alatt, talán ez volt a leghorrorisztikusabb éjszakánk. Először csak óránként ébredt fájdalmas, vígasztalhatatlan sírással, majd negyed-fél. A családi kupaktanács ekkor úgy döntött, ennek nyomósabb oka lehet (valamije fájhat), mert ilyet Őkicsikirályfisága nem szok csinálni. Bevetettük a nehéztüzérséget (kapott Nurofent), ekkor aludt 3 órácskát egyhosszában, majd egy órán át sírt, majd elaludt, majd hajlnalhasdásig félóránként ébredgetett. Most alszik, komatózusan, pedig próbálgattam kivételesen most én őt kiverni az ágyból, de fordítva persze ez sosem megy.

Valami pozitív bejegyzéssel szerettem volna ezt az ünnepit prezentálni, de összpozitívumom jelen esetben a skacok összebújós, esti tévézéses Hunc-megnyugtatása:

A mai sétánkból hazatérve egy vastag boríték fogadott az asztalon, melyet HuncApu felhozott ugyan a postaládából, de mégsem bontott fel, mert címzettként Hunorunk volt feltűntetve. Kibontva egy nagyon kedves ajándékot találtunk benne, amin én könnyekig hatódtam, Minimacsónk meg csak vigyorgott... majd ráadtam és büszkén feszített benne. Most már emlék is marad arról, hogy kicsinek ő volt a mi Minimacsónk...

Köszönjük Ercsi!

"A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük... A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem Őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek, hazamegyek. "

Mi már nagyon várunk haza!

Egy csodálatos év röppent el... megmutattunk sok mindent egymásnak,  Hunor megtanított arra, hogy alvás nélkül is lehet élni és, hogy föl lehet ébredni éppen kettő perccel az Ő ébredése előtt is. Tanultam türelmet, szépséget látni, minden nap valami apró csodával ajándékozott meg... megtanultam önzetlenül és feltételek nélkül szeretni... anyává érlelt ez az egy év... Ő pedig kisfiúvá nőtte ki magát... csibész és huncut kisember vált belőle. A saját bőrömön tanultam meg, hogy az anyaság nem tennivalók listája, nem lehet pontról pontra könyvből megtanulva jóanyának lenni. Az anyaság egy végtelen szeretetfelhő, gondoskodás, odafigyelés és törődés, figyelmesség, ami körbeöleli a kicsi kibontakozásait...  Megtanulni magunkbaszívni és becsben tartani minden olyan értékes pillanatot, amikor hozzánkbújik, átölel, ránk nevet... amikor még mi jelentjük nekik a mindent... azt jelenti, hogy igazán velük vagyunk testben és lélekben... azt jelenti, hogy igazán elégedettek vagyunk azzal, akik vagyunk, hogy ők is büszkeségtől, elégedettségtől és magabiztosságtól ragyoghassanak...

Köszönöm, hogy minket választottál, Kisfiam!

Az egész napom csöpögős és könnyes nosztalgiázással telt, hiszen tavaly advent első vasárnapján mi már nem tudtuk meggyújtani közösen az első gyertyát a koszorúnkon. Fontosabb dolgunk akadt... a kicsikirályfi ekkor látta elérkezettnek idejét a megérkezésének. Szinte újraéltem az elmúlt év vasárnapjának minden percét. Igen, tavaly ilyenkor már a karomba tarthattam Huncost, már elkészült az az ominózus első közös fotónk is...

Idén pedig már együtt gyújtottuk meg az első gyertyát... és igen, tessen nézni ezeket a csillogó szemeket, na, ezekért a szikrázó, világra-rácsodálkozókért bármire képes lennék... tavaly ilyenkor még fel sem fogtam igazán, hogy az a kis tátogó csomag az tényleg az enyém, velem jön haza, részt kér (nem is olyan kicsit!) az életemből, hogy lehet így szeretni, ennyire mélyrőljövőn és feltétel nélkül... tudom, hogy idén olyan karácsonyunk lesz, amilyen még sosem volt....én pedig úgy várom, ahogy még sosem vártam életemben ezt az ünnepet...

Nem, bundáért nem zárták ki Huncost a játékból, hanem ma reggel (éjjel?) véget ért a szavazás, a versenyt toronymagasan megnyerte Hunor, minden rá leadott voksot ezúton is nagyon szépen köszönünk Mindenkinek! Nélkületek nem sikerülhetett volna!

Levélben küldött értesítőben megtudtuk, Hunc nyereménye egy 25 %-os kedvezményre jogosító vásárlási utalvány, valamint egy kisebb ajándékcsomag. Az elkövetkezendő 3 hónapban pedig nem nevezhető be újra a játékba. (bár szerintem sosem fogom újra megtenni...)

(amit picit sajnálok, az az, hogy mivel ma éjjel állították le a versenyt, nem lehettem 1000. szavazó... bár gondolom, ezzel nem vagyok egyedül)

Hunor fejlődése annyira felgyorsult az utóbbi időben, hogy leginkább egy gömbvillám sebességéhez hasonlíthatnám. Igyekszem virtuálisan papírra vetni, mert lassacskán belevész a mindennapi feledések jótékony ködfátylába. 

Pakol: irányelve a kicsit a nagyba, minden mást a helyzet alakít. Eme elv alapján kerül a legkisebb helyiség kukájába egy műanyag állatka, a szennyeskosárba plüss állatka, számlák közé rejtve, az üres mosogép dobjába bármi, Dörzsi ketrecébe könyv, körömreszelő, pingpong labda, játékdobozba dezodor (HuncApu éjjeli szekrényéről), körömlakk. Pár napja a saját telirakott pelenkáját cipelte el a szemem láttára a pelenka tartóhoz. Ott akadt ugyan némi nehézsége, de kis segítséggel megoldotta.

Hasonló elven alapuló világfelfedezése: a kóstolás, ízlelés. Így történhet, hogy Hunc már ismeri Dörzsi préselt magvainak az ízét... nomeg annak végtermékeit is... bogyó egyik is, meg másik is. De ismeri a bor ízét, a csülkös bablevesét (Ercsi Tiéd a pont, bejött neki!), a karton cipősdobozét (ez különösen ízlett, jó darabot kiharapott belőle), a polifoam ízét, a habszivacsét, a tollak feliratához használatos festékét. Előny: kérésre bármit kiad a szájából.

Jár: egykézen vezethető, ha nem fáradt. Amúgy nem igényli a kétkezes vezetést, a napi járásgyakorlást megoldja bútorok mentén, Dörzsi ketrecével maga előtt, vagy éppen konyhaszéket vezetgetve. Ennek kifejezetten örülök. Gerincbarát megoldás.

Ma reggel, Apa és Fia közösen ébresztettek, bár akkor még nem értettem vidámságuk okát, álomittas agyamnak kellett egy kávé pár perc, míg felfogtam Zuram szavait. Rekonstruálva így hangzik a történet: Hunor felébredhetett mellettem az ágyban és mivel ma reggel nem akart zavarni, szépcsöndesen lemászott és a borotválkozó apját indult meglátogatni a fürdőszobában. HuncApu már éppen készült letolni a macskákat az ajtó kapirgálásáért, amikor odanézve, a bucira aludt, ravaszul vigyorgó Huncos fejével találta szembe magát. Hunor szép türelmesen végigasszisztálta HuncApu borotválkozási procedúráját, majd fölkéredzkedett a karjába és kijöttek fölébreszteni engem. (az a büszke mosoly Hunc ábrázatán... nekem senki nem mondja, hogy ezek a lurkók nem értik mi folyik körülöttük! ). Asszem, ezennel megszűntek a párna általi akadályok az ágyban.

Ezek után, igazán nem csodálkozom, hogy éjszakánként többször fölsír fájdalmasan... ennyi feldolgoznivaló, egy ilyen kisembernek! (ma éjjel is a saját hangomra ébredtem, miközben sissegtem Huncnak...)

Szombatra vacsorázni hívtak régnemlátott, külföldön élő barátaink, így ismét kiszabadultunk pár órára a Hunor-fennhatóság alól. A mostani bébiszittyónk (höhöhö), szabadelvű etetésének hála, készült pár olyan fotó és videó, melynek jobban is örültem,  hogy nem élőben láttam (bár tudom, lesz olyan is!), hanem amikor már az akkor viselt ruhái frissen vasalva, illatosan és folt nélkül a szekrényében lapulnak.

Kívülállóként megjegyezném, teljesen meglepett, hogy milyen ügyesen elboldogul az étkezését elősegítő eszközökkel.

Ma pedig még egy emlékezetes dologgal lepett meg, miközben próbáltam pár percre lehunyni a szemem délután, Hunc rámmászott és a csücsöri száját odadugta az arcomhoz. Adj egy puszit kérésre pedig HuncApunak és nekem is adott még párat a csücsöri bújásból, aztán megunta az ingyencirkuszt és inkább igyekezett megkaparintani a szemgolyónkat vagy leszedni az arcbőrünket.... azért nekem könnybelábadt a szemem... hüpp-hüpp...

És amíg mi kirúgtunk a hámból, családom itthonragadt férfitagjai eképpen múlatták az időt,

előbb tornáztak egyet:

majd a HuncApu által készített vacsorát egy korty borral leöblítették:
(gyengébb idegzetű olvasóim ne időzzenek sokat e kép tanulmányozásával... igen, koszos a körme... igen, ránkütött a Ded... igen, már ilyen fiatalon...)

és ekkor a buli a tetőfokára hágott:

ezt követte egy kismaci által vezényelt széktologatás az alattunk lakók legnagyobb örömére, letornázandó a bőséges vacsorát:

Habparty utáni szárítkozós-fogmosás:

végül meghallgattak/néztek pár jútjúbos videót:

és eztán aludni tértek... és elsőszülöttem tette is ezt mindaddig, amíg be nem léptem a bejárati ajtón, amikor is éktelen bömböléssel adta tudtomra, hogy ideje volt hazatérnem....

Megboldogult lánykoromban, a hétvége (péntek-szombat) általában a féktelen bulikról szólt, a másnap, fejfájással tűzdelt dolgok retusálásából és a mozaik-kockák helyretételéről szólt. Aztán, ahogy öregedni kezdtünk már csak egy kimenő napot engedélyeztünk magunknak, mégpedig a pénteket, mert ebben az esetben két regenerálódásra álló napunk maradt a hétfői munkakezdésig. Hunc tervbevétele és kivitelezése óta, (ami ugyi azárt már években mérhető), gyakorlatilag egyetlen közös kimenőnk volt, az az emlékezetes 30. HuncApu szülinap...

Hála családi kultúrfelelősünknek, Pocakos Macskusznak, pár hét eltéréssel 2 operett darabra sikerült nagyon jó helyre szóló jegyeket szereznie, amiket örömmel vettem át. Az első operettre (höhö, Rómeó és Júlia... ), még el tudtam csábítani HuncAput, de a tegnap esti Mozart ellen már határozottan tiltakozott. (pedig ezzel ezerszer jobban járt volna!) Ekkor jött az ötletem, csajosan köll színházba menni, és jelen esetben a Csajos teljes mellszéllességgel támogatta az ötletet. Így történt, hogy miután a második sor közepe ismét nem jött el az előadásra, mondhatni a legjobb helyről lehettünk tanúi ennek a csodának... 

Színházi előadás után csak úgy hazamenni és visszatérni a pelenkák egysíkú világába egyenesen szentségtörés... ilyenkor még be kell ülni valahová és lebegni... megmártózni abban a csodában, ami 3 órán át a fogságában tartott... és nagyon lassan felébredni belőle... és ekkor derült ki, a színház tőszomszédságában tartanak csajos estét Kultúrfelelősünk és csapata. Becsatlakoztunk és egy olyan estében volt részem, mint már nagyon rég... ugyan a telefonon gyerekfotó mutogatás alap, de ez már a korral és az anyai státuszunkkal kéz a kézben jár...

A nosztalgia slukkoktól ma reggel kicsit karcos lett ugyan a hangom (banyek, pont olyan, mint a régi szép időkben!), kicsit szédelegtem a kialvatlanságtól (miután hazaértem még órákon át forgolódtam az ágyban!), de annyira jól érzem most magam a bőrömben! Rendszeresíteni kellene ezeket a kimenőket, melyek testtel (hozamtermelés) és lélekkel is csodákat tesznek... legalábbis addig, amíg KisTesó úgy nem dönt, jönni szeretne közénk...

Napok óta törzsközösségben élünk, vannak éber éjjeliőreink is, hangoskodó összeszólások, bebagózott lépcsőházunk, de mindezeket leszámítva az előző évek káoszához képest idén viszonylag nyugisan zajlik kerületünk lomtalanítása. Bár tegnap HuncApuról kiderült, származását illetőleg szoros rokonyi szálak fűzhetik szorgos rozsdabőrűjeinkhez, amikor igyekezett visszaszerezni egy véletlen kidobott vastag nejlont, az egyik delikvens lazán megszólította "mi van Tesókám, valami olyan is kikerült, ami nem kellett volna?", majd nagyvonalúan hagyta, hogy Életem Értelme csak nyugodtan beletúrjon a kupacba.

Az idei lomtalanítás mérföldkő lesz a mi életünkbe is: az eddig inkább raktár- és munkaszobaként funkcionáló gyerekszoba lassacskán visszakapja gyerekszobai mivoltát. Legkésőbb Hunor szülinapjáig Őfelsége át fog költözni az őt megillető saját szobába. Hiszen már olyan nagyfiú... nopersze, eddig könnyű fog ráfogni a helyhiányra, de mostantól már visszafelé peregnek az órák, és Hunc nemsokára birtokba veheti saját kis felségterületét... hiányozni fog mellőlünk, de tudom, hogy hosszútávon  mindhármunknak jobb lesz ez a fajta változás... (azért az éjszakai szopizások kivitelezésére nagggyon kíváncsi leszek... vagy én ragadok nála vagy ő jön vissza közénk...)

Az utóbbi napokban pech-sorozatok áldozatai vagyunk, igazából inkább úgy fogalmaznék apróbb bosszúságok igyekeznek megkeseríteni és lerövidíteni amúgy is rövidke földi pályánkat...

... vasárnap, a szemem láttára, padlógázt tövig nyomva igyekezett, egy 60 körüli szebbik nem képviselője kikerülni álló helyzetbe lévő autónkat... nem sikerült neki, picit lefaragott  autónk nemesi orrából...

... egy félrekommunikált kapcsolat helyrebillentésének, jó írányba terelésének kétségbeesett manőverei...

... munkafronton is apóbb bosszúságok vésnek mély barázdákat HuncApu estére elcsigázott arcára, és most nekem kell támogatnom Őt, hiszen tanácstalan és bátorításra van szüksége, csak... az igaztalan megvádolásokat oly nehéz hatástalanítani... néha kevés a szeretet védőpajzsa...

Az egyedüli gyógyír a mindennapokra Hunor, az ő tiszta lelke és bájos mivolta. HuncApu semmiért nem adná az esti közös fürdéseket, a nagy mókát és kacagást a mi ágyunkba, a fiús beszélgetéseiket, a közös zenehallgatásaikat, Hunc kéjesen simiért nyújtogatott testrészeit, mielőtt elaludna... azonban az utóbbi napokban, HuncApunak komoly vetélytársa akadt  rejtőzködő Chanel lányunk személyében, aki rájött, nincs semmi édesebb egy koradélutáni, elsötétített szobai, összebújásos szunyánál!

Programból továbbra sincs hiány. Hétvégén a festői szépségű Szentendrén kanyarogtunk babakocsikat tologatva, pár órácskát a Mazsola-családdal, majd egy forró leves és egy hozzáillő tea kellemesen átmelegített, aztán hazajöttünk, HuncApu elment dolgozni, mi pedig kettecskén összebújva húztuk a lóbőrt a karácsonyszagú lakásban. (már fahéjas mécsesezek Zuram legnagyobb örömére...)

Az éjszaka ennek megfelelően nagyon későn kezdődött és sűrű megszakításokkal (másfél-kétóránkénti) zajlott. Valamit benyalt elsőszülöttem, nem lázas, nem taknyos, viszont férfiasan hörög-köhög, lassacskán felszakadozik a felszakadoznivalója. (mától rásegítek egy kis odavaló sziruppal is).

A Gekkóban az új csoportból csak egy kiskrapekkal -Benedek- sikerült megismerkednünk, a többiek beteget jelentettek. Az új anyukával szembesülve, aki néhol lelkesebben danolt mint a foglalkozást vezető konduktor, be kell látnom, hogy vannak restanciáim gyerekdalokat-mondókákat illetőleg. Bár igazán sosem voltam, az a dalolós pacsirta, azaz de: füstös kocsmás karaoke partikon... de ahhoz meg kell egy bizonyos alaphangulat, ugyibár. Amit kicsit furcsállottam LelkesAnyukánál, hogy kb. a foglalkozás közepén elővette tarsolyából a jutalom-kölesgolyóit, na innentől aztán gyermekeink hangyabolyként funkcionáltak és még az addig működő dolgok is a fejük tetejére álltak.

Újra beszabadultam a szomszéd kreatív hobbi-boltba, hatalmas zsákmány-mennyiséggel lettem gazdagabb. HuncApu hajdanán meg is jegyezte, szerinte a forgalmuk nagy százalékát az én odabe-szabadulásaim teszik ki. Útközben filmforgatásba keveredtünk, amennyire alvajáró vagyok, én frankón azt hittem, új büfé nyílt az utcánkba, pedig ez is csak egy kellék volt. (még szerencse, hogy nem álltam be a sorba). Esemény-hátterek ugyan nem lettünk, Hunc viszont szerzett egy pogácsát a forgatócsoporttól.

Filmes karrier ide vagy oda, állatorvosi vérvonal továbbvitele vagy sem, egy biztos: Dedem különös vonzódással ragaszkodik a mosogéphez. Naponta többször bemegy, belebújik, szerel valamit rajta, nyitogatja az ajtaját, beledugdos valami(ke)t. Tegnap oly mértékben volt a segítségemre, hogy ugyan többszörösen sikeredett kimenekítenem a dobból az általa behelyezett dolgokat (tv távirányító, műanyag játékok), egy valamit mégiscsak sikerült becsempésznie, melyet csak a mosóprogram lejárta után fedeztem fel, éspediglen a vajúdásomat elősegítő homeopata bogyóimat mosta tisztára.

Napok óta lázasan munkálkodom... Talán, mert a fejem fölött érzem lebegni Damoklész kardját, talán, mert most kicsit magambafordulósabb időszakom van, talán, mert közeleg a karácsony, a Hunor szülinapja, talán, mert egyre hidegebb van odakint és olyan jó egy meleg fotelbe összekuporodni, kézimunkázni, miközben Hunormanó köröttem szedi szét az alsó egymétert... valami történik, valami érik bennem, valami változik... nem tudom megfogalmazni, de sokkal érzékenyebb és fogékonyabb vagyok a  kézzelfogható külvilágra és kevésbé vonz a virtuális része... képtelen vagyok írni... pedig rengeteg dolog történik, sok minden kavarog bennem, de mire odakerülnék, hogy bepötyögjem, rájövök: ezek a dolgok csak számomra ottbelül fontosak... (még mielőtt félreérthető lennék: nincs semmi baj, senki sem bántott, kösszépen, jól vagyok, csak begubózódom a téli álomra... )

Szépen haladok a manuális ajándékokkal is (hogy lehet ezeket úgy csinálni, hogy ne kötődjön hozzá érzelmileg az ember lánya? vagy ebben éppen ez a lényeg?), nomeg Hunormanó pulcsijával is... ő meg szépen haladgat a járás rögös útján. Most már nem azért nyújtogatja kis kezecskéit, hogy ölbe vegyük, hanem, hogy "járassuk"... sokszor szándékosan félreértem gesztusát, és ölbe kapom, ilyenkor morogva tolja le magát rajtam... kérem szépen, új derekat hol lehet igényelni?

Hunc a játszóházban hétfőtől új csoportba kerül, nagyobb fiúkkal lesz összeeresztve, Dórika bölcsis lett, elmaradt mellőle, pedig oly szépen összecsiszolódtak az elmúlt hetekben, mint drágakő az ékszerkészítő-mester kezei alatt. Mindkettejüknek saját kedvenc játékaik voltak, így tulajdonképpen nem zavarták egymás köreit, bár a közös játékra nehezen voltak rávehetőek. Féltem Huncost a csalódástól, annyira nyíltszívű és tisztalelkületű még... olyan jó lenne valahogy ilyen formában konzerválni Őt, de persze ez lehetetlen és élhetetlen lenne számára a későbbiekben ez az állapot... meg kell keményítenem a lelkem és el kell tudnom fogadni, hogy Manc elől sem húzhatok el minden falat, engednem kell, hogy megtapasztalja a saját megtapasztalnivalóit... persze, nem könnyű... tudatosan kell ezt is... bár ahogy ránézek, nem is kell őt annyira félteni, a szeme se áll jól...

(a kép minőségéről szólva: rejtélyes körülmények között átállítódott a fényképezőgépünk étel-fényképezéses üzemmódba...)

Nomegpersze öregszem kétségtelenül... még a konzervatív Zuram számára is viszonylag elfogadható, hogy a szomszéd, sokatdolgozó díjbírkózó neje, ebédidőben, abszolút természetességgel, hosszasan búcsúzott a családi baráttól a kapualjban az aligegyéves édesen szuszogó dedétől pár centire... öööm, és még én jöttem zavarba...

Mivel nekünk kettő van, és ugyan tavaly Ingrid érdeklődőtt, hogy mostantól melyiket fogjuk ünnepelni: a polgárit vagy az egyházit? és mivel még mindig nem született döntés, (tehát mindkettőt ünnepeljük!), ismét eljött a házassági évfordulónk napja. Most éppen a polgárié.

A közös útunk első lépései kicsit ingaórásra sikeredtek, de akárcsak a mindennapokban, előbb vagy utóbb ott is közös nevezőre jutottunk: 

A fotók válogatása közben döbbentünk rá mindketten, hogy bezony, mi sem ússzuk meg az évek múlását ráncok és plusz kilók nélkül: (bár HuncApu szerint nincsenek is plusz kilók, csak a karom lett a Hunc-cipeléstől erősebb... )

Annyi minden történik velünk mostanság, állandóan mozgásban vagyunk, látogatunk és látogatnak, néha csak azon kapom magam, hogy máris este van, ismét elröpült egy nap és ezen a napon sem született blog-bejegyzés! (ha még csak erről lenne szó, de még másokat olvasni is alig jut időm!)

Nem kenem Huncra a hanyagságom, de bőségesen szerepet játszik ő is benne, hiszen mostanában, hogy két lábra állt és megindult, még több törődésre és figyelemre van szüksége, mint amikor még a földmagasságtól csak 30-40 centiig ért el a keze. Alvásai stabilizálódtak, ebéd után, 12-1 között alszik egy hosszabbat (ez akár 3 órára is sikeredhet), ilyenkor van időm dolgozni. Óraműpontossággal megérzi a munkám végének az idejét, amikor pár pillanatra föllélegezhetnék, már hallom is a nyöszörgését, mellyel jelzi, kezdődhet a délutáni móka és kacagás!

Az esti elaltatást baromira kitolja gyermekünk, hiába a korábbi időpontban elfogyasztott vacsora, hiába az előrébbhozott fürdetés, az álommanók mégiscsak 10 és 11 között röpítik messziföldre Huncmestert. (de legalább odaát, szorosan valamihez láncolják hajnali 4-ig-5-ig).

Ezen kívűl meg szépreményű gyermekem elkezdett szeparálódni meg szorongani. Mindezt olyan bájjal teszi, hogy anyai szívem is belepirul örömében: ha idegen helyen vagyunk, asszimilálódnia kell, az első 10 percben ölből-bűvöl (teljesen új dolog számomra), ha megszólítják, mélyen belémfúrja a fejét, és szorosan kapaszkodik a karomba. Mihelyst felmérte a terepet és szimpatikusnak ítélte a helyet és az embereket is, lekéredzkedik és felbátorodva, a megunhatatlan kedveskisfiú mosollyal az arcán, bárkihez odanyújtogat bármilyen keze ügyébe eső tárgyat.

Attól, mert Ráskay Lea mivoltom hanyatlásnak állt, fotók és videók még készülnek elsőszülöttünkről, ím közzéteszek pár újdonatújat.

Corpus delicti, (fekete)munkában a kis vízhordó legényke:

Ereje teljében megmássza HuncAput is, aki megadva magát sorsának, tűri:

No, ez egy külön történet: a 11 és fél hónapos kisember rákapott a cumira! Igaz, abszolút nem rendeltetésszerűen használja, ugyanis nem szopja, hanem rágja, de a célnak megfelel, hosszú percekig elszórakoztatja magát vele:

Kis rövidfilm arról, miként képes a termékmintaként kapott babasampon is hosszú percekre  lekötni egy érdeklődő 11 és fél hónapos figyelmét:

Pocakos Ildinél vendégségben, hamvadó cigarettavéges (ceruzát rágicsál ekkora művészi beleéléssel, miután diókat szortírozott):

A nyugodt kedélyállapotából ki nem mozdítható Marci:

És végül egy rövidke dokumentumfilm arról, hogy hiába a pocakon belüli és kívüli Kolompos, Alma és hagyományörző zenére nevelés, ha az ember lánya egy olyan férfiemberrel él együtt, aki új fülhallgató kipróbálás ürügyén vadmetált hallgattat gyermekével! (és a szegény áldozat szemmel láthatóan élvezi is):