A csalódás olykor az igazságtalansághoz közeli érzést tudja kelteni bennem. Tudom, senki sem tökéletes, senki sem neveli tökéletesen gyermekét... emberek vagyunk hibákkal, másságokkal, különböző tulajdonságokkal. Ami igazán biztos: mindannyian, akik szülők vagyunk, a legjobbat akarjuk a gyermekünknek. És hogy mi a legjobb? ezt mindenki a saját kútfőjéből meríti, a saját gyermekkorából hozza, a saját megtapasztalásaiból szűri ki és szűri le, mint azokat a gondolatokat is, melyekkel a lehető legjobban kívánja irányban tartani csemetéjét. Az úgynevezett irányelveket, melyek természetesen változnak, megszűnnek, átalakulnak. (a megfelelő rész aláhúzandó). És nincs is ezzel baj... a baj ott kezdődik, ha megszakad a kommunikáció két állítólagos barát között. Ha az egymás melletti elbeszélések ködfátyla belengi és elhomályosítja az igazi mondanivalót... Persze, fabrikálhatunk számtalan mentséget önmagunk és a másik fél számára, de az igazi szívfacsaró szomorúság mégis bennünk marad. Az a keserű csalódottság... hiszen egyikünk sem így képzelte... és bennem számtalan megválaszolatlan kérdés maradt, az összes túlcsorduló érzelmem szinte lefolyt a búcsúölelése hideg falán...

És csodák sincsenek, hiszen minden spirituális összefogás és vallásos ima ellenére, a pici Bátor harcosunk mégiscsak útnak indult és itthagyott egy sajgó sebként égő, szerető családot... Nagyon sok erőt kérek az Égiektől számukra az elkövetkezendő időkhöz...

Nyugodj békében, Drága Csöppfiú, vigyázz onnan fentről a Szüleidre, most nekik van nagyon nagy szükségük rá(d)!

Menthetetlenül megindult a visszaszámlálás az első szülinapig, Hunc nyakig merülve egy fejlődési ugrásban lubickol éppen. Mostanában szinte napról-napra megörvendeztet minket valami új dologgal.

Legelső értelmes szava tegnap (Istenem, mi más is lehetett volna?!), mint a "nem" tiltószócska, melyet cincogó, vékonyka hangján naponta többször is elismételget, általában olyankor, amikor éppen a legnagyobb csínytevése valamelyikét készül elkövetni vagy már éppen csinálja is. Előfordul, hogy önmagát mantrázgatva, amint megközelíti a tiltott objektumot, az orra alatt motyogja, hogy "nem-nem".

Hozzátáplálásban is változások álltak be, egyre határozottabban utasítja el az általam kotyvasztott vagy a kész bébiételeket, és az én kezem által történő etetését is, ezzel párhuzamosan egyre nagyobb érdeklődést mutat az asztalon elhelyezett felnőtt étkeink után, melyeket saját kezüleg mancsikál a szájába, arcába, hajába, fáradtságtól, éhségtől és türelmetlenségtől függően. Így történhetett, hogy tegnap este már csak akkor kaptunk észbe, mikor összegezve a vacsoráját, arra jutottunk, hogy Hunc kb. 3 szelet párizsi, ugyanennyi trappista sajt és egy félszelet kenyér elfogyasztásáért felelős. Ma reggel francia reggelire vágyott: trappista sajt, szőlő és kenyér volt a reggelije, megspékelve egy kis sárgabarack krémmel. A szőlőt speciel valódi ínyencként fogyasztja: a szőlőszemet az egyik kezébe veszi, szemöldökét rózsasándorosan összevonja, másik ujjacskájával föltárja és kikapirgálja a magot, melyet hanyag eleganciával félredob, szőlőszem ekkor szájba kerül, csücsörítve ízlelget, majd átlag fél perc után, szőlőhéj előbukkan és ugyanettől a hanyag eleganciás kézmozdulattól kísérve landol a földön.

Alvási ciklusai is átalakulóban vannak, napközben már csak egy hosszabbacskát hajlandó hunyni, közvetlenül ebéd után. Ez a koradélutáni szieszta, időtartamát tekintve is igencsak változó, a laza 25 percestől a 3 és fél órásig bárhogy alakulhat. Este egyre későbbig tolja a lefektetés idejét, átlagosan 10-11 óra között méltóztatik elaludni, de ilyenkor jobb esetben, ha éppen nem fogcsíkokat növesztget, hajnalhasadásig is képes aludni (fél 6-6). (ez már átaludt éjszakának minősül, ugye???!)

Pénteken, pár órácskára kiszabadultunk Hunor fennhatósága alól, részt vettünk Szőkeciklon Barátosnőm szülinapi meglepetés partiján. Ismét meg kellett állapítanom, úgyis állatorvosok és eme szépreményű szakma hallgatói közt folyt a mulatság, hogy nem csak a tehenek hozamtermelésének tesz jót a zene és a nyugodt környezet...
Szombaton kilátogattunk a Visegrádi várba, Huncnak szavát sem lehetett hallani, míg kellő pogácsával motiváltuk érdeklődését a természet szépségei iránt. (jé, itt is van kaja!)

Vannak számadataim is, az utóbbi napok mértéktelen zabálásai után: 9100 grammra mérlegeltem este, hossza pedig éppen a konyhaasztalunk magasságával megegyező, azaz 74 cm.

Írni kéne erről is... hiszen bármiről oly könnyedén csacsogok a mindennapokban... tavaly sem tudtam szavakba önteni a gondolataimat és igazán most sem tudom megfogalmazni az érzést, ami a Halottak Napja közeledtével a hatalmába kerít. Gombóc képződik a torkomban és megbénulnak az ujjaim... újra és újra belekezdek egy-egy mondatba, hogy aztán elcsatangoljanak a gondolatok és semmissé váljanak a már leírt szavak... az agyamban cikáznak az emlékképek,  egymásba-keveredve lassacskán kamikáze módon szétpukkadnak...

... a hiányuk ezen a napon kulminálódik a tetőfokára, ilyenkor gát nélkül előtörhetnek a mindennapokban padló alá söpört érzések...

...tudom, hogy lassan meg kell tanulnom beszélni róla, hiszen jövő ilyenkor, Huncos már a világmegismerő kérdéseivel fog bombázni... és nekem elfogadható válaszokat kell adnom a miértekre...

Múlt hét csütörtökön úgy ébredtem, hogy kapar a torkom... Péntek reggel már fájt a torkom, szombaton egész nap az orromat fújtam, vasárnap dettó, hétfőre belázasodtam, kedden taknyolódtam és lázaskodtam, szerdán már azon töprengtem, elvisz ez az ősz. Javarészt feküdtem és szenvedtem, miközben azon bosszankodtam, hogy menniyre szerencsétlen avgyok és miért nem tudom már lenyomni a lázamat végre?! Mázli, hogy ezen a héten nálunk tartózkodik a barátnőm a családjával, így legalább pár órára tehermentesítetten lázálmozhattam, a lassan Dózsa György úti aluljáró-szagúvá átalakuló ágyamban.

Ma reggel pedig pont úgy ébredtem, mint egy héttel ezelőtt: kapar a torkom... remélem, nem kezdődik az egész előlről... Mr.H. és HuncApu szerencsésen kimaradt a kórságomból.

Huncorgó nagyokat tanul Örstől, imádom nézni a két kispasit játék közben. Manca olyan, mint egy kis szivacs, annyira feltétel nélküli tisztelettel pillog a Nagyra, hogy anyai szívem összefacsarodik ilyenkor... és hatalmas lefárasztásnak is van kitéve, újabban már csak egyszer alszik koradélután, de akkor 3 órát egyvégétébe.

És a mostani abszolút kedvencem: A meglesett álmúak:

Tavaly sikerült valahogy kicsusszannom a bűvös, hét-titkos játék alól, idén viszont én sem úszom meg, nem maradtam ki belőle én sem. Sok felkérésnek eleget téve (Kata, Csillagbaba, Bogi, Bakacsimba és Ildi -linkjeiket megtaláljátok a jobboldali sávban), én is megosztom a legféltettebbeket...

Szigorú szabályok is vannak, melyek szerint a minket kipécéző célszemélyt illik belinkelve megemlíteni, majd 7 különleges vagy hétköznapi dolgot elárulni magunkról, és végül nem marad más hátra, mint 7 újabb személyt kijelölni titkai feltárására. 

1. pár éve rendesen kirántotta az élet a lábam alól a talajt, amikor elvesztettem a szüleimet... talán, még az életbenmaradás is nehezemre esett akkoriban...
2. nagyon fontos számomra mások véleménye, egy negatív kritika (főként, ha jogos is!), napokra megbénít és belémfojtja a szót
3. született segítő vagyok, mindig mindenkinek mindenben... fizikai fájdalmat okoz, ha mégsem tudok... igyekszem megtanulni, hogy nem húzhatok el mindenki elől minden falat...
4. imádom az új könyvek illatát, a frissen nyomtatott újságokat. (talán éppen ezért, nomeg az elveim miatt, sosem voltam hajlandó interneten könyvet olvasni)
5. a tükörtojásos perverzióm: amelyik tojást én megeszem, az csak szép, szabályos, rajzolt tojgli lehet, nem maradhat nyunyákos a fehérje része és nem sülhet nagyon át a sárgája. (magam sütöm inkább, így nem lehet benne hiba). Kívűlről haladok befelé, előbb csak a fehérjéjét fogyasztom el, majd mikor már csak a gömbölyded és érintetlen belseje marad meg, óvatosan kiszürcsölöm a sárgáját, így egyetlen csöppje sem vész kárba.... Tükörtojást csak itthon fogyasztok. Zárt ajtók mögött.
6. közel 25 éven át aktív körömrágó voltam
7. imádom a tisztítószer illatú lakást, de képtelen vagyok folyamatos rendet tartani magam körül, (számomra értékesebb az együtt töltött idő, mint a csillli-villi lakás), az idegenkezűség bevonását még gondolati síkon is képtelen vagyok elfogadni. 22-es csapdája.

Továbbadnám a titokvallósdit, Ingridnek, Mickának, LillusAnyunak, Zsibinek, Cukiéknak. (szerintem már Mindenkin végigment ez a hullám is)

És ha már egyszer álmodunk, merjünk nagyot álmodni! Vörösbegytől indult az alapötlet, akkor én is eljátszadoztam a gondolattal, majd tegnap este már Pöttyöm mézédes álmairól olvashattam, ma reggel pedig konkrét felkérésem érkezett Béjbtől, kinek jövőbeni pozitív álmaiban mi is szerepeltünk.

Nasakkor a szabályok:

Tessen szabadjára engedni álmainkat, vágyainkat, és szépen mondatokba fogalmazva leírni, hogy mit szeretnénk elérni 1, 2 illetve 3 év múlva, hogy hová szeretnénk eljutni, mit szeretnénk megvalósítani. Majd igyekezzünk ezeket nem el felejtve élni. És bízni benne és hinni, hogy megvalósítható, hinni a bevonzásban, a pozitív gondolatok erejében.
Eztán már más dolgunk nem akad, mint megjegyezni a mai dátumot és évről évre nyomonkövetni, mit sikerült megvalósítani (bevonzani) az álmainkból.

1 év múlva, 2009. október 23.:
Elsőszülöttem csodálattal lesi a KisTesót, szivélyesen próbálja játékba invitálni, aki ugyan még csak rövid ideje érkezett közénk, mégis kellően felkavarta unalmasnak eddig sem nevezhető életünket. A majdnemkétéves Huncmester már vidáman csicsereg, a környéken mindenki ismeri,  és szinte szusszanásnyi pihenőt sem engedélyez sem nekem, (ennek hála, KisTesóra várva, nem is dobtam magamra egy laza 20-ast), sem a felfutó rendelőben sokat dolgozó HuncApunak. Üres perceimben burkolatok, falfestékek és lakáskiegészitők prospektusát bújom... hiszen már megtaláltuk az álomházikónkat...

2 év múlva, 2010. október 23.:
Huncmanóval ovira próbálósat játszunk... közben KisTesó szedi szét az álomkuckónkat, mely távol van a nyüzsgő főváros zajától. Jó itt, végre elférünk kényelmesen, van pincénk HuncApu kedvenc borainak, mosókonyhánk, tágas nappalink és búboskemencénk. A kéményből cirmosan száll a füst az ég felé, a friss kenyér illatára még a környékbelieknek is mosolyra húzódik a szájuk. A cserekereskedelem újra virágzik: HuncApu kezeli az ebeket, a szomszéd Marika néni nagy tál túrós buktát hoz érte cserébe.

3 év múlva, 2011. október 23.:
Huncmanó szerelmes egy négyéves szöszke cserfesbe, ezért sajátos útvonalon kell az ovit megközelitenünk reggelente: érintenünk kell a kiscopfosék portáját, hátha éppen akkor indulnak ők is oviba. KisTesó minden reggel nyüsszög, hogy maradhasson csak kivételesen ma a Bátyjával ő is egész nap. Türelmes vagyok és az ÁTALUDT éjszakáknak köszönhetően kisimult. Szeretettel teli csodálattal nézem, hogyan bontakozik ki mindkét gyermekünk jelleme napról-napra egyre jobban. Hétvégente vendégektől zajos a ház, sütögetünk, beszélgetünk. Az indián nyár régnemlátott módon tombol, esténként, ha már ágybaparancsoltuk a lurkókat, elszopogatunk egy-egy pohár borocskát a teraszon, a sárguló lombkoronájú fákon legeltetve a szemünk és rádöbbenünk, hogy felnőttek a picik, jó lenne ha a gólya néni (vagy bácsi?) újból errefelé kanyarodna...  

Továbbguritanám én is ezt a játékot, szivem szerint az összes blog-barát álmaira kiváncsi lennék... mégis kiemelnék pár nevet, aztán a gyürü úgyis mindenkit körbeér: PocakosIldi, BiborLili, MátéAnyu (Bea), Mazsola, Pocakos Macsek és Micka.

Gondolataim naponta többször elkalandoznak Botiék felé... példátlan ez az összefogás, ez a szeretetháló, ami ezekben a nehéz napokban körbeöleli és beburkolja őket... torokgombóc-képző, hogy szerencsére még nem halt ki az emberekből teljesen az empátia, a segítőkészség... már rég elvesztettem a csodákba vetett hitemet és mégis,  most együtt éljük meg a csodát: ez a picilegény és az őt szerető családja nagyon erősen tud küzdeni... az egyre népesebb olvasótábora pedig belőlük meríti az erőt és ezt ezerszeresen visszatükrözi feléjük... tudom, még nagyon hosszú út vezet a teljes gyógyulásig, de valahol belül, azt érzem, elindultak ezen az ösvényen... nem történhet baj...

Nasaztán, elindultam én is a gyűjtögető anyukák útján. A mai napot sikerült egy újabb babakocsi megvételével zárnom. Hosszú lenne ecsetelnem az okokat, a legegyszerűbb arra fogni, hogy a véletlen besodorta az útunkba és az ember lánya, ilyenkor szemlesütve engedelmeskedik a sors kőkemény akaratának.

És még egy elvem dőlt dugába, ugyanis Hunor mégkószagondolatsemvolt korában megfogadtam, nem fogom belekényszeríteni a gyermekemet semminemű szépségversengésbe. Ez a céltudatos irányvonal egészen pontosan tegnap éjszakáig tartott, amikor is szörfölgetve a neten (esti levezetésként maci nacikat vadászva Huncnak), beleakadtam ebbe és igen, egy meggondolatlan pillanatban már töltöttem is fel a számomra egyik legkedvencebb Huncfotót. És akkor bunda ide vagy oda, kéretik szavazni a dedre, amennyiben más is szépségesnek látja őt ezen a fotón.

After post: kéretik naponta szavazni, ugyanis naponta lehet egyszer! A veresengés pediglen november 30.-áig tart!

Köszönjük szépen!

Nálamnál jóval tapasztaltabb és idősebb anyuka mondta vala egyszer, amikor éppen a fiam 2 hét alatt kinövesztett 4 fogat éjszakákról panaszkodtam, hogy ezt valahogy úgy rakta össze az áldott anyatermészet, hogy a kicsiket az első fogak kibukkanása viseli nagyon meg. Megismeri ezt az új érzetet és a következőkben már nem fél tőle, már nem fáj annyira. Hittem is meg nem is, az én józan paraszti eszem továbbra is azt súgta, ha egyszer valami fáj, azt nem lehet megszokni... és mégis féltett magzatom ezúton bizonyította ezt a teóriát, tegnap reggelre 2 újabb áttört csíkocska jelzi (vájtszemű, fogzó gyermekkel megáldott Anyukák előnyben, azokat a halovány átlátszónak tűnő vonalkákat köll nézni mindkét oldalon, ez is olyan, mint az első ultrahang fotók sejtelmes pöttye), bizony, újabb 2 fogacskával leszünk gazdagabbak nemsokára! Az éjszakák alapján nem is gondoltam volna, hiszen pontosan olyanok, mint eddig, 2-3-szor ébredősek.

Hogy az alsó fertályon mi a helyzet, nem tudom, ugyanis semminemű bebocsátást nem enged a szájába gyermekem. (ez a fotó is csupáncsak a véletlen műve...)

Nagyon kellemes napokat töltöttünk el Sárváron, bár kimondatlanul is rányomta  bélyegét otttartózkodásunk idejére a Botival történtek. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden gondolatomban ottvoltak apró szikraként... Sok fájdalmasat átéltem életem során, de valahogy a tehetetlenség dühe ilyenkor mindig mardossa a bennsőmet, hiszen ő egy kisbaba... és dühítő, hogy az élet ennek ellenére megy tovább, valahol pedig egy kisbaba életéért küzdenek rendületlenül, aki nagyon itt akar maradni közöttünk... imádkozunk és bízunk... Mert másképp nem segíthetünk, mert nem tudjuk eltörölni azt a sok fájdalmat és szenvedést, amin most a hozzátartozók keresztül mehetnek... mert nem egy idegennel történik ez a rémálom, hanem egy kedves ismerőssel és ez rádöbbenthet, hogy senki sincs védve semmi ellen...  ilyenkor még  szorosabban vonom magamhoz Huncost és még többször a fülébe suttogom, hogy mennyire szeretem őt...

Az elmúlt napok pozitív élményekben is gazdagok voltak: saját bőrünkön tapasztalhattuk, milyen is egy igazi bababarát szálloda, fürdő. Hogy vannak még mosolygós takarítónénik és készséges pincérek is, és nem csillog a szemükben az a furcsa pénzértmindent-fény. HuncApu valóban sok terhet levett a vállamról, naponta többször átvette Huncost, én pihenhettem, termálozhattam, vagy éppen különböző masszázsokat próbálhattam ki. (az éjszakák maradéktalanul megmaradtak nekem, de hát mit csináljunk, én Hunc első nyögdösésére fölébredek, HuncApu a sírására sem szokott, így vagyunk mi összerakva).

Legcsodálatosabb varázslatokkal a 45 kilós törékeny thai leányka örvendeztetett meg, aki úgy megmozgatta minden porcikámat, hogy az egy óra elteltével, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Rögvest meg is fogadtam, másfél- 2 havonta visszatérő vendég leszek egy ilyen frissítő csodára.

Uccsó napon bejelentkeztem egy misztikusan hangzó csakratisztításra, szkepticizmusosm nőttön nőtt, mihelyst megtudtam a recepción, hogy a Csakratisztítást a Józsi csinálja. Belépve a szentélyébe csalódottságom egyre csak nőtt, kicsit zavart is a mindentudó mosoly a pasi arcán... lefektetett egy ágyra, bebugyolált egy lepedőbe, megkért, hogy valóban lazítsak és hunyjam be a szemem... ami pár másodperccel ezután következett olyan élmény volt, amit még sosem éreztem... villanó fényeket és képkockákat láttam magam előtt... válaszokat a meg sem fogalmazott kérdésekre...  sárga búzatáblán futott felém Huncos és csak öleltem magamhoz, szorítottam őt, majd hirtelen már a nap szívott minket magához és éreztem perzselő erejét... végül egy babakék felhőn kávéztam Apuékkal és éreztem, hogy megnyugtatóan jól vannak... olyan katarktikus élményben volt részem, melynek végeztével ömlött a könnyem és nagyon sok minden régelfojtott fölszakadt...

Amit sajnálok, hogy fotó nem készült arról, Hunc miként úszkált a langymeleg termálban, közbotrány-okozóként. Történt ugyanis, hogy megkérdeztünk úszómestert, doktor bácsit, melyik medencébe vihetjük be Huncost büntetlenül. A válasz egyértelmű volt és egybehangzó, egy nagyonmelegvízes kivételével az összesbe bemehet. Ennek ellenére jómagyar szokás szerint, elborzadó arcokat láttunk magunk körül és félhangos mormogásokat, melyek szerint felelőtlenek vagyunk, és nem normálisak, egyenesen őrültek, hogy egy ilyen kisbabát így kínzunk. A németek meg vigyorogtak és integettek a kínzott dednek, aki teli szájjal gurgulászva nevetett a medencében és mindenkinek integetett.

Nasakkor képekben:

Megérkezésünk estéje:

újabb szenzáció: most már nem csak rámcáfolva, de megeszi az almát:

Másnap kacsákat etettünk a sárvári arborétumban:

és most lebuktam: pina coladát iszom és az ilyenkor kötelező könnyed irodalmat (storyt) olvasom:

Hazafelé kis kitérővel Sümegen ebédeltünk, mellettünk volt egy lósimogató is:

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hőn szeretett Zuram munkája igencsak helyhez kötött, és -általában- nem igényel éjszakai távolléteket. (najó, néha-néha becsusszanhat egy-egy nem várt sürgősségi eset, de nem kifejezetten ez a jellemző).

Ezért is kuriózum a két egymást követő éjszaka nélküle... rendelés után még hazaviharzott, megfürdette csemetéjét, közben kiszűrődött az instrukció, mely szerint, legyen jó kisfiú az elkövetkezendő 2 napban és hallgasson a Mámira, ne borítsa őt ki nagyon az éjszakai ébresztgetésekkel... és hogy nagyon fog Pápinak hiányozni, és sokat fog gondolni rá... aztán bedobálta ruháit egy sporttatyóba és kocsiba vágta magát...

Mert a szüret az a férfiak dolga... és Hunc ehhez még picurka. Így kettecskén maradtunk vasárnap hajnalig... amikor HuncApu fog minket mellénkbújással ébreszteni, hiszen nagyon korán kell hazaérnie, dolgozni megy és kivételesen most mi is vele tarthatunk, őszbúcsúztató nyílt nap lesz a Kutyaparadicsom nevezetű budakalászi kutyaiskolában. 

Koradélután pedig pár napra kihúzzuk a képzeletbeli telefonzsinórunkat és a szokásos kényeztető termálvízes-wellness napjainkat töltjük Sárváron, HuncDédivel. (masszázs, termálvíz, koszt-kvartély... hmmm). Már elkezdtem a képzeletbeli pakolást... hááát, lesz pár pakkunk, de sebaj!

Akikkel nem csak virtuális a kapcsolatom, megszokhatták már, hogy mióta van Hunc, nem vagyok egy kimondottan telefonon könnyen elérhető emberke. (továbbra is mentségemül szóljon, hogy mindenkit előbb vagy utóbb visszahívok!). Reggel, mire előkerítettem a telefonomat, esment volt már pár nem fogadott hívásom. Mivel Huncos lágyszívű és engedékeny volt délelőtt, elkezdtem apránként visszahívogatni őket. Az első ösmeretlen szám visszahívása nagyon furira sikeredett, ugyanis miután bemutatkoztam és elregéltem a szokásos udvarias szövegemet,  egy zavart hölgy szuszogta bele a fülembe, hogy igen, ő keresett, és hogy mikor jöhetne fel hozzánk? Bizonytalan öööö-gésemet kihasználandó rákérdezett, kinek is vagyok én az anyukája? Anyatigris agyam azonnal vérmes következtetéseket vont le (ez biztos egyike azon erőszakos telefonos hölgyeményeknek, akik mióta Hunc megszületett, havonta felhívnak és különböző előnyös biztosításra/megtakarításra szeretnének nem kicsit agilisan rábeszélni), és hirtelenjében visszasziszegtem, hogy lesszíves beazonosítani magát meg úgy egyáltalán miért is szeretne ő hozzánk feljönni?! Ekkor derült ki, hogy ösmét új védőnénivel gazdagodtunk, valahol elvesztettem a fonalat, szerintem úgy a nyolcadikat emészthetjük.

Épp erre járt, feljött, igyekeztünk megismerkedni egymással, Hunor megszavazta számára a bizalmat, pár itt-töltött perc után, melléállt és vigyorogva megharapdálta a combját... védőnéni enyém szívembe is belopta magát, végre nem egy frissdiplomás könyvbőlszakmáttudó (mindenkitől elnézést, de tényleg abszurd, hogy 31 évesen egy 22 éves leányzótól köllene gyakorlati tanácsot kérnem! ), hanem egy háromgyerekes anyuka, aki seperc alatt megtanított a hordozókendő egyik egyszerű kötési módjára. Úgy belejöttünk, hogy majd egy órán át hordoztam Mancit magamracsatolva, és láss csodát, mégsem fájdult meg a hátam tőle! (pedig mambózva lejtettük át többszörösen a lakást!)

Manci egyre hevesebben utasítja el az általam kutyult kajákat, újabban HuncApu és a macskák részesülnek bioétkeimben, ő inkább a szürkemarha raguba nevez be, de nem ám összetörve-turmixolva, hanem oda neki egy kocka husit, amit az etetőszékében elnyammog, ha végez és bármi óhaja akad még, egyre hangosodó morgással és vörösődő fejjel jelzi. A végén mégiscsak gourmandot nevelünk, úgy tűnik... Ha számokban kellene ábrázolnom Hunor 80 százalékban anyatejes lett újra és a szépen fölfelé ívelő hozzátáplálást visszaapasztotta 20 százalékra.

Éjszakáink stabil 3-szor ébresztősek, (éjfél-fél 1, 2-fél 3, valamint 5-6 közötti időkben ébred), védőnéni érdeklődésére töredelmesen bevallottam, Dedet, ha felébred, éjjel is megszoptatom, bár tudom, hagynom kéne meg vízzel itatnom, ha szomjas, meg következetesen kellene nevelnem... stbstb. Erre csak annyit mondott, védőnőként ő is ezt tanácsolja, anyaként viszont, ő is pontosan ezt csinálta. Még életben van és derűs természete azt bizonyítja, túl lehet élni ezt az időszakot, tehát ösmét erőre kaptam...

Heléna szülinapi zsúrján szúrt először szemet, hogy Hunor mennyire jól érzi magát a játszóházban, a rengeteg új felfedeznivaló játék között. Itthon, hiába zsúfolnám tele játékokkal a szobáját, mindössze pár perces elfoglaltságot jelentenének neki, majd újabb felfedeznivaló után nézne, ám a játszóházaknak fílingjük van és kész.

Azóta lelkesen kutakodtam a környékünkön fellelhető, heti rendszerességgel használható ilyesmi után. A rosta likán kettő maradt fent: egy előző bejegyzésemben említett Manócska Muzsika (zenebölcsi) és egy képeszségfejlesztő játszóház. A zenebölcsi betegség miatt kimaradt a héten, viszont a másik helyszínre eljutottunk, itt az első alkalommal egy állapotfelmérésen vettünk részt, a konduktor felvette az anamnézist, és közel egy órán át beszélgettünk, miközben fél szemmel figyelgette Huncost, valamint különböző játékokat mutogatott neki. Hunor hihetetlenül élvezte, ügyesen és talpraesetten ismételgette a megmutogatott feladatokat, játékokat. Az egy óra elteltével szóban felállították a diagnózist, Hunor semmilyen különleges fejlesztést nem igényel, fejlődése megfelel egy átlagos 12 hónaposénak. (persze ez csak egy óra tapasztalata, ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk, esetleges hiányosságairól, hosszabb megismerésre van szükség). Ennek ellenére úgy döntöttünk, beíratkozunk egy hónapra, kipróbáljuk, hogyan működne a mindennapokban is. A konduktor javaslatára egy 13 hónapos kislány mellé társulunk be próbaképpen, mert az általa kinézett 2 fős, Hunorral egykorúak által alkotta csoportban, fiam stagnálna, nem lenne kellően motivált és ő lenne a húzóerő a többiek számára.  Ami még indokolta számomra a beíratkozást az az, hogy közelegnek a téli hónapok, lassan tudattalanul is csökkentem a napi többórás babakocsis sétáinkat, és így legalább én is motiválva vagyok. (gyűlölöm a hideget, a rövid nappalokat, a 14-16 órán át tartó búskomor szürkeséget)

Annyira büszke vagyok erre a kis mégmindignégyfogú huncut mindentszétpakoló manóra!

Igaz, egyelőre még csak "járókerettel" teszi, de határozottan halad vele!

Filmünk főszereplői: Dörzsi (a tengerimalacunk), és Enyveskezű Manca (őt már ismeritek). Dörzsi az én malacom és sajnálattal kell bevalljam, hogy egyre kevesebb időm jut rá, már nem futkározik a nappalinkban esténként, már nem kuporodik az ölembe, ha tévézünk. Szerencsére, Hunc ráérzett a Dörzsölt Öreghölgy magányosságára, és nap-mint-nap kitalál  számára valami új elfoglaltságot. Mostanában rendszeresen bedobál mindenféléket hozzá a szarka fiam. (távirányító, asztal széléről leegyensúlyozott cd, toll,  kölesgolyó), de annyira jófej a malac, hogy ezeddig sosem rágcsált meg semmit (és le sem pisilte őket!). Dörzsi roppant kíváncsi erre a kisemberre, aki energiát és időt nem sajnálva tőle, bearanyozza öreg napjait és meggyürkészi (ha eléri), benyúl hozzá és bügyörgeti az orrát (nem harapja meg), sőt most már körbesétáltatja a lakáson is! 

Külön köszönet Dörzsi végtelen türelméért, mert nélküle ez a videó nem jöhetett volna létre!

Bírom én a kritikát, csak nem szeretem! vagy szeretem én a kritkát, csak nem bírom?!

Történt vala, hogy egy kedves, magát rendszeres olvasómnak tituláló, nem létező elérhetőséggel rendelkező, virtuális homályba burkolózó egyén, immáron valóban rendszeres, aprócska üzenetekkel bombáz. (csak én érzem ezt kissé ambivalensnek?). Igyekeztem ezeddig nem tulajdonítani nagyobb jelentőséget, amúgy is jelentéktelen személyének, de hát ha már ennyire szerepelni akar, mint hajdanán egy méltó elődje, gondoltam hozzáfűzök pár sort, hiszen a nemlétezőére csak nem írhatok, ugyibár, így meg kezd eléggé egyoldalúvá és unalmassá válni a társalgásunk.

Alap- és egyben sokadszor visszatérő lovaglása a nyáltól fröcsögő babablogok kritikája, melybe szerinte az enyém is tartozik, és melyet ő alapjáraton úúúútál és elutasít.
Első napirendi pont: valaki puskát tart a fejéhez reggelente, és így kötelezi ezen blogok olvasására?
Vélemény-nyílvánításra bárkinek joga van, a "komment" felíratú ikon mindenki számára megengedi a hozzászólás lehetőségét. Paranoid zúgolvasóm azzal magyarázza bennfentes levelezésünket, hogy a sok "elvakult barom" (őt idéztem egy röpke szólánc erejéig) nekiesne és nem akar ingyenreklámot nekem (?!)...

Következő lovagló-témája: a gyerekem személyiségi jogait sértő és megalázó viselkedési formám, hiszen minden intimitását kiadom és ha szerelmetes dedem felnő, tuti gyűlölni fog érte, sőt ezt szerinte meg is érdemlem, azaz minimum ezt, mert be is perelhetne akár...
Második napirendi pont: a ded hús a húsomból, vér a véremből, szintúgy az apjáéból. Ugyan még nincs teljesen előttem egész jelleme, de olybá tűnik, alapjaiban társaságkedvelő, nyílt, mondhatni extrovertált személyiség jegyekkel rendelkező csöpplény, akinek önálló véleménye van és bimbódzó akarata napról napra egyre jobban előtérbe kerül. Annyira nem félek vádló szavaitól. Ha pediglen, leírt gondolataimat valaha is elolvassa és nehezményezi egyetlen sorát is, megteheti, mert igyekszem úgy nevelni, hogy őszinte véleményét, ne egy jólirányzott jobbegyenessel honoráljam.  Másrészről: az meg már ott és akkor hadd legyen az én gondom, hiszen minden leírott szó az én felelősségem. (és vállalom ezen kívül még azt is, hogy fizetem a pszichológusát is, ha a blog miatt odáig fajulna a helyzet, önként és dalolva) 

Hosszasan nem szeretném ragozni a dolgokat, kedves igazságosztó! Ha trágárságodat levetkőzve, emberibb köpenybe bújtatnád gyűlölködéseidet a blogon is szívesen olvasnám őket, mert csattanós gondolatmeneteidből kitűnik, jól bánsz a szavakkal. És nem utolsó sorban, legalább te megmutathatnád, hogy nem vagy egy "elvakultan bólogató barom". 

Zenghetnék ódákat, hogy milyen tüneményes és talpraesett gyerek is ő, hogy milyen huncut és hogy mennyire ravaszdi, és szidhatnám az összes átvirrasztott éjszakáért, de mégsem teszem, hiszen tudtam mit vállalok/vállalunk, amikor úgy döntöttünk, kisbabát szeretnénk. (dehogy tudtuk!, halványlila sejtésem sem volt a babarózsaszín gömbölyödő kismamaságom szemkönnyesítő cukormázassága alatt, hogy ez tényleg ennyire kemény meló)

Maradva a tényeknél: ül, áll, lépeget a bútorok mellett, néha kapaszkodás nélkül is képes pár másodpercig állva maradni. A lakásban minden elérhető fiókot kihúzigál, szekrényeket nyitogat, az asztalról  lerámol, csacsog és dumál egész nap (hádedájdájj és dedede, meg vávávává és jájájá nomeg bábábá és tátátá), ha véletlenül az apjával is váltanék pár szót, még hangosabban szövegel, ha még ekkor sem kerül a középpontba, sikítani kezd. Imádja az esti fürdetést, sikongva játszik a HuncAputól örökölt gyerekkori teknősével, meg Hápi kacsával, napközben többször becsattog a fürdőszobába, pipiskedve a kád mellett feláll és nézeget befelé lábujjhegyen ácsingózva. Fogai száma, úgy látszik marad 4 darab, már egész jól megtanult ennyivel élni, mindent megkóstol, evés közben a mi étkeinket is lemeózza. Zenére riszál, ha jókedvű nem csak ropja, hanem dúdorászni is kezd, kedvencei hallatán. Kifinomult zenei ízlése már most utat tör, ezért előbb a Ringatón gondolkodtunk, de mivel ez megoldhatatlannak bizonyult a távolság/az időszak miatt, a környéken találtam egy zene bölcsit, ahova megpróbálunk heti gyakorisággal eljárni.

A nap 24 órájában igényli a társaságot, most, hogy elesettebb, kicsit  (anyásabb) bújósabb, annak ellenére, hogy én vagyok kettőnk közül a keményebb vele. Ha nincs itthon HuncApu, én végigcsinálom  összeszorított fogakkal naponta többször is a tortúrát, kikapcsolva agyamból a gyereksírást: Fluimare orrspray, orrszívó-porszívó, aztán Nasivin orrcsepp, majd ezután következik a szeme: törlés, masszírozás, szemcsepp... ha meg itthon van a ház ura, lealkudja a fele műveletet, mert nem bírja hallgatni egyszülötte velőtrázó áriáját.

Jelentem: Hunc benyalta első igazi dátháját! Ehhez ugye azt is tudni köll, hogy Hunor még sosem volt beteg úgy igazán, így eléggé készületlenül ért minket a dolog. (merperszehogy estére csúcsosodott ki, mikor már telefonos segítséget sem lehet kérni). Amire eddig fel voltunk készülve - a lázra- (ugye, volt az a 3 napos lázasosdi), azt most természetesen nem produkálta. Egész napos szörcsögése éjjelre kulminálódott, Dartvéder gyermekem nem jutott levegőhöz, sokadszori orrcsöpögtetésre sem.

Előrelátóan (ParaAnyu?) még a várandósságom alatt beszereztem egy orrszívó porszívót, persze csak a biztonság kedvéért, valamilyen kuponakciós volt, ha jól emlékszem. Mostanáig sok hasznát nem vettük, ott porosodott a szekrény tetején. Éjjel 3-kor HuncApuval karöltve, bódultan próbáltuk megérteni használatát. Életem értelme teljes mellszélességgel ellenezte a nehéztüzérség bevetését (értem ezalatt a porszívó használatát), inkább saját tüdeje erejét csatlakoztatta a porszívó helyére, miközben a süvöltő dedet próbáltam lefogni és az orrába dugdosni a csövet. Érdekes kis társaság vagyunk mi így iccakánként, sejderipittyom! Én tuuuudom, hogy a porszívó teljes watt-teljesítményével ügyesebben és jobban kitisztította volna fiam orrjáratát, de ha belegondolok, hogy gyermekkoromban még nem voltak ilyen csodás készülékek, Apu a számba fújt nagyerővel és az orromon távozott a távoznivaló, és tessék, életben vagyok, megúsztam mind a felső-, mind az alsó-légúti megbetegedéseket. Szóval, ezzel a gyöngéd módszerrel is látványos dolgok meneteltek ki Huncosom orrából. és képes volt végre aludni is.

A nagyobbik bibi, hogy a duzzadt nyálkahártya következményeként, ismét eldugult a könnycsatornája, így most szemet is csöpögtetünk és masszírozunk. (és bizakodunk, hogy nem marad így!)

Délelőtt megindult az állandó orrfolyás és a szemváladékozás is. Ami jó (?!): továbbra is láztalan, nem köhög, csak taknyos, de nagyon. Kedélyesen eljátszogat, mint eddig, tobábbra is jó az étvágya is.

Doktornővel konzultáltam, azt tanácsolta szívjuk-szívjuk az orrát, mert ugye a csecsemők még nem tudnak orrot fújni, kaphat Nasivin orrcseppet, és ha holnapra nem javul, délelőtt meglátogatja kis taknyosunkat.

... most azért már tudom értékelni azt, hogy eddig makk-egészséges volt Huncos...

Szombat: MegaSzülinapi-Party, Helenka 1 éves mivoltát ünnepeltük, barátok közt. Volt sok hasonló korú gyerek, lelkes/kedves anyukák, majdolyan lelkes apukák, nagy találkozások, internetes kapcsolatok valóvilágossá tétele. Nagyon jól éreztük mindannyian magunkat, többször kellene okot találnunk a találkozásokra. Számomra megdöbbentő következtetés: Hunor imádja a játszóházakat, nomeg a lufikat, ügyesen feltalálja magát, és úgy lefáradt ezalatt a 2 óra alatt, hogy alig bírtuk ébren tartani az esti fürdetésig, sőt mitöbb éjjel csak EGYSZER! (tadadadammm!) ébredt! Most kutakodok Hunorlefoglaló-programok után.

Vasárnap: a jó időre való tekintettel Skanzen. Sajnos, délben indultunk, délután HuncApu rendelt, így sokáig nem maradhattunk, főként, hogy közben Mazsola Marcit is beugrottunk megvillámlátogatni. Meggyőződésem, -továbbra is ;) - hogy Hunor sosem volt kicsi baba, ő kérem szépen, így született ekkora méretekkel... MarciApu beléptemkor a kezembe nyomta a mi Marcinkat, akit -mit szépítsek?- alig mertem megfogni, először is, könnyű volt, mint a pille, másodszor meg nem kellett lefognom, mert nem ficereg állandóan ki a karomból, harmadszor meg olyan kicsi... (pedig tudom, hogy nem is az, de valahogy mégis olyan apró és törékeny...). Újabb megdöbbentő következtetés: Hunor már nagyfiú, jó lenne egy újabb picibaba, még a nőnemű lények (anyák) is hajamosak elfelejteni, hogy milyen pici is volt az övék és igenis, ki lehet esni a gyakorlatból!

Hétfő: felszámoltam a szennyeskupacot, a vasalnivalók többrendbeliségét, és kétrét görnyedtem, annyi munkám volt. (ezúton is jelezném, havazásos időszakaink vannak, igyekszem legalább elolvasgatni mindenkit, írni is fogok majdegyszercsak). Vállaimról a terhet HuncApu és Szőkeciklon Barátnőm kapkodta le felváltva, ezer hála érte. (nomeg a raklapnyi motivációs sütikért). Ezenkívűl fölmértem mik a hiányosságaink a téli időszakra, egész jól állunk mindennel, (bár mindig folyamatában derül ki, hogy mégse), jól jönne egy sétáltatós vastag overáll, de vagy álomszép babarózsaszíneket találtam vagy vasas színekben pompázó, szocreál piroskéket. Mondjuk, még ráérek megtalálni álmaim téli szerelését, de előrelátóan rajta vagyok az ügyön, mint Szimat Szörény Uszkár Oszkár ellopott fejedelmi sonkacsontján.

Kedd: az ma van, ugye?! Álomországban raboskodó Mancim mellett álmot őrzök, olvasgatok, meg itt ülök, és lábujjhegyen pipiskedek, ha fölébred séta+bevásárlás+addigra már újra melóhegyeim lesznek. Halkan megjegyzem, kicsit mintha szörcsögne a ded, de nem lázas, nem taknyos, látszólagosan nem fáj semmije. Mindenesetre megdobtam a reggelijét egy kis Cebion cseppel. (meg én is bombázom magam C vitaminnal meg teával, az én torkom is kaparász pöppet)

A kis ravaszdi, aki ugyan látványosan dülöngél és majd' összeroskad, olyan álmos és pontosan tudja, hogy aludnia kellene, ám ehelyett minden trükköt megpróbál bevetni, hogy még egy kicsit ébren maradhasson.

A sikítását hallgatni, pedig különösen jól esett az elmúlt napokat átívelő fejfájásom kellős közepén... és mégis, az a huncut mosolya... na, ez az, ami mindenért kárpótol...

Hogy ne csak elméletben regéljek Hunor szeretet-hullámairól, igyekeztem megörökíteni kettősüket fotók, illetve videó segítségével is (külön felhívnám Mindenki figyelmét Kokó  unott arckifejezésére):

(...nem jött oda és nem esett le...)

A Migrén: évek óta távoltartja magát hajlákunktól (kopp-kopp-kopp!), volt idő, mikor a lakást is képtelen voltam elhagyni, elsötétített szobában vártam a megnyugvást, nem segített ilyenkor sem fájdalomcsillapító, sem bölcs tanács. Az idő hozott mindig gyógyírt fájdalmamra. Nomeg igyekeztem a fölül eltávozott folyadékot rengeteg vízivással pótolni. (ez fejfájásra is lehet segítség, vérnyomáskülönbség van a háttérben, magyarázatként) Ma reggel ismét szerény kislakunkba látogatott ez a rém... valószínűleg könnyebben viselném, ha:

• nem változna plusz/minusz 10 fokokat alsóhangon a hőmérséklet naponta
• éjjel nem dvd-zünk hajnal hasadásig, mert végre egyszer 8-kor elaludt Hunc, igaz 11-kor fölébredt egy szopizásnyi időre, de aludt tovább
• nem magasCézne gyermekem korareggel óta
• besötétített szobában fekhetnék

Ehelyett:

• HuncApu egésznaposan dolgozik
• Örökmozgó ma örökmozog/sikít/rombol/macskákat üldöz
• rengeteg a melóm...

Örökmozgó lépeget, totyog, mindenhol feláll, már segítség/támasz nélkül is, ha megfeledkezik a kapaszkodásról, pár másodpercig úgy is képes megmaradni, kezében általában egy-két játékkal, szájában is valami csócsálnivalóval (itt éppen a ruhaszárítóról zsákmányolt HuncApuzoknival).  Nagyon ügyesen huppan a pelenkásos részére, csak estére fárad el annyira, hogy ön- és közveszélyes legyen. (ilyenkor esik, koppan, harap, nyöszörög, sír). Minden asztalt felér, és a szélén tárolt dolgokat leráncigálja, viszi pár métert, majd otthagyja.
Fogilag stagnálunk, ezzel a szépen, egymás méreteit beérő négy gyönggyel.
Egyik este HuncApu dühösen megjegyezte, hogy Hunc szétrágta kedvenc házimozija távirányítóját, mert nem működik, majd pár perc múlva kiderült, csak átállította gyerekzárassá bizonyos billentyű-kombinációk segítségével. (ha az életem lenne a tét se tudnám utána csinálni).
Napközben hangos csatakiáltásokkal közelíti meg szeretete kiválasztott objektumát, Coco Chanel lányunkat (a macskát). Átöleli, jól megszorongatja és a szőrébe fúrja a fejét, miközben Kokó cica elszörnyedve, kikerekedett szemekkel bámul rám, és nem tudja kezelni ezt a fokú személyeskedő, nagy szeretet-hullámot.

Lestrapált Anyuka: én, most, itt. Tudom, egyszer talán kialszom majd magam. Azért tudok a saját magam ellensége is lenni: beszereztem pár letehetetlen könyvet, így a fennmaradó szabadidőmben, amikor alszik Hunc, falom az aktuális könyvemet, mely visszarepít a 16. századi pazar és züllött francia királyi udvarba...

Péntekről szombatra virradó éjjel Huncorgó ugyan csöpp lázat még produkált, de mivel szombat délig jókedélyű láztalan maradt, ismét nyakunkba vettük a világot, jó nagy adag melegruhát, és mintegy elriasztásként, egy nagy adag lázcsillapítót csomagolva a gyermeknek. Meg sem álltunk atomvárosunkig, az Origo meleg puha szeretet-fészkébe, Huncos keresztszüleihez.

Az esti program, kihagyhatatlan volt, a Dunaföldvári Vár varázslatos és magávalragadó volt az éjszakai fények megvilágításában. Hunor a csípős levegőn bő két órát önkívületben szusszantott a dübörgő Zanzibár  (nadehogy ez a Rita ilyen picurka?!) koncerttől alig pár méterre, jó alaposan bebugyolálva, körbevéve pótcsaládunk gyűrűjétől... a forralt bor felmelegítette elgémberedett testemet és a hűs széllel jó párost alkotva, libapásztorlányos pírt varázsoltak az arcomra...

Hunor ma délelőtt is egy nagyot durmolt friss levegőn, majd a decemberi tejválságomért feláldozott konnektororrú sonkáját szeltük meg ebédre. Ismét feltöltődtünk hosszú-hosszú időre, még akkor is, ha ez a látogatás, mindösszesen egy rövidke napocskára sikeredett... ismét leckét kaptam emberségből, sőt... emberfeletti erőből, szeretetből és méltóságból is... bárcsak mindenkinek lehetne egy ilyen erő-köre...

Az egész a hirtelen jött hideggel kezdődött, meg az örökös földönmászkálással, amit ugyebár egy majdnemtízhónaposnak nem lehet megtiltani. A 19 fokos lakásban, hiába öltöztettem fel, zokniztam, melegruháztam, valami galiba mégiscsak becsússzanhatott.  (este óta mondjuk már fűtenek). Délután már nagyon bújós Hunorom lett, akit egyetlen percre sem tehettem le az ölemből. Gondoltam, minket is utolért a kedvenc babablogosok körében terjedő nyűgös-nyafizós-fogzásos járvány, így különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a viselkedésének, talán még örültem is, hogy nyugisabb a gyerek. Mikor már határozottan vörösszemű álmoskának tűnt, hozzábújva megéreztem, ide bizony megérkezett Láz Géza. Ölbevettem, meghőmérőztem és csöppöm 38,5 fokos lázzal büszkélkedhetett. Volt még itthon a fájdalomcsillapító kúpból, amit még anno írt fel a doktornénink az oltás után esetleglázra. Szerencsére percek alatt hatott, és újra a tiszta szemű, kedves kisfiam gügyögött mellettem.

Más tünete nincs, se takonykór, se tüsszögés, talán pici torokfájás lehet, nehezebben nyeli a szilárdakat, de úgy tűnik, Huncos ételszeretete felülkerekedik még a torokfájásán is.

Az éjszakánk csapnivaló volt, rengetegszer ébredt, ugyan nem volt láza, de nagyon nyugtalanul, nyüsszögve vészelte át az éjjelt, volt olyan, hogy csak a ringató énekemre nyugodott meg, akkor  is csak közöttünk aludt valamicskét, azt is inkább hajnal 5 és reggel 11 között. (alig mertem megmozdulni, mert szenzitív csápjai még az egyszerű mosdójáratot is észlelték és panaszos nyöszörgéssel reagálták le). Napközben többször mértem, nem érte még el a 37 fokot sem a hője, 36.8 körül mozgott. Doktornénivel beszéltünk, figyelgessük, figyelgetjük.

Hogy mi volt és hogy elmúlt-e már, nem tudom. Lehet, megfázás vagy a jólismert fogzás a ludas, most is, nem tudom... az első 4 kibúvó fogánál, nem volt láza. Evvan...

(közben meg szétrágom az összes körmöm Mazsolánkért, aki a mai napon hozza viágra első szülött Marciját...)

Pocakosságom utolsó harmadában lehetett, azaz akárhogy számolom, minimum egy év is eltelt már azóta, hogy moziba jártam volna. Egy ideig még nyomonkövettem a moziműsorokat, mára már alábbhagyott a lelkesedésem, minek is fájdítsam a szívem, ha úgyse jutok el egyetlen előadásra sem?! Aztán a napokban csoda történt, kedvenc Barátnőmtől egy csajos-kimenős-mozis-utószülinapi ajándékos kupont kaptam, melyet éppen tegnap este váltottunk be.

Az egész nap szakadó eső belőlem a morózusabb énemet hozta ki, morogtam, mint egy bolhás kutya, semmise volt jó, HuncApu is az őrületbe kergetett, többször jól hallhatóan elismételte Huncosnak, hogy ma kimenője van a Máminak! Sikerült mindezt annyiszor elsütnie, hogy már az egyáltalánnemvicces kategóriát sem súrolta a poénja, miközben cifrázott egyet-egyet rajta... én pedig egyre nyamvadtabbul éreztem magam, a kisesti könnyedruhámat sutba dobtam, többtucatszor átöltöztem kedvenc pasijaim nem kis örömére, máig nem tudom, melyiküknek okoztam nagyobb derültséget, a kicsinek vagy a nagynak?! Mire eldöntöttem, maradok a lazán sportosnál, megszólalt a telefon és kiderült, a Pártner, übercsinibe nyomul, így kezdhettem mindent előlről...  Fogcsíkorgató szenvedésemet látva, HuncApu nevetve felajánlotta, elmegy inkább ő Barátosnővel szórakozni, maradjak itthon Huncossal én...

Már a finisben voltam, mikor kiderült, Fáradt Anyukának sikerült úgy elrejtenie emberi szemek elől a pénztárcáját (természetesen az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges összes benne lapuló irattal együtt), hogy csak leizzadásos keresgélés után került elő a fürdőszobából egy szennyeskupac aljáróról (hogy hogyan került oda? kezdem azt hinni, valóban létezik egy Pufi nevezetű háziszellemünk) Hosszas szenvedésemnek szinte egyeneságú következménye volt, hogy felejthetetelen estével gazdagodhattam... igazi csajos-koktélozós-mozissal. Egy olyan könnyed limonádé-filmet néztünk meg, néhol megkönnyezve, néhol kinevetve a szerény költségvetéssel készült trükköket, amilyenre HuncAput hatökörrel sem vontathattam volna be, de még különböző ellenszolgáltatásokért cserébe sem kísért volna el.

Tudományos tapasztalattal is gazdagodhattunk: nem csak a szarvasmarhák esetében nő a hozamtermelés zene és jó közérzet hatására... legalább kipróbálhattam az álometetést, Huncosnak igazán nem volt ellene kifogása...

Köszönöm Barátném az estét, megboldogult jánykorom fénykorában éreztem magam utoljára ilyen jól!

...lagziján vehettünk részt szombaton. A hirtelen hüvösre változott idő miatt kicsit rezgett a léc (főként ruhaproblémáim adódtak), de végül még a nap is előbújt megcsodálni, e két kedves ember, boldogító igen kimondását.

Hunc is megkapta az új kocsiülését, e napon került felavatásra, nem bántuk meg, hogy ezt választottuk, Hunor igazi skandináv kényelemben utazhat mostantól, ha akarja, minden lát az útból, ha mégis inkább pihenni vágyik, kényelmes alvósra dönthető.

A századfordulót idéző, hangulatos óbudai macskaköves utcácskában megbúvó házasságkötő teremben egy gombostűfejet sem lehetett volna leejteni, annyian voltak kiváncsiak a nagy eseményre. A vőlegény tanúja, nem más volt, mint HuncApu személyesen, akinek gyermekkori barátja volt a vőlegény. Hunor az események előtt ébredt pár perccel, így kiváncsian pillogott végig, és csak az utolsó pár percben adott hangot megilletődött szavainak (akkor is csak azért tette, mert a mellettünk ülő nénike sokadszori rosszalló pillantásától kísérve, elhúztam a hozzá átmászni akaró Huncost).

Azt gondoltam, az idei esküvős és lakodalmas dömping megkeményítette már kellően a szívemet (és eltömítette a könnycsatornáimat is), de nem így történt... a szertartás közepe tájékán, már igencsak Huncosba fúródott a fejem és a nyakába szipogtam meghatottságomtól könnyes orromat... elcsépelt közhelyek, de annyira szépek voltak... és akkor az elmaradhatatlan fotók:

és az unott hercegfi, akinek névreszóló ültetőkártyája volt (el is hoztuk emlékbe):

A csodás beállt rendszerünknek köszönhetően, Huncos úgy döntött,  megálljt parancsol eddigi duhaj életvitelének és nem hajlandó tovább átdorbézolni egyetlen éjszakát sem, 9-kor úgy elmentünk aludni mindketten, mint a kisangyalok...

Tegnap újra nyakunkba vettük Huncossal a világot és meg sem álltunk, fővárosunk egyik kertvárosi részének csöndes zúgába, ahová egy régvárt találkozót szerveztünk. Az ezeddig virtuális ismerettséget tettük nagyon is vizuálissá. Fiaink között mindösszesen 2 hét korkülönbség van, de szinte óramű pontosságú a fejlődésük. Néha elég elolvasnom Bea napi bejegyzését ahhoz, hogy tudjam, holnap mivel rukkol elő Huncos... sokszor egyszerre borul nálunk a bili és nagyon sok hasonló gondolat fogalmazódott már meg bennünk. Egy  kellemes napot sikerült együtt töltenünk és érzem, ez sem volt egy utolsó találkozás. Hunor angyal üzemmódba kapcsolt, első pillanattól otthon érezte magát Máté birodalmában, minden játékát végigkóstolta, miközben szegény Matyi megszeppenve pillogott, hogy ki lehet ez a legény, aki az összjátékáért cserébe egyetlen sárga kacsával érkezett, amit szinte azonnal ki is ragadott a kezéből, mihelyst egyáltalán megtapogathatta volna?! (később azonban már teljes rágcsálásra is odaadta neki)

Anyai szívem (és szavam) porba hullott, miközben az én úgysemeszimegaparadicsomot kijelentésemre, Hunor lelkesen megette Máté fele házi-bio-paradicsomos krumpliját, gyakorlatilag egy szuszra. Elégtételül szolgált, hogy a Bea által készített gyümölcsvarázsnál, Hunor inkább az otthonról hozottat választotta, viszont abszolút természetességgel bújt oda Beához, és fészkelte be magát az ölébe, mintha ezer éve ismernék egymást:

Ilyenkor (is) eszembe jut, hogy mennyire nincsenek véletlenek... véletlenül elkezdtem írni ezt a blogot, véletlenül akkor, amikor véletlenül nagyon szükségem lett a kommunikáció ezen formájára, és véletlenül csodálatos emberek vonzották be egymást... annak meg külön örülök, hogy a virtuális ismerettségekből, vizuális találkozások, majd egyre több barátság is születik...