Nem-nem, most nem azokról a macikról fogok írni, amelyeket reggelente Huncos vörösödő fejjel és enyhén kiguvadó szemekkel kerget ki az etetőszékében ülve, hanem azokról, akiket volt szerencsénk tegnap meglátogatni Veresegyházán.

Pocakos Macska hívta föl erre a menhelyre még anno a figyelmünket és azóta is enyhe presszúrával illetem HuncAput, hogy olyan jó lenne meglátogatni az elárvult mackókat. (enyhe presszúra példája a tegnapi napon: megpendítettem, hogyha amúgy se megyünk sehova, én elmennék barátnőzni egyet, HuncApu meg maradjon itthon kettesben pár órácskára a meseszép kiskirályfival... ). 

Hunor nagyon lelkesen itta magába az újdonságokat, tetszett neki a zsivajgó gyerekek tömege, a napsütés, a HuncApun kenguruzás... (ez talán nekem tetszett a legjobban). Ott is ebédeltünk és még egy érmet is sikerült fabrikálnunk az ott-töltött idő emlékére... 

Hogy a maciknál tett látogatás volt ekkora hatással Huncosra vagy amúgy is előbb vagy utóbb átváltozott volna, nem tudom, mindenesetre a gyermekünk morog... morog, ha enni kér, morog, ha azt szeretné fölvegyük és morog akkor is, ha megunt valamit... és ha azonnal nem orvosolom a morgásának az okát, képes hörgéses-morgásba is átcsapni... felüdítő látvány lehetünk a kasszánál állva, bevásárlás közben, amint kisfiam türelmetlenségéből fakadóan hörögmorog, én pedig csöndessomolyogva nézgelődök...

Hétfőn gőzerővel belevetettem magam, a mi kis házirendünk felállításában. Az első meglepetés akkor ért, amikor Hunor ebben maximálisan partner volt, nem kellett szigorú szabályokkal keménykednem, hanem mondhatni első perctől működött a dolog. (max az én délelőtti rápihenéseimet kellett feláldoznom).

Naszóval, Hunor reggel 8 után pár perccel ébred, ekkor a saját kényelmességem miatt, mi még mindig kicsit összebújtunk, visszaaludtunk, olyan 10 óráig. Az új házirend, ezt a fajta visszaalvást eltörölte, ilyenkor pár percet még ágyban maradunk, szopizunk, majd irányba vesszük a konyhát, ahol megreggelizünk. (Hunc ilyenkor az etetőszékében inkább csak egy kiflisarkot vagy egy kenyérhéjat mócsingol pépessé, miközben kikergeti a reggel elsőként érkező macicsaládot, enyhén könnybelábadt szemekkel). Reggeli után szabadfoglalkozunk. (Hunc mellettem szöszmötöl, én számítógép előtt megkávézom) 10 óra magasságában Huncos megozsonnázik (kiszúrásképpen szigorúan gyümölcsöt kap, merugye még mindig nem a kedvence, természetesen szopival kiegészítve), hogy legyen energiája caplatni utánam, miközben igyekszem összekapni a lakást. Mosogatás közben figyelnem kell mikor melyik macsekot óhajtja megkergetni vagy éppen melyikük táljából szeretne csemegézni (szerencsére Kokó cica rutinosan nem hagy maga után semmilyen maradékot). 11 körül elvonulunk szopizni és utána Hunort behelyezem az ágyába, eleinte tiltakozott, de amint észrevette, hogy nem hagyom magára, mellette olvasgatok, míg el nem alszik, megbékélt az új helyzettel. (kivenni nem veszem ki, csak beszélek hozzá). Órát lehetne igazítani hozzá, ugyanis kereken egy órát alszik, majd fölébred, kicsit összebújúnk, megebédel, szopizik, játszunk, zenét hallgatunk, kiülünk az erkélyre, ha munkám van, igyekszem Huncos mellett párhuzamosan ilyenkor már csinálni. 3-kor ismét szopi, majd egy fél órás alvás következik, a fentebb említett módon. 5 óra körül újabb szopizás következik, majd séta, bevásárlás, játszóterezés, hintázás, esetleg egy húszperces alvás (bár ez két napja kimarad). 7 óra körül hazajövünk, szopizás, majd vacsikészítés közben, meghallgatunk egy-egy örökzöld klasszikust (Kolompos, Alma együttes forevör!, bár most már becsusszan a mambo vagy a szamba is, nem kis derültséget okozva ezáltal a legifjabbnak, amint körberiszálom a konyhában az etetőszékét). Még mielőtt HuncApu hazaérne, Hunormanó vacsizik (8 órakkor), aztán fürcsi, vizi játékok HuncApu módra, majd 3/4 9-kor ágybakerül és hétfőtől minden nap 9 óra 10 percre legkésőbb elaludt. (a saját ágyában!)

Bárcsak az éjszakáinkról is ilyen sikertörténetet mesélhetnék... igyekszem ott is következetes maradni, hiszen látom, hogy nappal működik a dolog, igazán nem sok erőfeszítéssel, de valahogy mégsem megy. Hunor úgy sír fel, hogy még csak fel sem ébred, csukott szemmel nyöszörögve-fájdalmasan... Hiába itatom meg, egyre jobban belehevül a sírásba... ma éjjel még a vígaszcici sem segített, nem tudtuk eldönteni, hogy a pocakja fájt-e (mer igencsak görcsölgetett), vagy újabb fogacska készül útnak indulni (erre is van némi esély). Este körbepárnáztam a kiságyát, (mert a másik ébredési verzió az az, hogy álmában felül, vagy fel akar állni és csukott szemekkel elborul, beveri a fejét a rácsba és erre ébred fel), de  sajnos ez sem segített...

Ami viszont mindenre gyógyír... e sorok írása közben, kisfiam először felállt magától, mindenféle külső behatás nélkül mellettem a járókában! Majd egy percig állt győzelmi mámorában, majd óvatosan letottyant a pelenkásos részére... én meg itt ülök könnybelábadt szemekkel, mer már megent olyan megható ez az egész világ, hogy egy kóla reklámon is képes vagyok zokogni hosszú percekig...

Nasakkor a bizonyíték, külön kiemelném a harmadik fotón a győztes négyfogú mosolyt:

Bár mostanában, hogy csöppfiam immáron Négyfogú lett (2 alsó és 2 fölső metszőfog büszke tulajdonosa), az éjszakáink milyensége jelentősen változott. Alszunk ugyanis! Igaz néminemű ébredgetéseink mostanság is vannak, (egy átlagos napon, Hunor este 9 körül alszik el, aztán fél 1- fél 2 között fölébred egyszer, majd 4-5 között mégegyszer, végül reggel 8 magasságában indítja a napot, tehát legjobb esetben is két ébredésünk van éjjelente), de ezek már igazán könnyednek mondhatóak.

Kicsit kutakodtam, mit csinálhatok ennyire rosszul, hogy az én majdnemkilenchónaposom még mindig ennyiszer igényli a szopizást, mer ugyanis, ha nem veszem ilyenkor ki és nem csatlakozhat azonnal a rendszerhez, éktelen ordításba csap át, perceken belül fuldoklásos-öklendezéses sírást produkál. 2 féle sokak által elismert módszerre hivatkoznak mindenfelé, megpróbálom röviden összefoglalni őket.

Az első módszer, sokak számára a Vejedre ütök-ből ismerős lehet, igen arról a bizonyos "ferberizálásról" van szó, merthogy kérem szépen, ez egy létező nevelési forma! Az esti elaltatás lényege címszavakban: mindig azonos időpontban fektetjük a gyereket, azonos rítus szerint (pl.vacsora, aztán fürdés után), szülő elmagyarázza, hogy itten mostan egy altatás következik, mert késő van (vagy bármi szabadon választott, a hangsúly azon van, hogy ugyanazt mondjuk mindig!), majd szülő balra el. Gyerek természetesen üvölt, szülő odakint vár egy percet, majd bemegy és a picit nem veszi ki a kiságyból, hanem újra elmagyarázza, hogy ezitten kérem szépen egy altatás... (megnyomja a replay gombot), majd újra balra el... egészen addig szülő ki-bejárkál percenként, amíg gyerek el nem alszik. Következő este hajszálra ismétlődik minden, annyi különbséggel, hogy most 3 percenként mehet csak be a szülő, míg el nem alszik a ded. Az ezt követő estén már csak 5 percenként járkálhat ki-be, és így növeljük napról-napra az időt... elviekben rövid idő alatt hozzászoknak a gyermekek ehhez az altatási módszerhez...

A Suttogó féle módszer ennél jóval engedékenyebb. Odáig megegyeznek az elvek, hogy a gyermeknek minden este ugyanazon rítusa legyen, majd a szokásos altatás szerint ágyba helyezzük a kicsit és mellette maradunk, szülő ugyanúgy nem veszi ki a kiságyból, hanem csöndes szavakkal, simogatva, vízzel megkínálva segítjük az elalvását. Addig maradunk mellette, míg el nem alszik...

Belelapoztam Spock doktor könyvébe is, ő egyenesen főbűnként emlegeti, ha a csecsemőt magunk mellé vesszük az ágyba, és semmilyen körülmények között nem megbocsátható ez a viselkedési forma!

És akkor következzen az én módszerem, mely az összes szigorú szabályt fölrúgja, mert én még emlékszem milyen jó volt Anyuék közzé bújni, ha féltem egy-egy viharos éjszakán.... Adott egy  fogzó és fejlődési ugrást átélő gyermek (néha a saját szememnek alig akarok hinni, amikor álmában négykézlábra áll vagy felül, majd eldől és beveri a kiságy rácsába a fejét és erre ébred fel!), aki éjszakánként fölsír, esetenként többször is. A választás és a döntés az én kezemben van. Én a könnyebbik és úgy gondolom, a humánusabb utat szoktam választani: a saját kiságyában alszik ell, a fölsíráskor magammellé veszem a mi ágyunkba, és vígaszcicivel altatom vissza... és pár percen belül már békésen szuszog, ekkor általában visszahelyezm őt a saját ágyába... de sokszor csak köztünk képes megnyugodni és újra elaludni... az utóbbi éjszakákon már nem is én kellettem neki, hanem HuncApu... szorosan egymáshoztapadva durmoltak reggelig... Velünk/köztünk biztonságban érzi magát. Miért akarnám másra kényszeríteni? Valahol mélyen a zsigereimben érzem, nem lesz ez mindig így, bizonyára hamarosan egyedül akar majd aludni... a döntés akkor az ő kezében lesz... tudom, hogy jól van ez így, ahogy van...

(hétvégi termés: a barátosnőm 3 hónapos -igen, jól írtam, valóban 3 hónapos!- kisnagyfiával... élni tudni kell...)

HuncApu munkabeosztása ismét a régi, így újra vannak együtt töltött szabad délutánjaink vagy (a váltott műszak előnyei) reggeli elnyújtott együttébredéseink. Éppen ezért este úgy döntöttünk, babakocsis sétát teszünk a Városligetbe. A Hősök tere mellett elhaladva figyeltünk fel az elkerített részre, (nehéz lett volna nem észrevenni, mivel a fél Felvonulási teret elfoglalja), és ekkor tudatosult bennünk, hogy bizony ismét eltelt egy év és ismét Borfalu van!

Előbb csak egy halovány kísérletett tettünk a bemenetel ellen (nem volt parkolóhely a közelben), majd Huncost kocsibavágva határozott léptekkel a kapuk felé indultunk. Természetesen Hunor mondta ki a végső szót, még mindig állítja HuncApu, hogy határozottan igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy szerinte bemenjünk-e?

Aki ismer minket, az tudja, hogy halmozzuk a kulináris élvezeteket, ünnepekkori étkezéseink már-már hedonizmusba átcsapó kéjelgésekké szoktak fajulni. HuncApu életét tette fel rá és minden idegszálával azon van, hogy a mennyei étkek mellé mindig a legmegfelelőbb italt is társíthassa. Így az esti borturizmus maga volt a csúcsok csúcsa, hiszen nem csak csodálatos borokat kóstolhattunk, de kíválló borászokkal is véleményt cserélhetett HuncApu, valamint különleges gasztronómiai élvezetekben is részünk lehetett. Különleges sajtok és ínycsiklandó húskészítmények várják az arra járó vendégeket. Teljesen kúltúrált volt a környezet és üdítő színfoltot hozott a szürke mindennapjankba ez a nembetervezett kis kimenő. Ismét megkóstolhattam a ganádpusztai fekete ribizli bort, ami végigkísérte kismamaságomat, telítve ezáltal is mindkettőnk szervezetét a kellő vasmennyiséggel. (alig ciki, hogy a borász messziről integetve üdvözölt minket, nagypocakosan a békéscsabai kolbászfesztiválon is találkoztunk...)

Hunor ismét végtelen türelmével örvendeztetett meg bennünket, hiszen a kis esti séta közel éjfélig elhúzódott. Egy ideig élvezte a színpadon zajló zenei produkciót, (számomra teljesen ismeretlen volt az előadó, de itthon kutakodva kiderítettem,  hogy a fiatalember neve Farkas Gábor "Gábriel", mindenkinek jószívvel ajánlom, Frank Sinatrától Máté Péterig mindent elénekelt nem kicsit jól), majd békésen elszundított a borpárlatok árnyékában... és ismét reggelig húzta a lóbőrt... soha rosszabb éjszakát.

Úgy ítéltük meg, Hunor már kellően érett ahhoz, hogy idén ő is tanúja legyen az államalapító ünnepünk tiszteletére rendezett tüzijátéknak (hiszen tavaly pocakban is ott volt). Á, nem kell túlzásokban gondolkodni, eszünk ágában sem volt betömegközlekedni vagy beautózni a dugóba, a sokak által közkedvelt  és ezáltal agyonzsúfolt tüzijátéknézgetési pontokra. Mi óvatos duhajok vagyunk, kényelmesen lesétáltunk a Duna partra, amennyi idelátszik a színpompás fesztiválból, az pont elég egy ilyen kis csöppmazsolának.

Miután felszerelkeztünk a legszükségesebbekkel (Hunc jólmegérdemelt töklé, játék, HuncAnyu jólmegérdemelt jégkrém, HuncApu jólmegérdemelt sör), meghintáztattuk a közeli játszótéren a Háromfogút, majd lesétáltunk a partra. Hunc eközben elszunyókált, mi leültünk egy padra és nosztalgiáztunk, nézegetve a csillagfényes Budapestet... sosem gondoltam volna, hogy ha gyermekem születik, mennyire másképp fogok reagálni egy-egy szituációra, hangra. Megboldogult lánykoromban imádtam a sebességet, a motorokért egyenesen rajongtam... most viszont a pokolba kívántam azt a gépcsodát, amely fénysebességgel és MIG-eket megszégyenítő hanggal  repesztett el mellettünk. Mondanom sem kell, hogy Hunc fölébredt és mivel még bő fél óránk volt a kezdésig, igencsak zokon vette a számára semmitsemjelentő ücsörgést.

A tüzijáték megkezdésig sikerült éberen tartanunk a lekesedését, de 10 perc múlva már nem nagyon kötötte le a villanó fények színes kavalkádja, sem a halk rakéta puffogás, így hazasétáltunk. Bezzeg itthon már egyáltalán nem volt sem álmos, sem nyűgös, közel éjfélig igyekezett a kiságyából gőgicséléssel szórakoztatni régkidőlt szülőit...

Háromfogú (1 alsó és két fölső metszőfog boldog tulajdonosa), alvási szokásai ismét a régiek (1-2-szeri ébresztés, de ez már meg se kotty az elmúlt hetek után). Valószínűsítem, ez az áldásos állapot éppen addig a pillanatig fog tartani, amíg újfent eszébe nem jut újabb apró gyöngyöcskéket növesztgetni, leginkább éjszakai munkaként.

A nyugodt éjszakák hozadékaként Huncos úgy döntött, nem pazarolja tovább a reggeleket holmi éjszakai kimaradt alvások bepótlásával, hanem a 6 és fél 7 közötti ébredések után, azonnal belecsap a mélységekbe. A hajnali 3-4 óra körüli ébresztő után, valahogy hipergyorsan visszaalszunk és általában Huncos ilyenkor köztünk marad, így reggel vidám csiviteléssel, esetenként karmolászással, csipkedéssel, megmászással vagy a csörgő ütemes, fejünkön történő ütögetésével, gyöngéden ébresztget. HuncAput emelett különleges bánásmódban részesíti, két napja a nevén szólítja, ő Tátty... és emellé még egy olyan könnycsalogatót is mosolyog, hogy még én is elolvadok tőle, pedig nem is nekem szól... Tátty meg... párás szemekkel magyarázza, hogy ez szerinte nem is az ő hívóneve...

Azzal, gondolom, már nem nagyon árulok el nagy titkot, hogy ez a hétvégénk sem múlt el esküvő és lakodalom nélkül. A Mátra varázslatos környezetében zajlott frigyre lépést és azt követő dínom-dánomot, Hunor ismét kedvezően fogadta.

A szabadtéri szertartást a megszokott figyelemmel követte végig:

A vacsoránál már neki is külön teríték dukált:

És megtanultuk, hogy ducc-ra össze kell dugnunk a fejünket:

Pár héttel ezelőtt, Ingrid Barátosném, hívta fel a figyelmemet a Victoria cruziana nevű tündérrózsa csodálatos és érdekes virágzása. Gyors egyeztetés után megbeszéltük, hogy közös programként kilátogatunk családilag megcsodálni a bimbó kipattanását. A Füvészkert honlapján feltüntetett éjszakán sajnos nem volt szerencsénk és nem nyílt ki a virág, viszont annyira magával ragadott a Füvészkert varázslatos szelleme, hogy a honlapjukon felíratkoztam a hírlevelükre és így, figyelemmel tudok kísérni minden jeles történést.

Két nappal ezelőtt érkezett az a hírlevél, melyben a viktória tündérrózsa levelének teherbírását próbálják a szervezők letesztelni. Jelentkeztünk és tegnap este részt is vettünk a tesztelésen.

Pár Ingrid által készített fotó:

Hunor felrúgta a tankönyvben szereplő fognövekedési módokat és ismét valami újjal rukkolt elő: tegnap estére kibújt a második fogacskája (az alsó metszőfoggal rögvest szemközti fölső metszője), valamint ma reggelre megjelent csík formájában a fölső jobb oldali metszőfoga. (képek rövidesen, de most kipiheni a növesztgetéseket). Az alsó jobb oldali metszőfognak esze ágában sincs kibújnia, bár már többször úgy tett mintha...

Alsó fogak megjelenésének ideje:

• középső metszőfogak (1) kb 5. hónap
• oldalsó metszőfogak (4) kb. 7. hónap
• első örlőfogak (6) kb. 12-16. hónap
• szemfogak (8) kb. 16-20. hónap
• második örlőfogak (9) kb. 20-30. hónap 

Felső fogak megjelenésének ideje:

• középső metszőfogak (2) kb. 5-8. hónap
• oldalsó metszőfogak (3) kb 9. hónap
• első örlőfogak (5) kb. 12-1. hónap
• szemfogak (7.) kb. 16-20. hónap
• második örlőfogak (10) kb. 20-30. hónap

És akkor a beígért újabb fog és újabb fogcsík fotó:

Az éjszakáink egész elviselhetőekké váltak: ma pl. mindösszesen kétszer ébredt a Kétfogú, és pár perc után már vissza is aludt... a fenemód kipihentségemnek köszönhetően, én viszont már hajnali fél 6 óta talpon vagyok... növényeket locsolgattam /ápolgattam és megkávéztam nosztalgikusan egy székbe kucorodva az erkélyünkön úgy, ahogy régen, lustán figyelve a környékünk apró, ébredező szusszanásait... szeretem a kényelmes és puha reggeleket...

"...tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint
gyermekeitekkel játszik.

És nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár;
villámlással kitárja karját, s az esővel visszaszáll a földre.

Látni fogjátok, amint a virágokban mosolyog, azután fölemelkedve
felétek int a fákban."

Huncos este ismét a nemalvós kisgyerek szerepkört gyakorolta, bár napközben mindösszesen 1 órácskányit aludt, még a délutáni séta alkalmával sem pihent egy szemhunyásnyit sem. (oda a parkban kényelmesen olvasgatásos időknek!) Ennek ellenére, fél 11-ig éberen bohóckodott a kiságyában, többször megpróbált felállni, fáradtságtól elgyöngült izmai időről időre felmondták a szolgálatot, nyeklett-nyaklott. Ilyenkor persze hatalmasakat kell vele nevetni, bármekkora puffanással is omlik össze, mert ha a kétségbeesés legapróbb jelét is fölfedezi arcunkon, vígasztalhatatlan zokogásban tör ki.

Este közösen eldöntöttük, most érett meg a pillanat, bevackolom magam a majdani gyerekszobába és ez az éjszaka csak az enyém lesz, HuncApu fiával kettecskén marad a hálószobában. Az altatásnál éreztem, hogy valahogy nem lesz az igazi, ugyanis Hunor olyat tett, amit még sosem: nem akart szopizni. Csalódottsággal vegyes érzések motoszkáltak bennem, ugyan tudom, lassan eljön majd a végleges elválasztódás ideje, mégsem így képzeltem el, egyik percről a másikra. (arról nem beszélve, hogy Pamela Anderson elbújhatott volna lazán a mellszéllességem mögött, de én még egyzser elő nem veszem a mellszívót, az tuti!). A tejci helyett viszont benyomott 150 milli sima babavizet. (és pont vízre cserél le és pont engem??)

Fél 11-kor átköltöztem egy jó könyv társaságában, (gondosan becsukva magam mögött mindkét ajtót, hogy még véletlenül se halljam meg...), pár oldal után azonban elnyomott a buzgóság, talán még álmodtam is, egyedül, kényelmesen elterülve a kétszemélyes kanapén... egészen addig az éles és türelmetlen HuncApuhangig (jössz már?), amiről hirtelen azt sem tudtam, honnan származik, mit is akar meg: egyáltalán hol is vagyok én most? Aztán a gyermek zokogására összeállt már a kép, óvatosan megközelítettem az objektumot, aki hálás szemekkel pillogott rám, majd két markával jó erősen rögzített magához és hevesen szopizni kezdett hosszú-hosszú percekig... ekkor éjjel 2 óra volt... majd elszundított és reggel fél 7-ig így is maradt... (merthát persze, hogy visszaköltöztem ezek után a közös hálószobánkba!)

Reggel aztán már számomra is kiderült, hogy miért volt este oly ellenséges Huncos a felkínált vacsorával: bevonultak az eddig távollevő Mikulás-csapatok (utánaszámoltam: 18 hónapig, azaz másfél évig nem állomásoztak nálam!!!), az én teljes leamortizálásommal... itt fájok,  ott görcsölök, itt öklendezek és ott szédelgek (pedig az okosok aszonták, szülés után már nem lesz ilyen...)... szerencsére Hunc roppantmód simulékony gyermek: megérezte, ma Szent Heverde napot tartunk, alig-alig nyúzott és nagyon szépen eljátszadozott a túlnyomórészt elfekvő anyja mellett...

Hunor pocaklakó korában a kezembe akadt egy könyv, amely régi magyar szokások és hagyományok kialakulásáról és ezek fontosságának boncolgatásáról szólt.

Többek között a ruhakészítés "mágiájáról" is említést tesznek. Arról, hogy anno még nem léteztek ruhagyárak, a lányok, asszonyok maguk varrták ruháikat, a lányok gyerekkorúk óta hímezték a kelengyéjüket, belevarrták abba minden álmukat, szeretetüket. És ha belegondolunk, ez volt ám csak az igazi agykontroll, hiszen évekig, míg férjhez nem mentek, programozták az ágyneműt, a ruhát, a bölcsőbe való szemkendőt, eljövendő életük tárgyait!

"Amikor egy asszony gyermeket vár, áldott állapotba kerül, ösztönösen elkezdi kötni az apró pulóvereket, cipőcskéket, és miközben köt, születendő gyermekére gondol. Beleköti a ruhába az összes szeretetét, és a ruha az anya által mágikussá válik. Megvéd minden rossztól, betegségtől, bánattól. A szeretet mindent legyőz, hiszen ennél nagyobb erő nem létezik a Világegyetemben... A kéz, a szív csakra "szerszáma". Amikor alkotunk, a Teremtő munkatársai vagyunk. A szívcsakra az a pont, ahol a szellem és az anyag találkozik, egyesül az emberben. Találkozásuk fényt eredményez, és ez a fény árad tovább a kezünkbe. Minél többet használjuk a kezünket alkotásra,  annál több fény áramlik rajtuk keresztül a világba. Lehet, hogy saját alkotásunk nem lesz olyan tökéletes, mint egy gyári ruhadarab, mégis sokkal több benne az erő..."

Az én Anyukám rengeteget kézimunkázott. Munkái nagy része most is lakásunkat díszitik és olyan jó rájuk nézni... Gyermekkorom a pulcsik, nadrágok, sapkák és sálak kézzel kötött világában zajlott. Sajnos, akkor nem tudtam igazán értékelni őket, ma meg már túl késő...

Pocakosságom alatt valahogy sosem volt időm elkezdeni a kötést, mindig volt valami fontosabb (pl.egy lakásfelújítás, aztán utána a takarítás, a lagzink szervezése...), ám ma beszereztem a hiányzó alapanyagokat és elkezdem a kisfiamnak egy... mégnemtommit, de szívem teljes szeretetét belekötöm, az tuti!

Az elmúlt napok mindennek mondhatóak, csak idillikusan rózsásnak nem... fáradtak vagyunk mindannyian, fáradtságaink vastag pokrócba bújtatott sértésekként bukkannak napvilágra. Hunor másodfogcsíkja szemmel is láthatóan türemkedik a fogínye alatt és valamért mégsem bírja áttörni a fogínyét. Este, az egész napon átívelő kétségbeesett semmisejó sírása után, végső elkeseredésemben, minden számomra fontos és kevésbé fontos dolgot is feláldoztam volna, visszaállítandó ezzel a csöndet és a megszokott családi békét... és természetesen a negatívizmus csak generálta az újabb feszültségfelhőket.

Mert miről is szól (még), a könnyfakasztóan meghitt anyaság? Önfeláldozások soráról, arról, hogy feladod az addigi kényelmes és izgalmas életed egy olyanért, amiről a döntés pillanatában még csak halovány elképzelés-szikrád lehet. Félreértés ne essék, egyetlen pillanatig sem bántam meg semmit, csak... hihetetlenül elfáradtam a hetek/hónapok óta tartó éjszakánként 8-10 ébresztésbe. Tudom, túl kell ezt is élni és azt is tudom, hogy Hunor egy fölöttébb jógyerek, ő sosem sír ok nélkül. Csak az éjszakáink nehezek, mert nyugtalanul alszik, akár egy szobában vagyunk vele, akár külön. És ezáltal a nappalokon, úgy érzem, nem kapok levegőt és megfulladok. Már nem én irányítok, a dolgok történnek velem.

Ambivalens érzések keresztezik egymást bennem: egyrészt sosem kértem segítséget még HuncAputól sem az éjszakákat illetőleg, hiszen tudomásul vettem, ő dolgozik minden nap, neki föl kell kelnie és helyt kell állnia bármilyen helyzetben. Másrészt, fáj a közömbössége, a figyelmetlensége, hogy mégsem érezte, hogy szükségem lenne rá. Ő viszont azt gondolta, megbírkózom az éjszakákkal és ha nem szólok, hogy nehezek, akkor nem is nehezek igazán. És azzal nyugtatta magát, ő úgysem tudná megvigasztalni Hunort, hiszen ilyenkor mindig az én szagomra nyugszik meg, az én vigaszcicimre alszik tovább. (ez bennem is felmerül kérdésként, lehet, hogy nem 8 és fél hónaposan kellene elkezdenünk egy-egy apás éjszaka beiktatását ?!). Félreértések és félregondolások téglácskáiból építgettük bástyáinkat... félelmetesen tankönyvbeillően. Kirekesztettük egymást a világainkból és elbeszéltünk már egy ideje egymás mellett.

Tudom, sokan bármit megadnának azért, hogy ilyen "problémáik" legyenek, ezért akad is bőven lelkifurdalásom... még a Huncos szemébe se merek úgy igazán, mélyen belenézni, mert félek, megérzi ingadozásaimat (hápersze, hogy megérzi!). Szívem teljes szeretetével szeretem őt és mégis néha azt érzem, megkötött, béklyóba zárt és kiszolgáltatottá tett.

Nademajd mostantól...

és most dejólenne messze-messze tengerparton, gondtalanul napon süttetni magam és egy jéghideg mojitot szürcsölgetni...és most kivételesen nem abból a vördzsinebbik fajtából! ;)

Romboló Ödön (vagy hétköznapibb nevén Dzsonkó Gizella, alias Manci, Huncorgó Mici, Mandragóré, Hunita ésatöbbi ésatöbbi) tegnap este szép szabályos tenyércsattogásokkal bevonult HuncApu után a fürdőszobába, azaz mászik! Hol van már a sok heroikus kísérletéből fakadó pofáraesése, kiterülő békamódon rúgkapálózása?! Én naiva, úgy gondoltam, innentől már nem kell kilövésre készen figyelnem, mikor mibe üti a fejét, minek megy neki, hiszen már mászik! és ami a legkényelmesebb: már nem sír, ha magára hagyom őt bármelyik szobában, hiszen képes utánam jönni, követ! ...ááá, mostantól a saját érdekemben célszerű figyelnem, mit csinál vagy éppen mit forgat abban az okos kis fejecskéjében. Be kell látnom, a járóka sziporkázó tündöklése éppen most kezd igazodni egy hullócsillag röppályájához... persze, nem arról van szó, hogy immáron vége, nem lehet pár percre sem belehelyezni a dedet, de azért lássuk be, 1x1 méteren, játékokkal körbevéve, már nem olyan könnyű a mászásos talajgyakorlatot tökéletesíteni.

Az este tanult elemet ma korán elkezdte gyakorolni a nagyágyban. A hajnali ébredése után, összebújva aludtunk, amikor is valamely macska sikkantására és Hunc szöszmögésére ébredtem: olyan furcsán, sírás előtti módon vette a levegőt (hősiesen mégsem sírta el magát!). A homlokán egy apró foltocska árulta csak el, hogy végre megkapta az első cicapusziját. Napok óta hajkurássza büntetlenül a macskákat, az utolsó pillanatban mindig megmentettük a macsekokat a kezei közül, most úgy tűnik, nem sikerült. Azóta legalább, már nem igyekszik minden áron a farkukat satuba zárni! (satu jelen esetben = miniatűr kis örökrebezáródó kezecskéje). És valljuk be őszintén, macskáink ezidáig roppant toleranciáról tettek tanúbizonyságot.

A reggeli társas mosdómenet közben azon gondolkodtam, vajh anyáink/nagyanyáink miképpen tették lakásukat gyermekbiztossá, hiszen cipősszekrényből most már alsó két polc naponta többször kipakolva, bármely szekrényajtó csilingelő nevetéssel párosuló nyitogatása, immáron rendszeres. Pilinszka ujjacskái mára megtalálták a földtől 5 centire elhelyezkedő konnektorokat (na, ezek már nem érintenek, mindet bedugdostam konnektorvédőkkel). Aztán arra jutottam, nem vagyok hajlandó ennél több biztonsági ketyerét beszerezni, egyrészt itt vagyok mellette minden percben (jó, tudom, úgy is történhetnek balesetek), másrészt mi is felnőttünk kutacsvédő, sarokvédő, vagy éppen fogvédő nélkül például. Ez is, mint annyi sok más termék ebben a fogyasztói társadalomban azt igyekszik belédsúlykolni, hogy attól mert nem veszel havonta kemény pénzekért aktualizált játékokat, vagy éppen nem teszel meg mindent azért, hogy gyermekbiztossá tedd otthonodat, már nem is vagy jó szülő... Hunoron látom, a legtutibb játék az ásványvízes flakon alján maradt víz, hosszú percekre lefoglalja a mozgó üvegcsében úszkáló víz látványa. Babák ők, akik számára még minden számunkra oly megszokott dolog, egy-egy új felfedeznivaló, egy-egy apró csoda!

(persze, azért az elmaradhatatlan klasszikus, a sütifaló bödönünk nekünk is megvan, bár Huncorgó még csak most fedezgeti fel a lehetőségeit ;) )

Sokáig hezitáltam, hogy megírjam-e, vagy csak lazán hunyjak szemet a velem történt dolgok felett... majd úgy döntöttem, mégsicsak megírom, hiszen elég mély traumát okozott bennem a történet.

Pár nappal ezelőtt, a szokásos babakocsis sétánkra indultunk Huncossal, róttuk a szokott köreinket. A környéken már ismernek minket, a péknél Huncost kiemelik a babakocsiból és megdögönyözik, sokszor nekem kellemetlen, hogy miattunk áll a sor. Most kicsit tovább merészkedtünk, pár utcasaroknyival. Az egyik gyalogos-átkelőhelyen szépen megálltunk, bevártuk, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, majd még ezután is alaposan körbe nézve, (balomról egy lekanyarodó kisteherautós mosolyogva integette, hogy indulhatunk), leléptünk az úttestre. És ekkor a semmiből, a kisteherautót kielőzve balról, fénysebességgel fékcsikorgatva megjelent egy Bömbi, a sofőrje, az a nagyadarab nemidénbarnult, ránk se pillantva telefonált, holott alig pár centire húzott el a babakocsiban szunnyadó kisfiamtól... szinte megfagyott az ereimben a vér, ha csak egy tizedmásodperccel is hamarabb lépek le, simán elcsaphatott volna minket... valahogy átbotorkáltam a túloldalra, pár autóból kiszóltak, káromolták a Bömbist, kérdezgették, hogy minden rendben van-e,  automatikusan válaszolgattam, hogy igen, persze és csak azt voltam képes alig hallhatóan ismételgetni, hogy ezt nem hiszem el...

Manapság, amikor szinte havonta megborzongtatja a kedélyeket egy-egy zebrán történő gázolás, érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak olyanok, akik úgy ülnek kocsiba, hogy mindenféle szabályt igyekeznek felrúgni, figyelmetlenek, és intoleránsak azokkal a fránya gyalogosokkal/a jelzőlámpákkal/a többi autóstárssal szemben. (a megfelelő rész aláhúzandó) Pedig felelősséggel tartoz(ná)nak ők is... ez nem egy autóversenyzős számítógépes játék, ahol a falnak ütközés után újra indíthatod az egészet, itt a gémóver valóban a játék végét jelenti...

Huncos a szombati nappal betöltötte a 8. hónapját, melyet stílusosan, mi mással, mint egy újabb lagzin való részvétellel ünnepelhettünk volna meg?!

Hunor mostani viselkedéséről már megint szuperlativuszokban illik beszélnem, ugyanis most hajnal 3-ig ropta, már nem is csak velünk, néha szinte keresni kellett a dedet, annyira kapós volt, kézről kézre hurcibálták a lányok.

Hogy miket tud már a fiatalember? Például tankönyvbe illő, egyenes háttal, szép stabilan üldögél, kúszik, és időközönként már mászásnak is nevezhető tudománnyal lep meg minket (szigorúan, maximum 4 "lépést" hajlandó mászva megtenni aztán kommandósként odavetődik vagy odagurul a célhoz). A járókában már többször felhúzta magát, de óvatos duhaj, nem várja meg, hogy leessen, inkább centiméterenként haladva, szép lassan leengedi magát. Előszeretettel játszik el egymagában, de mindig társaságot igényel maga köré. Játékait igyekszik egymásba tuszkolni, ütögetni, de a kifejezetten erre a célra kifejlesztett sütifaló dobozzal nem hajlandó rendeltetésszerűen játszani, azt inkább megmarkolja és ütemesen a földhöz csapkodja az alattunk lakók legnagyobb örömére.

Természetesen nálunk is megjelent a szeparációs szorongásnak nevezett mumus, de egy eléggé sajátos formában: ha társaságban vagyunk, Hunor bárkinek nagyon szívesen az ölébe ül, eszik a kezéből, kokettál vadidegenekkel. Itthon viszont új szabályokat állított fel: bármit csinálhatok mellette, tündérmackó módon elszórakozik,  nem igényli az ölbenlevést, de egyetlen percre sem lehet őt egyedül hagyni egy szobában. Ha mégis megteszem, akár csak pár másodpercre is, azonnal kiszúrja és nehezen megnyugtatható szívszaggató zokogással válaszol.

És akkor következzen pár kép a szombati nagyeseményről.

A menyasszony, önmagához nagyon illően, felrúgta a fátylas konvenciókat és egy stílusos ruhához, kiegészítőként kalapot választott (meseszép volt):

És Hunor éjszakába nyúló táncai különböző partnerekkel és különböző kiegészítőkkel: