Huncos este ismét a nemalvós kisgyerek szerepkört gyakorolta, bár napközben mindösszesen 1 órácskányit aludt, még a délutáni séta alkalmával sem pihent egy szemhunyásnyit sem. (oda a parkban kényelmesen olvasgatásos időknek!) Ennek ellenére, fél 11-ig éberen bohóckodott a kiságyában, többször megpróbált felállni, fáradtságtól elgyöngült izmai időről időre felmondták a szolgálatot, nyeklett-nyaklott. Ilyenkor persze hatalmasakat kell vele nevetni, bármekkora puffanással is omlik össze, mert ha a kétségbeesés legapróbb jelét is fölfedezi arcunkon, vígasztalhatatlan zokogásban tör ki.

Este közösen eldöntöttük, most érett meg a pillanat, bevackolom magam a majdani gyerekszobába és ez az éjszaka csak az enyém lesz, HuncApu fiával kettecskén marad a hálószobában. Az altatásnál éreztem, hogy valahogy nem lesz az igazi, ugyanis Hunor olyat tett, amit még sosem: nem akart szopizni. Csalódottsággal vegyes érzések motoszkáltak bennem, ugyan tudom, lassan eljön majd a végleges elválasztódás ideje, mégsem így képzeltem el, egyik percről a másikra. (arról nem beszélve, hogy Pamela Anderson elbújhatott volna lazán a mellszéllességem mögött, de én még egyzser elő nem veszem a mellszívót, az tuti!). A tejci helyett viszont benyomott 150 milli sima babavizet. (és pont vízre cserél le és pont engem??)

Fél 11-kor átköltöztem egy jó könyv társaságában, (gondosan becsukva magam mögött mindkét ajtót, hogy még véletlenül se halljam meg...), pár oldal után azonban elnyomott a buzgóság, talán még álmodtam is, egyedül, kényelmesen elterülve a kétszemélyes kanapén... egészen addig az éles és türelmetlen HuncApuhangig (jössz már?), amiről hirtelen azt sem tudtam, honnan származik, mit is akar meg: egyáltalán hol is vagyok én most? Aztán a gyermek zokogására összeállt már a kép, óvatosan megközelítettem az objektumot, aki hálás szemekkel pillogott rám, majd két markával jó erősen rögzített magához és hevesen szopizni kezdett hosszú-hosszú percekig... ekkor éjjel 2 óra volt... majd elszundított és reggel fél 7-ig így is maradt... (merthát persze, hogy visszaköltöztem ezek után a közös hálószobánkba!)

Reggel aztán már számomra is kiderült, hogy miért volt este oly ellenséges Huncos a felkínált vacsorával: bevonultak az eddig távollevő Mikulás-csapatok (utánaszámoltam: 18 hónapig, azaz másfél évig nem állomásoztak nálam!!!), az én teljes leamortizálásommal... itt fájok,  ott görcsölök, itt öklendezek és ott szédelgek (pedig az okosok aszonták, szülés után már nem lesz ilyen...)... szerencsére Hunc roppantmód simulékony gyermek: megérezte, ma Szent Heverde napot tartunk, alig-alig nyúzott és nagyon szépen eljátszadozott a túlnyomórészt elfekvő anyja mellett...