Sokáig hezitáltam, hogy megírjam-e, vagy csak lazán hunyjak szemet a velem történt dolgok felett... majd úgy döntöttem, mégsicsak megírom, hiszen elég mély traumát okozott bennem a történet.

Pár nappal ezelőtt, a szokásos babakocsis sétánkra indultunk Huncossal, róttuk a szokott köreinket. A környéken már ismernek minket, a péknél Huncost kiemelik a babakocsiból és megdögönyözik, sokszor nekem kellemetlen, hogy miattunk áll a sor. Most kicsit tovább merészkedtünk, pár utcasaroknyival. Az egyik gyalogos-átkelőhelyen szépen megálltunk, bevártuk, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, majd még ezután is alaposan körbe nézve, (balomról egy lekanyarodó kisteherautós mosolyogva integette, hogy indulhatunk), leléptünk az úttestre. És ekkor a semmiből, a kisteherautót kielőzve balról, fénysebességgel fékcsikorgatva megjelent egy Bömbi, a sofőrje, az a nagyadarab nemidénbarnult, ránk se pillantva telefonált, holott alig pár centire húzott el a babakocsiban szunnyadó kisfiamtól... szinte megfagyott az ereimben a vér, ha csak egy tizedmásodperccel is hamarabb lépek le, simán elcsaphatott volna minket... valahogy átbotorkáltam a túloldalra, pár autóból kiszóltak, káromolták a Bömbist, kérdezgették, hogy minden rendben van-e,  automatikusan válaszolgattam, hogy igen, persze és csak azt voltam képes alig hallhatóan ismételgetni, hogy ezt nem hiszem el...

Manapság, amikor szinte havonta megborzongtatja a kedélyeket egy-egy zebrán történő gázolás, érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak olyanok, akik úgy ülnek kocsiba, hogy mindenféle szabályt igyekeznek felrúgni, figyelmetlenek, és intoleránsak azokkal a fránya gyalogosokkal/a jelzőlámpákkal/a többi autóstárssal szemben. (a megfelelő rész aláhúzandó) Pedig felelősséggel tartoz(ná)nak ők is... ez nem egy autóversenyzős számítógépes játék, ahol a falnak ütközés után újra indíthatod az egészet, itt a gémóver valóban a játék végét jelenti...