Úgy ítéltük meg, Hunor már kellően érett ahhoz, hogy idén ő is tanúja legyen az államalapító ünnepünk tiszteletére rendezett tüzijátéknak (hiszen tavaly pocakban is ott volt). Á, nem kell túlzásokban gondolkodni, eszünk ágában sem volt betömegközlekedni vagy beautózni a dugóba, a sokak által közkedvelt  és ezáltal agyonzsúfolt tüzijátéknézgetési pontokra. Mi óvatos duhajok vagyunk, kényelmesen lesétáltunk a Duna partra, amennyi idelátszik a színpompás fesztiválból, az pont elég egy ilyen kis csöppmazsolának.

Miután felszerelkeztünk a legszükségesebbekkel (Hunc jólmegérdemelt töklé, játék, HuncAnyu jólmegérdemelt jégkrém, HuncApu jólmegérdemelt sör), meghintáztattuk a közeli játszótéren a Háromfogút, majd lesétáltunk a partra. Hunc eközben elszunyókált, mi leültünk egy padra és nosztalgiáztunk, nézegetve a csillagfényes Budapestet... sosem gondoltam volna, hogy ha gyermekem születik, mennyire másképp fogok reagálni egy-egy szituációra, hangra. Megboldogult lánykoromban imádtam a sebességet, a motorokért egyenesen rajongtam... most viszont a pokolba kívántam azt a gépcsodát, amely fénysebességgel és MIG-eket megszégyenítő hanggal  repesztett el mellettünk. Mondanom sem kell, hogy Hunc fölébredt és mivel még bő fél óránk volt a kezdésig, igencsak zokon vette a számára semmitsemjelentő ücsörgést.

A tüzijáték megkezdésig sikerült éberen tartanunk a lekesedését, de 10 perc múlva már nem nagyon kötötte le a villanó fények színes kavalkádja, sem a halk rakéta puffogás, így hazasétáltunk. Bezzeg itthon már egyáltalán nem volt sem álmos, sem nyűgös, közel éjfélig igyekezett a kiságyából gőgicséléssel szórakoztatni régkidőlt szülőit...