Bár mostanában, hogy csöppfiam immáron Négyfogú lett (2 alsó és 2 fölső metszőfog büszke tulajdonosa), az éjszakáink milyensége jelentősen változott. Alszunk ugyanis! Igaz néminemű ébredgetéseink mostanság is vannak, (egy átlagos napon, Hunor este 9 körül alszik el, aztán fél 1- fél 2 között fölébred egyszer, majd 4-5 között mégegyszer, végül reggel 8 magasságában indítja a napot, tehát legjobb esetben is két ébredésünk van éjjelente), de ezek már igazán könnyednek mondhatóak.

Kicsit kutakodtam, mit csinálhatok ennyire rosszul, hogy az én majdnemkilenchónaposom még mindig ennyiszer igényli a szopizást, mer ugyanis, ha nem veszem ilyenkor ki és nem csatlakozhat azonnal a rendszerhez, éktelen ordításba csap át, perceken belül fuldoklásos-öklendezéses sírást produkál. 2 féle sokak által elismert módszerre hivatkoznak mindenfelé, megpróbálom röviden összefoglalni őket.

Az első módszer, sokak számára a Vejedre ütök-ből ismerős lehet, igen arról a bizonyos "ferberizálásról" van szó, merthogy kérem szépen, ez egy létező nevelési forma! Az esti elaltatás lényege címszavakban: mindig azonos időpontban fektetjük a gyereket, azonos rítus szerint (pl.vacsora, aztán fürdés után), szülő elmagyarázza, hogy itten mostan egy altatás következik, mert késő van (vagy bármi szabadon választott, a hangsúly azon van, hogy ugyanazt mondjuk mindig!), majd szülő balra el. Gyerek természetesen üvölt, szülő odakint vár egy percet, majd bemegy és a picit nem veszi ki a kiságyból, hanem újra elmagyarázza, hogy ezitten kérem szépen egy altatás... (megnyomja a replay gombot), majd újra balra el... egészen addig szülő ki-bejárkál percenként, amíg gyerek el nem alszik. Következő este hajszálra ismétlődik minden, annyi különbséggel, hogy most 3 percenként mehet csak be a szülő, míg el nem alszik a ded. Az ezt követő estén már csak 5 percenként járkálhat ki-be, és így növeljük napról-napra az időt... elviekben rövid idő alatt hozzászoknak a gyermekek ehhez az altatási módszerhez...

A Suttogó féle módszer ennél jóval engedékenyebb. Odáig megegyeznek az elvek, hogy a gyermeknek minden este ugyanazon rítusa legyen, majd a szokásos altatás szerint ágyba helyezzük a kicsit és mellette maradunk, szülő ugyanúgy nem veszi ki a kiságyból, hanem csöndes szavakkal, simogatva, vízzel megkínálva segítjük az elalvását. Addig maradunk mellette, míg el nem alszik...

Belelapoztam Spock doktor könyvébe is, ő egyenesen főbűnként emlegeti, ha a csecsemőt magunk mellé vesszük az ágyba, és semmilyen körülmények között nem megbocsátható ez a viselkedési forma!

És akkor következzen az én módszerem, mely az összes szigorú szabályt fölrúgja, mert én még emlékszem milyen jó volt Anyuék közzé bújni, ha féltem egy-egy viharos éjszakán.... Adott egy  fogzó és fejlődési ugrást átélő gyermek (néha a saját szememnek alig akarok hinni, amikor álmában négykézlábra áll vagy felül, majd eldől és beveri a kiságy rácsába a fejét és erre ébred fel!), aki éjszakánként fölsír, esetenként többször is. A választás és a döntés az én kezemben van. Én a könnyebbik és úgy gondolom, a humánusabb utat szoktam választani: a saját kiságyában alszik ell, a fölsíráskor magammellé veszem a mi ágyunkba, és vígaszcicivel altatom vissza... és pár percen belül már békésen szuszog, ekkor általában visszahelyezm őt a saját ágyába... de sokszor csak köztünk képes megnyugodni és újra elaludni... az utóbbi éjszakákon már nem is én kellettem neki, hanem HuncApu... szorosan egymáshoztapadva durmoltak reggelig... Velünk/köztünk biztonságban érzi magát. Miért akarnám másra kényszeríteni? Valahol mélyen a zsigereimben érzem, nem lesz ez mindig így, bizonyára hamarosan egyedül akar majd aludni... a döntés akkor az ő kezében lesz... tudom, hogy jól van ez így, ahogy van...

(hétvégi termés: a barátosnőm 3 hónapos -igen, jól írtam, valóban 3 hónapos!- kisnagyfiával... élni tudni kell...)