MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ÉS BARÁTUNKNAK, KÖZEL ÉS TÁVOL ÉLŐ SZERETTÜNKNEK EZÚTON, EGY VIRTUÁLIS HUNC-KOCCINTÁSSAL KÍVÁNUNK NAGYON BOLDOG ÉS SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT!

Az úgy kezdődött, hogy a Zuram az este jódógába (mert kivételesen tényleg jódolgunk volt, a minik 10 előtt fej fej mellett kidőltek, aztán rövid időn belül mi is...), ráhelyezte Minilányt a mérlegre, csak úgy kiváncsiságból. Röhögve dobtunk majdhogynem egy hátast, ugyanis a Ded igencsak megérezte a Bratyó és a közte lévő súlykülönbségből fakadó hátrányokat, 4280-assal zárta a mérlegelési estet és hol volt ekkor még a vacsorája?!

Aztán ma felhívott a gyerekorvosunkat helyettesítő doktornéni, hogy minden kerek-e, nekivághat-e így az óévbúcsúztatónak vagy vessen a kicsikre még egy búcsúpillantást. Mondtam minden gömbölyű, Minkaleányzó pláne, kérdi véletlenül nem mértük-e le a napokban, mert akkor azt beírná. Mondtam, egész véletlenül éppen tegnap este. Nos a mért érték hallatán és a visszakérdezést (biztos, hogy annyi?) követően, valamint egy gyors fejszámolás után, ő nem röhögött fel visítva, hanem megpróbált komor hangot megütve figyelmeztetni, hogy ritkítani kellene az evéseken. (miért is? mondjuk, aztán eszembe jutott egy olyan Helyszínelők-ös rész, ami egy kórosan mindentmegzabáló pasiról szólt. Ezt az emlékemet azonnal meg is osztottam gyermekeim apjával, aki csak annyit kérdezett, láttam olyan részt is, ami egy kórosan mindentfelzabáló anyatejes csecsemőről szólt?...) 

A tényeken azért az mit sem változtat, hogy Minilány szemmel láthatóan kikerekedett:

- még csak kóbor gondolatvillanásom sem volt egész várandósságom alatt azirányba, hogy éppen Minkalány hol is tart a fejlődésben, micsodája érik éppen, mekkora a füle-szeme-haja... én szimplán annyival is beértem volna, ha kézzelfoghatóan sikerül belőni a szülési dátumot. Ez mondjuk a finisben sikerült is. (zárójelben: Minka is naprapontos lett.)
- már nem bújtam a szakirodalmat, hogy mikor is pottyan le a köldökcsonkja, nem kerestem fotókat arról, hogy hogyan is kellene kinéznie egy jólápoltnak. És nem lestem az órát, hogy átlag 3 óránként leápolhassam szakszerűen-sterilen. Nem mellesleg enélkül is lepottyant, a Nehezítő Tényező mellett is. (NT jelen esetben Hunor személye, aki nem csak hogy bibibízett pelenkázáskor, hanem aktívan púderezett, popsikrémezett mindenfelé... ) És nem lett gennyes, nem fertőződött el. Továbbá egy percig sem izgatom magam, hogy milyen is lesz Minilány köldöke, úgyis agyonverem, csak remélni tudom nem jut eszébe kilukasztani és mindenféle mütyüröket beleaplikálni hamvas 16 évesen akárcsak az anyja, aki már rég elmúlt édes 16, amikor megtette.
- halványlila sejtésem sincs mit kellene már csinálnia, hogyan is kellene fejlődnie, így roppant mód tudok örülni, minden apróságnak: pl. rém büszke voltam arra, hogy ő már a kórházban is emelgette a fejét, és itthon pár nap alatt kiderült, hogy hason fekve is tud fejet emelgetve oldalt változtatni és követ minket a szemével. (néha egész morbid módon forgatja ránk a szemeit, miközben rosszalóan homlokráncol). Továbbmegyek: azután sem nyomozok világhálószerte, hogy mikortól lehet hasra fordítva altatni. Már a kórházban is így szeretett aludni. Nomeg mellettem. A nagyágyban.
- azt sem tudom, mert elfelejtettem már, hogy mennyit kellene ennie, így nem félek attól sem, hogy éhenhal és attól sem, hogy kipukkan. Sejtéseim szerint az utóbbira van reális esély, hiszen laza 300-akat zabbant alkalomadtán, aztán meg szuszog-büfög-rotyog. Vegetatívan működik még a lelkem.
- nem ciki már az sem, hogy nem áll minden az élén, néhol röpködnek a porcicák is (meg az igazi szőrcicák is), általában akad a házban főtt étel és tiszta ruha bőven (a vasalással mindig csúszok), még mindig nincs rettegett és kőbevésett napirendünk, bár néha jól jönne, de továbbra sem várhatom el a gyerekeimtől azt, amit -munkánkból és életfelfogásunkból adódóan- mi magunk sem tudunk két egymást követő napig biztosítani.
- nem olvastam el többtucat gyermekgondozásos és neveléses szakirodalmat totál fölöslgesen. Amiket anno elolvastam, sikerrel feledtem is. Bízom magamban, a gyerekeimben és ösztönből éljük mindennapjainkat. Csak évekkel később derül  úgyis ki, hogy mit és hol rontottam el, ezen már nem stresszelek. Legfeljebb fizetem a kölkök pszichológusait.
- már nem riadok meg egy hasfájástól, nem szalajtom apjukat éjnek évadján ügyeletes patikába csodaszerér, nem őt hibáztatom mindenért, nem zokogok kétségbeesetten, hogy mostmilesz, nem félek attól, hogy az éjszakázás stresszétől elapad a tejem és nem rendelek meg neten ezerféle azonnali tejfakasztó csodaszert többtízezerért. (talán, mert még mindig megvannak, pedig osztogattam ám őket, és csodával határos módon a szavatosságuk sem járt még le...)
- nem esem kétségbe ha kimarad az esti fürdetés, bár ez Hunornál is jó sokáig egész rapszodikusra sikeredett. Többnyire átaludta (mint ahogy most Minka is teszi) az esti órákat. Nem ráztam fel egyiket sem.
- ha igénye (igényük) van rá, délig alig mászunk ki az ágyból, csak a szükségletek kielégítése végett. Ezen belül akkor és annyit lóghat mellen Minki, amennyit jólesik neki.  Gyerekágy van.
- idővel mindig minden megoldódott, igaz türelem és idő kérdése volt, de megérte. Minden kialakult és a helyére került. Miért is lenne ez most másképp?!

Asszem, rutinosabb lettem.

Ezt a bajuszalatt somolygós megjegyzést kaptam este a Zuramtól. A helyzet komikumát csak növelte, hogy csobogva zúdult sok sugárban a fejőcuccba a tej, miközben esti hírmorzsákra klikkelgettem félkézzel a világháló előtt. És karácsonyos zenét hallgattam. Juszt sem ismerném el, hogy van benne néminemű igazság, főként, ha azt vesszük alapul, hogy Minilány, már a 4 kiló felettiek súlycsoportját erősíti, ösmét van tejtesója is, és Huncorgónak is csurran-cseppen valami a mindennapokban.

A kedves szavakért véletlenül elvétettem az irányt és szerelmetes szavaim kíséretében fülbecuppanóssal jutalmaztam a Ház Urát...