... is tud pillanatok alatt hurrikán puszította övezetté válni. Mindehhez pont annyi kell, hogy Minkesz éhesen ébredjen, én kicsit madonnázgassak karomban a királylánnyal, Hunormackó meg játékosan ébredjen és karambolosast nyomjon a kisautóival. Azon belül is a legkisebbekkel. Amiken a legtöbb letörhető mütyürke található. És amikről tuti letörik egy kis fityula. És ekkor az én okos, továbbra sem beszélő elsőszülöttem azt a kis diribdarabkát behelyezze az orrmányában. Persze, ez csak utólag derül ki, egyelőre annyi látszódik, hogy zavar van a rendszerben, Okosgyermek ugyanis csak nyüsszög, továbbra is az orrrában matatva, míg végre megértem, hogy van benne valami nemodaillő.

Kértem fújjon, mintha orrot fújnánk. Erőlködik, nem megy. Pulzusom az elfogyasztott kávéval 270-re ugrik, próbálok higgadt maradni, fény felé viszem, belesek az alagútba, nem látszik semmi. A legokosabb amit tehetek, hívom családunk problémamegoldó eszét, ámbátor gyermekem kiérzi a nincs semmi baj, nyugi, felhívjuk Apát, jó?-ban a nemlétező szőnyegünk alá söpört feszültséget, így éktelen ordításban tör ki és ezzel egyidőben kipottyan az orrából a körömnyi, műanyag kék féklámpa. Megkönnyebbülten sírunk-nevetünk-ölelkezünk.

Én újabb 5 évet öregedtem. Kezem-bensőm még mindig remeg kicsit, sebaj. Asszem, már értem a statisztikákat, mely szerint a gyes/gyed-en tartózkodó, gyermeküket nevelő anyukák esetében fordul elő a legnagyobb mértékben a zugivás.

... már nem is a hálószobánkból látható, hanem a nappalinkban. Közvetlenül ebéd után. És ilyenkor már nyomom is a kávégépen az On gombot, hátradőlök és élvezem a szabad perceket:

...és ebből az állapotomból a raklapnyi vasalnivaló sem tud kizökkenteni...